satu

Nem tudtam mostanában írni, úgyhogy még magamhoz képest is elég nagy szünetet tartottam. Ennek két oka van, az egyik nem új, sokat kellett dolgoznom. A másik az, hogy ebben  a hónapban folyamatosan elég nehéz helyzetekbe kerültem, amiktől szerettem volna kicsit távolabb kerülni mielőtt megírom és van, amit meg sem fogok írni.
 Az alap szitu általában az, hogy meg kell élni és ezért beáldozni dolgokat. Elveket, értékeket, ilyesmit. Állandó szorítás kétfelől, hogy itthon is kellek, de dolgozni is kell, hogy meglegyen a fizum, hiszen az az egyetlen fix jövedelmünk. Közben Ember egyre fárad. Lelkileg, mert nem tud normálisan dolgozni és a folyamatos létbizonytalanság okozta stressz miatt. Fizikailag is szenved a stressztől és az állandó autózás és munka malomtól. Bejött neki egy idény  meló, ami sok gondunkra megoldás lenne, pusztán Peti nem tud eljutni a suliba. Persze, tudom szállító szolgálat, de itt ez sem tud megoldás lenni. Végül kompromisszumot kötöttünk, a nagymamák segítenek és Peti néhány napot kimarad a suliból.
A másik téma, ami folyamatosan napirenden van, a bentlakás kérdése. Gyakorlatilag az összes közeli családtagom megtalált vele az elmúlt hetekben. Ennek az is oka lehet, hogy Peti sulija szeptembertől bevezet auti diákotthont. (Már tele van.) A családom nem azért foglalkozik ezzel, mert nem szeretik Petit, hanem, mert nagyon fáradtak. Engem mégis felháborít ez a dolog egyszerűen azért, mert azt gondolom, egy nyolc éves gyereknek családban a helye. Normál fejlődésű gyerekek és felnőttek beszámolóiból tudjuk, megvisel egy gyereket, ha kiemelik a családjából. Egy fogyi gyerekkel miért lenne ez másképp? Csak mert nem tudja elmondani, még érezheti, hogy rossz neki távol otthonról és hiányozhatnak a szülei. És persze ha ezt viselkedésproblémával kommunikálja, akkor igazolt, hogy nem maradhat családban, hiszen már megint mit csinál, így nem lehet élni. Az is felmerült, hogy a diákotthon nem bentlakás, hiszen hétvégére hazajöhet. Aha, persze. Végülis péntek délutántól vasárnap délutánig velünk lehet, mit akar még?
Az is tetszett, mikor a gyermekvédelem került megemlítésre, mert Panni veszélyben van (?!). El is meséltem a kérdezőnek, hogy múltkor is nagyon örültek nekem, mikor bejelentkeztem náluk, hogy vagyok, mint mentorszülő és egyesület. És persze megkaptam, hogy biztos csak a munkám miatt tudok olyan sok rossz történetet a diákotthonokról és ezért vagyok ilyen előítéletes. Meg, hogy nem lehet "megfékezni" Petit. Mintha valami örjöngő vadállat lenne. És nem maradt ki a beszélgetésekből a gyógyszerezés sem. Biztos létezik valami enyhe nyugtató, amit "olyankor" beadhatok neki. A gyógyszerezéssel kapcsolatban is a munkám miatt vagyok előítéletes.
Felmerült az is, hogy erre bizony rámegy a házasságunk és/vagy alkoholisták leszünk és/vagy valamelyikünk meg fog halni. (általában Ember a jelölt, ő vezet sokat). Ami azt illeti, ez a hiszti tényleg megtépázott minket, de azt hiszem egyenesbe tudtunk jönni megint. Azt gondolom a miénkhez hasonló családokban törvényszerűek az ilyen hullámvölgyek.
