2013. november 2., szombat
:)(:
Már rég szerettem volna írni arról, hogy milyen szuper dolgok történtek mostanában, de Petinek volt néhány nehezebb napja és ez teljesen kiradírozta az agyamat. Múlt vasárnap gyakorlatilag szünet nélkül ordított és verte magát, amíg már úgy éreztem, hogy az idegeim csupaszon állnak és minden neszre elejtettem, ami épp a kezemben volt. Hétfőn is vacak napja volt, nehezen is hagytam itthon őket (Őszi szünet) estére megvolt a megoldás. Pöttyös lett, kijött az ekcémája. Az persze nem reagál fájdalomcsillapítóra és Peti mondani sem nagyon tudja, hogy mindene viszket. Még most sem tökéletes a helyzet, de kenegetjük becsülettel és érezhetően alacsonyabb a zajszint.
Szóval a jó dolgok igazából munkák, de a mi saját egyesületünkben. Itt mindenki a fizetős melója mellett dolgozik, így pláne szépnek érzem az eredményeinket. Sikerült négy szülőképzést is megtartani. Az egyiken én voltam az egyik képző. Nagyon elfáradtam és feltöltődtem. Ez kicsit ellentmondásos, de ilyen. Megírtuk és kinyomtattuk az első kiadványunkat is és megtartottuk az egyik pályázatban vállalt szülőfórumot. Ez is nagyon izgalmas volt. Egy darabig azt hittem, senki nem fog jönni, aztán elkezdtek beömleni a regisztrációk. Utána az előadók között volt aki nem tudott jönni és még egy csomó apróság, de végül minden kialakult. Ember iszonyú sokat segített, pedig tudom, hogy néha jobban örülne, ha nem nyüzsögnék ennyit, hanem inkább elmosogatnék itthon. Ide teszek pár képet.
Ezt mind megszervezni nagyon jó volt. Még hátravannak az utómunkálatok, amik távolról sem olyan szórakoztatók, de meg kell őket csinálni. Csak ha Petinek éppen rossz napjai vannak, akkor szinte lehetetlen. És most az őszi szünet nem nagyon tetszett neki. Leszámítva a szombatot, akkor tündér volt. Ugyanis a tévébe készült a következő felvétel. A fogászat után békésebb vizekre eveztünk, játszótéren voltunk. Peti ezt is nagyon másképp csinálja, mint a többi gyerek, ezért érdemes volt megmutatni. Kedves barátaink is jöttek és a felvétel után is együtt maradtunk, sétáltunk egy kiadósat. Sütött a nap és mindenki boldog volt. Ezt követte a borzasztó vasárnap.
És közben persze folyt az élet. Mindkét suli alakított valamit. Panniéknál az október 23 - i ünnepség volt nekem kicsit húzós. Természetesen nyolckor kezdődött, ezért korábban be kellett érni. (Miért ne kezdődhetne kilenckor, hogy ne ébredjen az összes résztvevő gyomorgörccsel, nem tudom) Szintén természetesen ez nekünk nem sikerült és mikor a tanárnéni ezért rászólt Pannira, szegény teljesen elkenődött. Büszke volt az ünneplőjére, nem letolást várt, ráadásul igyekezett rendesen, nem rajta múlt a reggel. Nem értem, miért az elsős gyerek kapja a letolást, hiszen a legritkább esetben jár egyedül suliba, nem igazán tehet arról, hányra ér oda. Mert ha késik, egyébként máskor is elveszik a tájékoztatóját. Annyit mindenesetre már sikerült elérni, hogy Panni nem szól bent, ha fáj valamije. Ezek után délután a papírtank az udvaron, a diszkrét "Ruszkik haza!" felirattal külön jót tett a lelki egyensúlyomnak. Egy orosz nagymamával ez azért nem egyszerű. Időnként jókat szórakozom Ember családjának az "oroszok vagyunk Magyarországon" problémáján, de most megcsapott ennek a szele. Két gondom van ezzel. Az egyik, hogy ha ötvenhatnak napjainkban az a legnagyobb tanulsága, hogy gyorsan keressünk valaki mást, akire haragudni lehet, az minimum szomorú, de inkább szánalmas. A másik az, hogy tudom, hogy nem úszom meg ezt a dolgot és majd beszélünk róla Pannival, mármint, hogy nem mindenki szereti nálunk az oroszokat, de szívem szerint ezzel még várnék egy kicsit. Megkérdeztem Pannit, hogy milyen volt az ünnepség, azt mondta, hogy ültek a tornaszőnyegen, mások meg beszéltek és unalmas volt. Szóval az hiszem, ezt egyenlőre megúsztam.
