zivataros jó idő

Tegnap egy csúnya kis szürke felhővel a fejem fölött ébredtem, ezért egész nap villámokat szórt a szemem és füstölt a fülem. Legalábbis én így éreztem magamat. Tornyosult előttem egy csomó tennivaló és ráadásul holnap dolgoznom is kell. De pontosan nem tudom, hogy mit fogok csinálni és lám, mennyire hasonlít ez az autizmushoz, ez eléggé nyomaszt. Szóval nem voltam túl kedves senkihez. Így fordulhatott elő, hogy este csúnyán összeszólalkoztam Emberrel, Peti napirendje miatt. Ez már régi téma köztünk. Én ugyanis elég merev vagyok a napirenddel kapcsolatban, Ember szerint túlságosan is és nem kell erre így rágörcsölni. Lehet, hogy igaza van. Az tény, hogy a napirend használatához némiképp előre kell gondolkodni és Embernek, aki vezeti a céget és komoly munkákat menedzsel, ez itthon nem mindig sikerül. Szerintem meg nem jó, hogy felrakjuk a napirendet, aztán mi hordjuk szanaszét a kártyákat, Peti meg valami hozzávetőlegesen stimmelő folyamatokat végez. Persze sarkítok megint, de a háztartási logisztika magasiskolája nálunk időnként erős érzelmeket vált ki. :)
A másik, amin a tegnapi mufurc napomon eltűnődtem, hogy Pannival mennyire is vagyunk igazságosak. Ez arról jutott eszembe, hogy délután Anyunál volt és mi jól elvoltunk Petivel. Ahogy Panni hazajött, nyafogott valamiért és erre persze Peti kezdte is szépen a hisztit. Ekkor én jól ráripakodtam Pannira. És amíg Petihez szinte korlátlan a türelmem, addig Pannitól elvárom, hogy olyan módon uralkodjon magán a tesója miatt, amire lehet, hogy még nem képes. Plusz sikeresen elültetek benne egy szépen fejlett bűntudatot. De ha valakinek mondjuk vak a testvére, gondolom ő is gyorsan megtanulja, hogy ne rakja tele székekkel az előszobát. (Az igazsághoz hozzá tartozik, hogy Petyát is meg szoktam ilyenkor szidni, de első körben Pannira szólok rá.)
Este a gyerekek a saját ágyukban aludtak, így kipihentem magam kicsit. Panni kapott is egy napocskát, aminek örülhetett. Ma már sokkal lazább voltam, mert nekiláttam elintézni a dolgaimat. Elkezdtem kitölteni az Autizmus Alapítvány kérdőívét is. Tiszta időutazás. A család a kertben szöszölt, ahogy tegnap is. Boltba is kellett menni és Panni jött velem. Komolyan tanulja a fogyasztói társadalmat, de reményteli fejlődést mutat.
Ma este Pannin volt a hiszti sora. Valami apróságon úgy kiakadt, hogy teljesen magán kívül volt. Én egy idő után mondtam neki, hogy a szoba közepén hisztizzen, ott nem veri bele magát semmibe. Tisztára enervált lettem. Igazi frizsider szülő.Panni hisztizett is becsülettel és Petya repertoárjából is bőséggel merített. Csak csodálkozott, hogy fáj, ha a fejét a padlóba üti és szépen a helyére tette az eldobált dolgokat (üvöltve) ha rászóltam. Megmutattam neki a tükörben, hogy milyen ronda amit csinál, végül legkeményebb fegyveremhez, a számoláshoz fordultam. Ez lassan, de hatott. A fürdőbe száműztem magunkat, mert onnan nem hallatszik annyira ki a hangoskodás. A zuhany alatt már azt magyarázta, hogy szégyelli magát. Mondtam neki, hogy semmi gond, néha mindenki kiakad. Ezután már visszafogottabban nyomta, aztán rekord idő alatt aludt el.
Igazából bajban vagyok ezekkel a hisztikkel. Az erőszakot semmilyen formában nem érzem elfogadhatónak. Ő meg csak húzza bele magát, amíg már nem is tud magáról. És mostanság megint elég sokat hisztizik. Talán valamilyen életkori sajátosság? Fene tudja. Azt érzem, hogy olyan indulatokat ereszt ki, amiket sokszor féken tart. És ő nagyon sokszor viselkedik jól. És néha tényleg mindenkinél elszakad a cérna. Majd kialakul.

