örömhír

Nagyon boldog vagyok, mert ma hírt kaptam arról, hogy valakinek tényleg sikerült segítenem. Ez azért érdekes, mert mostanában sokszor úgy érzem, hogy nem tudok eleget tenni. Nem feltétlenül azért, mert én kevés vagyok (Bár kézséggel elismerem, hogy bő három hónap után még van hová fejlődnöm, de ezzel kapcsolatban bizakodó vagyok.) hanem mert nagyon kevés eszköz van a kezemben. És ez a legjobb a dologban. Nem valami bonyolult jogszabály ismeretével, vagy iszonyú pénzösszeg átutalásával segítettem, hanem egy egyszerű Facebook poszttal. Az álláshirdetéseket mindig megosztom, mert valakinek még jól jöhet. Egy ilyen megosztás révén sikerült egy auti gyerek szülőjének munkához jutnia. És ennek én nagyon örülök, de lehet, hogy ezt már írtam. :)
Ezen kívül az a nagy hír, hogy holnap megyünk megnézni egy sulit Petivel (!) Itt ugyanis az autizmus szakot végzett szakember szeretné Petyót látni, mielőtt mond valamit. Ez nekem elég szimpatikus. A gond az, hogy messze van és nem száz, hogy el tud indulni az a csopi. De azért izgulok a holnapon.
A másik, amiről nem tudok lejönni, hogy össze szeretném gyűjteni a helyi szülőket és elérni, hogy legyen a gyerekeinknek ellátás helyben. Vicces módon az óvónéni, akivel erről beszéltem, nagyon örült neki, mert más ötlet híján a szülők a többségi ovi harmincas csoportjaiba próbálják benyomni az integrálandó gyerekeket. Szakember nincs, sok gyerek van, mindenki szenved. Próbálom okosan és összeszedetten megtervezni ezt a dolgot és nem csak csapkodni, mint hal a szatyorban. Mindenképpen jó összehozni a szülőket. Mert ha pl két család összefog és felezni tudják az iskoláztatás költségeit, már az is óriási eredmény és ehhez nem is kell sokat tenni, csak tudni, hogy ki mikor indul melyik intézménybe. Petyó ovijába pl három család is jár külön külön és azt hiszem lenne egy negyedik is, aki kocsi hiányában ezt nem tudja megoldani.. De mivel nem tudtunk egymásról, nem segítettünk egymáson.
Egyébként Peti mostani ovivezetője is minden segítséget megígért, mert neki sem jó, hogy több gyerek jelentkezik, mint akit felvehet. Nagyon rossz lehet tudni, hogy hány család marad ellátatlanul. Remélem lesz bennem kraft, hogy ezt tényleg megcsináljam.
Ja! És az is egyre erőteljesebben zakatol a fejünkben, hogy szeretnénk megint kutyát. Ember és én is kutyások vagyunk. Mikor Pannit vártam, az előző öreg kutyám sajnos meghalt és azóta nem hoztunk másikat, mert úgy gondoltuk, nem tudnánk kicsi gyerkőcök mellett megfelelően foglalkozni vele. Most nagyon együtt állnak a dolgok. Panni is vágyik rá, mi felnőttek is örülnénk neki és szerintünk Peti is. Csak a megfelelő kutyus megtalálása nem egyszerű. Ugyanis nekem van egy kő az agyamba, hogy csak menhelyi kutyát vagyok hajlandó magamhoz venni (vagy olyat, aki mindjárt oda kerülne). A macska miatt jó lenne kölyök kutyus, Peti miatt pedig extra türelmes és okos ebedli. Fel van adva a lecke!