 Ahhoz, hogy ezeket a lelkileg igen nehéz helyzeteket túl tudjuk élni, fejben kell tartani pár dolgot. Peti nem szörnyeteg, hanem autista, akivel tényleg komoly problémák vannak. A lényeg, hogy ezekre van megoldás, de nem tudunk látványos eredményekkel szolgálni, csak lassú fejlődéssel, ami nem felel meg a környezetünknek. Nem mellesleg Peti egy szeretni tudó és szerethető kisfiú. A bentlakás és a gyógyszer sem ördögtől való, de én nem érzem megoldásnak. Panni csakugyan sok figyelmet érdemel, mert könnyű őt elhanyagolni és érezheti rosszul magát attól, hogy időnként háttérbe szorul Peti miatt. A családom sem gonosz, hanem fárad, tudatlan, türelmetlen és emiatt fél a helyzettől. Vannak megoldások a stressz kivédésére is. Esetleg közelebb költözhetnénk a sulihoz, így kevesebbet kell autózni, ami nagy megejtés lenne. És el kell dönteni, hogy legyek - e anyu és Ember segítsége a cégben, vagy maradjak, aki most vagyok.
Mindezek közben, amikor a legnagyobb feszkó volt, Peti is megmutatta, mit tud. Iszonyú feszült volt, hangoskodott és dobált. újabban az emeletről a nagy lámpára dobál zoknikat és egyéb fehérneműket. Időnként kimondottan párizsi bordély hangulatú a lakás. Ez azért esett nekem különösen rosszul, mert gyönyörűen fejlődik. Egyre szebben PECS - ezik és általában is nyugisabb és türelmesebb. Megint mondott szavakat helyzetben. (Egy újabb nemet és egy igent) Arra is rájöttem, hogy ez viszont nem látszik és hallatszik, míg a kiabálás és a dobálás igen. Az egyetlen nyilvánvaló jel, hogy végre nem sebes a kezem. Valamelyik nap vettem észre s nagyon megörültem neki. Szerintem már vagy egy éve nem volt ilyen. De ettől még a tény tény marad, nehéz pl velünk egy házban lakni, Öcskösék el is mennek. Sajnálom, hogy így alakult, de ez van. Másutt nem kiabálnak a szomszédban és nem csapkodják a falat. És azt hiszem nálunk rendesebb szomszédságot is könnyebb találni. Mert nekem nem mindig van időm füvet nyírni, meg elpakolászni, meg ilyesmikkel szöszölni, pedig kéne. Bónuszként még a mosógépem is javíthatalanra romlott el. És itt az egyik nagy dilemma. Azt hiszem a családnak nagyon jót tenne, ha itthon tudnék maradni. De a saját cégünk nem teszi ezt lehetővé, hiszen alig prosperál. Ha itthon lennék lenne rá időm és nem mellékesen a családra is, de nem megy. Ördögi kör. Munka mellett viszont nem tudom a családi harmóniát megteremteni és Peti szállításába besegíteni. Ezt a gumicsontot még elrágogatom kicsit Egyik oldalon a család és a kapcsolódó ügyek rendezése, szervezése, ami most nagyon hiányzik, másik oldalt a fix bevétel. És lehet a gyerekek igényein rágózni, de alapvető dolog, hogy legyen mit enni és legyen hol lakni. Valahogy végül dönteni kell, vagy dönt helyettem az élet. Nagyon nem mindegy, hogy ha egyszer elrugaszkodom, abból repülés lesz, vagy zuhanás.
De az idei anyák napi ünnepségen majdnem bőgtem. Mert Pannikám szépen leírta miért szeret, aztán szavalt is, hogy az ő anyukája mesét mond, meg ilyesmi, közben én tudom, hogy mi zajlik itthon. Szeretetben nincs hiány, de a türelem és az energia bizony már sokszor hiányzik.Ő még szeret engem és elhiszi, hogy jó anyuka vagyok, mert abban a korban van, mikor a gyerekek még a legborzasztóbb anyát is idealizálják De, hogy mondjuk kamasz korában mit kapok vissza, azt el sem tudom képzelni.