egy kis leki élet

Elég régen nem írtam már és ez biztos nem véletlen. Amikor eldöntöttem, hogy megpályázom ezt a munkahelyet, tartottam attól, hogy sok lesz a jóból, illetve esetemben az autizmusból. Ezzel birkóztam az elmúlt kb másfél hétben. Nem könnyítette meg a dolgomat, hogy előre láttam, ez feltehetőleg be fog következni. Merthogy továbbra is mentorszülő vagyok, amit nem szeretnék feladni, de koordinálom is a mentorok munkáját. Ez nem feltétlen ellentmondás, de nem is mindig fedi egymást a két dolog. A munkahelyemen is hasonló munkát végzek, csak egy jelentős hazai szervezet alkalmazottjaként. Emellett vagyok egyesületi elnök és nem utolsó sorban  érintett szülő. Nem is számolom, hányféle szerep csúszik össze. De amikor a boltból ijesztő mennyiségű (fölösleges) nasival állítottam be a kajaidőben, megkérdezték a kollégáim, hogy csak tán nem szeretethiányban szenvedek - e.  Abban éppen nem, de hasonló önpátyolgató mechanizmus alapján vettem egyszerre csipszet és kakaó port. El is kezdtem nyomban töprengeni a saját kis buta dolgaimon, amíg majdnem becsavarodtam. Többen a segítségüket is felajánlották, mert tényleg nehéz folyamatosan azzal szembesülni, hogy komolyan rászoruló emberek segítséget kérnek és én nem tudok nekik mit mondani. Nem azért, mert buta vagyok, hanem mert jelenleg ilyen a hazai ellátó rendszer. Ezt az összes szemüvegemmel látom. Persze van olyan, aki rám haragszik ezért. Ugyanúgy, mint a régebbi és annyira szeretett munkahelyemen, tudom, hogy a düh itt sem ellenem irányul. De mivel hasonló cipőben járok (vagy jártam, vagy fogok) mint a hozzám fordulók, nem annyira egyszerű hátra lépnem, amikor kéne. Máskor viszont határozottan jó, hogy én is testközelből ismerem a helyzetet. De egy darabig inkább a sötétebbik felét láttam a dolognak. Vicces módon egyszer csak helyre billent a dolog. Nem csináltam semmit, csak zenét hallgattam (Úgy tűnik a Blues Brothers  - nek terápiás hatása van) és elengedtem azokat a dolgokat, amiket el kellett. Általában nem vagyok egy túl lekizős, pláne ezoterikus alkat, de ez most így sikerült. Ettől függetlenül egyébként lehet, hogy fogok segítséget kérni, de jobb úgy beszélgetni, hogy tisztábban vagyok magammal
És egy csomó jó dolog is történik. Olyan dolgokkal is foglalkoznom kell, amik előre mutatnak és tényleg lehet értelmük. És nem amolyan multi droid módon, hanem tényleg gondolkodva. Ez nagyon tetszik és egy kicsit izgulok is, hogy jó legyen.
Elég sok vizuális segédeszközt is készítek, ez is a munkám része. Ezzel úgy vagyok, mint a mesebeli öreg király. Egyik szemem sír, a másik nevet. Mert sok hozzánk forduló tudja, hogy mire valók ezek a dolgok, sokan viszont nem. Így nem túl hasznos az egész. Tanfolyamról meg kb egyről tudok, ahová mehetnek.
A legviccesebb az volt, mikor a Koraiba kellett elmennünk előadást tartani. Én a mentorokról beszéltem. Elég felemás érzésvolt azoknak az embereknek magyarázni, akik ezen az úton elindítottak. Ha pozitívan tudok az autizmushoz viszonyulni, az nagyrészt az ő érdemük. De a mentorokról azt hiszem tudtam olyat mondani, ami érdekes volt. És nem is izgultam nagyon, mert oda kicsit mindig úgy megyek, mintha a régi sulim lenne.
Amint Ember megtudta, hová megyek és kikhez, mindjárt nagyon szeretett volna eljönni értem. Persze Petivel.Úgyhogy lezajlott a dolog komoly része és utána buliztunk a nagyteremben. Rejtély, hogy az a gyógypedagógus, akinek Peti egy fél évet végigüvöltött, miért szeret minket. De ez van. :) Utána hazadobtuk ZS- t és ő meg behívott minket egy teára. Peti iszonyú jó fej volt. Nem dúlta fel az otthonát. Szóval szép este volt, még ha kicsit hosszú is. Panni Anyuékkal galerizett és alig akart  végén hazajönni. Ja! És kaptam egy olyan szép csokit, hogy meg sem merem kóstolni.
Egyébként nincs okom panaszra. Peti nagyon jó srác. Szinte nem is bántja magát, viszont sokat mosolyog. Valamiért egész szépen artikulálja azt, hogy jaj. De közben jókedvű a hangsúly és ettől nagyon vicces az egész.
Tegnap kint voltunk a kertben és Petya kérte a futóbringát. Persze nem bringázta körbe a házat, csak kicsit imbolygott vele, de ez is valami. Délután meg bekapcsolta a tévét. Arra is rákapott, hogy kidobja a pelusát. A vécén meg úgy ül, mint egy isten. Csak nem tolja le előtte a ruháját. :)
Az alvási logisztikánk viszont teljesen felborult, mert most Ember beteg és én alszom a csibékkel. Kínomban már elkezdtem Panninak készíteni egy jutalom gyűjtő táblát. Végül is, ha auti srácoknál működik, nála is működhet. Szóval minden saját ágyban töltött éjszakáért egy napocska és tizenöt napocskáért egy ajándék. Január óta dugdosok egy doboz pónit Anyu lakásában, amit nem tudtam otthagyni a leárazásokkor. :) Lassan nekem is aludnom kell, de azt még megírom, hogy a napokban Embernek eszébe jutott, hogy régen Petivel nem lehetett kézen fogva sétálni. Egyszerűen nem engedte. A csuklóját fogtam, vagy a kabátját. Ezt is, hogy elfelejtettem! Hiába, a jót könnyű megszokni:)  Szép almokat!