Igazából ezt a bejegyzést tavaly kellett volna még megírnom, ugyanis tavaly ősszel volt tíz éve annak, hogy elvégeztem az első mentorszülő képzést. Ez nekem azért érdekes, mert ott kezeltek először úgy, mint segítő, támogató valalkit. Itt kezdődött el hivatalosan is az, hogy már nem csak a magunk autizmusával foglalkoztam.
Nagyon érdekes, hogy mi is fért bele ebbe a tíz évbe. Elsősorban rengteg beszélgetés, és szintén rengeteg tanulás. A beszélgetés alapvetően a munkám része, amit nagyon szeretek csinálni. Érdekel, hogy ki mit gondol, és nagyon örülök, ha esetleg tudok a saját gondolataimmal, tapasztalataimmal segíteni. Nem vezetek listát erről, de több ezer megkeresésen vagyok túl, ami természetes, hiszen hosszú időre tekintek vissza, :) Az érdekes az, hogy mennyire sokféle emberrrel és témában tudtunk beszélgetni.A dolog természetéből adódik, hogy a hozzám fordulók jönnek és mennek, ritkán kapok híreket róluk, arról, hogy hogyan is alakult a sorsuk. Amikor mégis megírják, elmondják, az ritka szép ajándék. Épen ezért érdekes nekem a helyben végzett munka, mert itt vannnak családok, akiket évek óta látok. Szuper nézni a gyerekeket, ahogy megnőnek, ügyesednek, okosodnak.
A másik fontos dolog a tanulás. Ez azt hiszem folyamatos, bár nem feltétlenül zajlik mindig hagyományos keretek között. Kezdődött a dolog a már említett mentorképzéssel. Hamar megtapasztaltam, hogy hiába érzem én ezt nagyon fontos és hasznos dolognak, sorstárs segítőként és szülőként nem mindenhol van súlya a véleményemnek, tudásomnak, nem mindenhol vesznek komolyan, és van ahová ez egyszerűen nem elég. (Nem fesőfokú szakirányú végzettség) Tudnék erről még nagyon sokat írni, de talán inkább egy külön posztot érdemelne. Ha lenne időm, akár tanulmányt, vagy cikket is szívesen írnék a témában. De azt hiszem elkalandoztam. Amikor sokadszorra szembesültem ezzel a témával, eldöntöttem, hogy megugrom a magas lécet. Ez először emelt szintű érettségit jelentett, hiszen amikor én érettségiztem, ilyen még nem volt. Így negyven plusszosan nekiálltam biflázni. Ezután jöhetett a fősuli, amit nagyon élveztem, de azt hiszem, erről már írtam máshol. A diplomámat végül tavaly kaptam meg, ebbe is belejátszott a kovid, így nem kellett nyelvvizsgáznom. Jártam ugyan angoltanárhoz, amit nagyon szerettem, de jó, hogy erre nem kell most időt és pénzt keríteni.
Volt még a második mentorszülő képzés, ami már akkreditált és jó pár tanfolyam pl adományszervezésről, meg hasonlókról. Ami még nagyon közel állt a szívemhez az a Civil Kollégium Alapítvány közösségszervező képzése. Ez nagyon durván kidobott a konfortzónámból, viszont megerősített abban, hogy érdemes közösségben gondolkodni.
Két dolgot érzek ezzl kapcsolatban lényegesnek. Az egyik, hogy együtt sokkal erősebbek vagyunk, ezért a közösségszervezés. A másik, hogy nekünk is tennünk kell azért, hogy a helyzet javuljon, sőt, ha van rá módunk, másokért is, nem csak magunkért. Ezek az elvek egyenesen elvezettek a civil szféráig.
2011-ben alapítottuk a saját szervezetünket, szóval idénre is van egy tíz éves évforduló. :) Emiatt megtanultam civilül is. Amikor belevágtunk még nem tudtam pályázatot írni, lebonyolítani és elszámolni, ahogy egyesületet működtetni, vagy táboroztatni sem. Emlékszem, hogy mennyit készültem az első közgyűlésre, vagy mennire izgultam egy hivatalos ügy intézésekor. Szerencsére ezekbe is sikerült belerázódni. :)
Nagyon szeretek szülőképzéseket és szülőprogramokat szervezni, ezekből is jó sokat lebonyolítottunk már. Ahhoz, hogy ennyi minden jól működjön, mindig meg kellett találni a megfelelő partnereket. ez a munka jó részéhez tartozik. Nagyon izgalmas emberekkel dolgozhattam, dolgozhatok együtt, akiktől sokat tanulok. Valahogy a végén mindig a tanulásnál, tanításnál lyukadok ki, ez valószínűleg nem véletlen. :)
És, hogy mi lesz tovább? Azt a fene se tudja. Most megint tanulni kell, a kovid miatt éppen online létezést. Kérdés, hogy lesz-e mindig erőm, érdekesnek találom-e mindazt, amit csinálok, és ha esetleg már nem, lesz-e bátorságom változtatni. Ezt idővel úgyis megtudom.
Nagyon törtem a fejem azon, hogy megírjam-e ezt a bejegyzést, mert rendkívül szerénytelennek tűnhet. Azért éreztem mégis jónak, mert ez is egy út, amin el lehet indulni a mi sajátos élethelyzetünkben, így talán érdekes lehet. Azt hiszem az alábbi netes bölcsesség elég jól összefoglalja, amit gondolok erről.