Nemrégiben volt évzáró is és ballagás Panninál. Én kicsit eltúlzottnak érzem az ovis ballagást, de itt ezt is ízlésesen csinálták. Inkább egy kis összefoglalója volt az elmúlt három évnek és egy kis elköszönés. A legjobb rész az volt, mikor a gyerekek köszöntek el az óvónéniktől. Ez úgy alakult, hogy az egyik anyuka megszervezte, hogy legyen ajándék. Eddig semmi extra, gondolom ez másutt is így szokott lenni. De egy verset is adott, amit minden gyerek megtanult és utána minden gyerek virágot is adott az óvónéniknek, akiknek ez meglepi volt. Nem gondoltam, de a gyerekek nem kotyogták ki. Tényleg jól sikerült a dolog úgyhogy elszégyelltem magam minden csúnya és szarkasztikus gondolatomért, amik verstanulás (vasárnap délután két gyerekkel hétfőre) és virágbeszerzés (munkahelyen ebédidőben) közben megengedtem magamnak a ráérős anyukákról, akiknek nincs jobb dolga, mint nekem programot szervezni.
Petyusnál műg tart a suli, de nem tudom mi lesz a vakáció alatt. Feltehetőleg Ember nem fog olyan nagyon dolgozni. De akkor majd nem kell sokat autózni, legalább ez a része könnyebb lesz. Össze kell rendezni a napi teendőket. Ember most nagyon rákattant a napirend használatára és az anyukája is, aminek nagyon örülök. Ez egy kicsit vicces, ugyanis Ember eljött egy szülőképzésre. Mindig én járok az ilyenekre és örültem, hogy őt is érdekli. A helyzet úgy alakult, hogy végül be kellett ugranom az egyik képző helyére. Ennek ellenére is mély nyomokat hagyott benne a dolog, talán mert a másik előadó nagyon profi volt. :)
Ember anyukája is jó fej volt. Valamelyik nap fasirtot sütöttem és mindjárt keresni kezdte annak a kártyáját. Be kellett vallanom, hogy az még nincs, aztán gyorsan készítettem egyet. :)
A vakációra gondolkodom mindenféle izgalmas dolgon. Pl, hogy süssek Petivel. Gondoltam rá, hogy végig fotózom a sütést. Nagyon érdekli az ilyesmi, csak ki kell küszöbölnöm, hogy nyersen megegye a tésztát. Ezen még gondolkodni kell, de egy próbát megér. Úgyis a szakácskönyvek a kedvencei.

egy igazán szép pillanat

Nemrég esett az eső itt nálunk, de nagyon. Feljöttem Petihez, mert azt gondoltam fél a dörgéstől és különben sem szeretem, ha sokat van egyedül. Nagyon megörült nekem és mászkált a nyomomba. Be akartam csukni az ablakokat, mert sokszor bever rajtuk a víz és ez nem szerencsés, de ott felejtettem magam az ablakban, mert nagyon szép volt a kert pillanatokkal a zuhé előtt és tudtam, hogy mindjárt esni fog és finom illat is lesz. Szóval álldogáltam az ablakba és kicsit bambán bámulásztam a kertet. Peti szép csöndben mellém óvakodott és elkezdett a kertbe nézni ő is. Így együtt láttuk, hogy kezd el zuhogni az eső és szagoltuk, hogy milyen finom is ilyenkor a kert illata. (Nyílik az orgona, Panni ovijának szerencsére még az eső előtt mentettem egy jó adagot a holnapi anyák napi ünnepségre.) Mikor villámlani és dörögni kezdett, Peti megfogta a kezemet, de tőle szokatlan módon nem csiripelt, csak nézett. Aranyos volt nagyon, mert a párkány kb a szeméig ér, ezért kicsit pipiskednie kellett. Én meg álltam ott és egy idő után már Petit néztem, hogy nyitja nagyra a szemét, szagol a nózijával. Megint azt éreztem, bizonyos szempontból nagyon hasonlít egy normál fejlődésű gyerekre, mégis nagyon messze van tőle. Aztán fogta magát és mint ki dolgát jól végezte elvonult a hintába, én meg maradtam az ablakban magam.
Aztán én is lejöttem, Peti meg bújik és nézi, hogyan írok. :)