Petiéknél is történnek a dolgok. Szülőcsoportot szervezett a suli, pont a szabim első napjára. Ez a csoport kifejezetten az auti szülőknek szerveződött. Nagyon örültem neki, de eléggé elszomorodtam a végére. Semmi extra nem történt, csak megint kiderült, hogy mi szülők mennyire eltérő mennyiségű és minőségű autizmus tudással rendelkezünk. Fura volt, hogy egyik nap még szülőképzésen beszélek és érdekli az embereket, kicsivel később meg nyugodtan mondhatnám a falnak is. Mert Persze Peti a suliban a legproblémásabb gyerek, mi jövök én a képkártyákkal, ha csak erre elég. Ahhoz, hogy kiderüljön, ez is eredmény, már többet kéne tudni az egészről. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy nem akartam én észt osztani, nem azért hívtak oda, Ember nem bírta már hallgatni, hogy milyen problémákat hoztak a jelen lévők és kérdezte meg, hogy használnak - e ilyesmit. Tényleg tök jó lenne, ha minden autista gyereket nevelő szülőnek jutna rendes infó és nem a netről okosodnának, mert ott nagyon vegyes a tartalom. Azóta is töröm a fejem, hogy mit lehetne tenni, mert nem akarok mindenkinek beledumálni az életébe, főleg, ha nem kér rá, de jó lenne segíteni. De persze ott vannak a tanító nénik, ez alapvetően az ő munkájuk, nem nekem kell megoldani, csak jár az agyam.
A durva az volt, mikor bementünk a tanítónénikhez beszélgetni. Kedvesek, aranyosak, érdekli őket az autizmus és szeretnének Petinek segíteni, de ez kevés. Viszek megint könyveket filmeket és megint megkérem, hogy kérjenek szakmai segítséget és elmondom, hogy honnan és kitől. És remélem megint kialakul valami jó. De közben megy az idő és Peti megint kicsit kísérlet nyúlként működik. És, hogy miért maradunk mégis itt? Mert nincs jobb. Mert itt legalább a földszinten van olyan tanár, aki tényleg ért az autizmushoz. Mert itt elfogadják a könyveket és a filmeket és akarnak ezzel foglalkozni. Mert nagyon szeretik Petit.És mert úgy érzem, hogy az, ami itt kialakult, vagy kialakulóban van, valahogy értékes: Csak nem feltétlenül és elsősorban nekünk lesz hasznos. De közben fáradunk.
Szóval a jó dolgok igazából munkák, de a mi saját egyesületünkben. Itt mindenki a fizetős melója mellett dolgozik, így pláne szépnek érzem az eredményeinket. Sikerült négy szülőképzést is megtartani. Az egyiken én voltam az egyik képző. Nagyon elfáradtam és feltöltődtem. Ez kicsit ellentmondásos, de ilyen. Megírtuk és kinyomtattuk az első kiadványunkat is és megtartottuk az egyik pályázatban vállalt szülőfórumot. Ez is nagyon izgalmas volt. Egy darabig azt hittem, senki nem fog jönni, aztán elkezdtek beömleni a regisztrációk. Utána az előadók között volt aki nem tudott jönni és még egy csomó apróság, de végül minden kialakult. Ember iszonyú sokat segített, pedig tudom, hogy néha jobban örülne, ha nem nyüzsögnék ennyit, hanem inkább elmosogatnék itthon. Ide teszek pár képet.
Ezt mind megszervezni nagyon jó volt. Még hátravannak az utómunkálatok, amik távolról sem olyan szórakoztatók, de meg kell őket csinálni. Csak ha Petinek éppen rossz napjai vannak, akkor szinte lehetetlen. És most az őszi szünet nem nagyon tetszett neki. Leszámítva a szombatot, akkor tündér volt. Ugyanis a tévébe készült a következő felvétel. A fogászat után békésebb vizekre eveztünk, játszótéren voltunk. Peti ezt is nagyon másképp csinálja, mint a többi gyerek, ezért érdemes volt megmutatni. Kedves barátaink is jöttek és a felvétel után is együtt maradtunk, sétáltunk egy kiadósat. Sütött a nap és mindenki boldog volt. Ezt követte a borzasztó vasárnap.
