Pár hete készülők már, hogy megírjak egy igazán kedves pillanatot. Semmi extra, de nekem mégis fontos. Azt hiszem írtam már arról, hogy kicsit aggódtam a tanévkezdés miatt, hiszen Petya nagyon sokáig volt itthon, és ráadásul új csoportban is kezdett.
Amiatt sem voltam egészen nyugodt, hogy mi is megkaptuk a mindenféle óvintézkedésekről szóló tájékoztatókat. Ezek nagyon fontos és érthető intézkedéseket tartalmaztak, de nehezen tudtam elképzelni, hogy Petya sulijában minden zökkenőmentesen működni fog. Ott volt mindjárt a kötelező lázmérőzés. Mindig sok gyerek érkezik egyszerre és alapból is nagyon kevés parkoló van. (Nem luxushiszti, ezek közül a srácok közül sokan nem tudnak részt venni a közösségi közlekedésben, vagy nagyon messziről járnak suliba) Attól féltem, hogy egymásra fog torlódni a sok érkező család, és Petya nem fogja jól bírni a tumultust. Ezzel szemben minden pöcc és röff működött. Bónusz, hogy Petya megtanult egyedül felmenni a csoportjába. :)
Ez úgy néz ki, hogy elvonulunk reggel közösen a bejáratig, ott elköszönünk tőle és ő elindul fel a lépcsőn. Mi lent hallgatjuk, hogy felér és kinyitja az ajtót. csak ekkor megyünk a dolgunkra. Volt, hogy nem a megfelelő hangokat hallottuk, akkor kaptunk segítséget, és kiderült, Petya valamiért csakugyan nem nyitott be a csoportba.
De kicsit előre szaladtam, ez már az aktuális rutin. Az én kedves pillanatom, amit szeretnék nem elfelejteni, az első, vagy második hétre datálódik. Annyi történt, hogy sétáltunk be a suliba Petivel. Ez már önmagában is jó dolog, gyönyörű helyen van az iskola, nagyon szép a kertje. Szembe jött valaki, talán egy asszisztens és köszönt nekünk, szia Petya! Amikor megérkeztünk a kis házhoz, amiben a csoport van, ott várt minket az aktuális lázmérő tanár, aki mosolyogva fogadta Petit. Pillanatok alatt megmérte, majd még mindig mosolyogva felküldte az emeletre. Hallottuk, hogy fent a tanára fogadja és békén mentünk is tovább.
Semmi különös? Minden gyerekkel így kéne? Igaz, de tudjuk, nincs ez így. Különösen a Petyához hasonló srácokkal és a családjaikkal. Ezért is kedves nekem ez a kép. Meg azért, mert átfutott az agyamon, hogy mennyi minden kellet ahhoz, hogy ide megérkezzünk. Amikor dolgozom, és hozom a példákat a saját életünkből - mert azzal ugye nem beszélek ki senkit- sokszor kapom meg, hogy mi milyen szerencsések vagyunk. És tényleg. De a jó suli nekünk sem volt készen. Rengeteget dolgoztunk mi is, Petya is és a suli munkatársai is azon, hogy én ennyire idilli képet festhessek. Sok olyan helyzetben maradtunk benne, amikor törtem a fejem, hogy ne kéne-e mégis elszaladni. Utólag úgy látom, volt értelme, mert mindenki épült belőle. Voltak nem megfelelő pedagógusok és olyan is, akivel egyszerűen én nem tudtam hangot találni, és persze nálunk is felmerült a magántanulói státusz is. Ez úgy tűnik mind előre vitt, minket és az ügy többi szereplőjét, nem utolsó sorban Petyát.
És amit még nagyon fontos észben tartanom, hogy ez a kép mennyire törékeny. Most jó, működik, de sokszor előfordult már, hogy tört valahol az egész és Petya néhány napra, hétre otthon ragadt, akár kovid nélkül is. Talán ezért is értékelem ennyire magasra a jó pillanatokat.
De most jó, és ezt mindenki érzi. A tanárokkal sikerült olyan kapcsolatot kialakítani, ami nagyon élhető, így nincs görcs a gyomromban minden délelőtt. Tudom, ha Petyának nehezebb napja van, csak akkor feszül meg mindenem, de azt is tudom, amikor ügyes, és mostanában erre volt több példa. :)
Újra tanulom és nagyon élvezem a nappali műszakot, vagyis azt, hogy nem kell éjjel dolgoznom, van rá idő, amíg Petya suliban van. Azért néha marad munka éjszakára, de mégis könnyebb így.
Nehézséget az okoz, hogy nem tettük fel Petyát a buszra. Novemberben, mikor levettük őt, láttuk, hogy mekkora stressz az utazás, milyen zaklatottan ér az iskolába. Ennek folyománya, hogy mi autózunk vele, illetve igazából Ember, hiszen én még mindig csak nagyon keveset vezetek. Ez megterhelő egyrészt időben, másrészt anyagilag, tudjuk, hogy ezzel még lesz problémánk. De a buszon nagyon sok a gyerek és néha eszembe jut, hogy sikerült kialakítani egy olyan szolgáltatást, amiben felerősítjük azokat a hatásokat, amiktől védeni szerettük volna a gyerekeket. Elég abszurd, de egy csomó családnak még így is könnyebbség, hogy a gyerekük akár ilyen módon is, de eljut a suliba. Jó volna ebben haladni, de most épp nem látom a módját.
Panniról is szeretnék írni, de ő már nagy és nem feltétlenül örül annak, ha kiblogolom. Azért tán nem haragszik ha megírom, hogy mennyire ügyes, és milyen büszke vagyok rá, hogy annyit beletesz most a tanulásba, amennyit. A nyolcadik első féléve fontos, ezt ő is tudja és nagyon dolgozik. Én meg élvezem a közös tanulást, szól, ha segítségre van szüksége, ez maradt az itthon tanulásból. :)
Ráadásul kipróbálta a varrógépemet is, abban is nagyon ügyes, de ezen nem csodálkozom. :)
Most épp így vagyunk és azt remélem, hogy még sok ilyen kedves pillanatot gyűjthetek be és írhatok majd meg. :)