És közben persze folyt az élet. Mindkét suli alakított valamit. Panniéknál az október 23 - i ünnepség volt nekem kicsit húzós. Természetesen nyolckor kezdődött, ezért korábban be kellett érni. (Miért ne kezdődhetne kilenckor, hogy ne ébredjen az összes résztvevő gyomorgörccsel, nem tudom) Szintén természetesen ez nekünk nem sikerült és mikor a tanárnéni ezért rászólt Pannira, szegény teljesen elkenődött. Büszke volt az ünneplőjére, nem letolást várt, ráadásul igyekezett rendesen, nem rajta múlt a reggel. Nem értem, miért az elsős gyerek kapja a letolást, hiszen a legritkább esetben jár egyedül suliba, nem igazán tehet arról, hányra ér oda. Mert ha késik, egyébként máskor is elveszik a tájékoztatóját. Annyit mindenesetre már sikerült elérni, hogy Panni nem szól bent, ha fáj valamije. Ezek után délután a papírtank az udvaron, a diszkrét "Ruszkik haza!" felirattal külön jót tett a lelki egyensúlyomnak. Egy orosz nagymamával ez azért nem egyszerű. Időnként jókat szórakozom Ember családjának az "oroszok vagyunk Magyarországon" problémáján, de most megcsapott ennek a szele. Két gondom van ezzel. Az egyik, hogy ha ötvenhatnak napjainkban az a legnagyobb tanulsága, hogy gyorsan keressünk valaki mást, akire haragudni lehet, az minimum szomorú, de inkább szánalmas. A másik az, hogy tudom, hogy nem úszom meg ezt a dolgot és majd beszélünk róla Pannival, mármint, hogy nem mindenki szereti nálunk az oroszokat, de szívem szerint ezzel még várnék egy kicsit. Megkérdeztem Pannit, hogy milyen volt az ünnepség, azt mondta, hogy ültek a tornaszőnyegen, mások meg beszéltek és unalmas volt. Szóval az hiszem, ezt egyenlőre megúsztam.
Petiéknél is történnek a dolgok. Szülőcsoportot szervezett a suli, pont a szabim első napjára. Ez a csoport kifejezetten az auti szülőknek szerveződött. Nagyon örültem neki, de eléggé elszomorodtam a végére. Semmi extra nem történt, csak megint kiderült, hogy mi szülők mennyire eltérő mennyiségű és minőségű autizmus tudással rendelkezünk. Fura volt, hogy egyik nap még szülőképzésen beszélek és érdekli az embereket, kicsivel később meg nyugodtan mondhatnám a falnak is. Mert Persze Peti a suliban a legproblémásabb gyerek, mi jövök én a képkártyákkal, ha csak erre elég. Ahhoz, hogy kiderüljön, ez is eredmény, már többet kéne tudni az egészről. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy nem akartam én észt osztani, nem azért hívtak oda, Ember nem bírta már hallgatni, hogy milyen problémákat hoztak a jelen lévők és kérdezte meg, hogy használnak - e ilyesmit. Tényleg tök jó lenne, ha minden autista gyereket nevelő szülőnek jutna rendes infó és nem a netről okosodnának, mert ott nagyon vegyes a tartalom. Azóta is töröm a fejem, hogy mit lehetne tenni, mert nem akarok mindenkinek beledumálni az életébe, főleg, ha nem kér rá, de jó lenne segíteni. De persze ott vannak a tanító nénik, ez alapvetően az ő munkájuk, nem nekem kell megoldani, csak jár az agyam.
A durva az volt, mikor bementünk a tanítónénikhez beszélgetni. Kedvesek, aranyosak, érdekli őket az autizmus és szeretnének Petinek segíteni, de ez kevés. Viszek megint könyveket filmeket és megint megkérem, hogy kérjenek szakmai segítséget és elmondom, hogy honnan és kitől. És remélem megint kialakul valami jó. De közben megy az idő és Peti megint kicsit kísérlet nyúlként működik. És, hogy miért maradunk mégis itt? Mert nincs jobb. Mert itt legalább a földszinten van olyan tanár, aki tényleg ért az autizmushoz. Mert itt elfogadják a könyveket és a filmeket és akarnak ezzel foglalkozni. Mert nagyon szeretik Petit.És mert úgy érzem, hogy az, ami itt kialakult, vagy kialakulóban van, valahogy értékes: Csak nem feltétlenül és elsősorban nekünk lesz hasznos. De közben fáradunk.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)