A bizalom ára

Előre is elnézést kérek mindenkitől, ez nem lesz egy vidám bejegyzés. Szomorú és fáradt vagyok több okból. De ma azon kenődtem el igazán, hogy megint elmegy egy tanárnéni Peti sulijából, az utolsó a tavalyi kezdő csapatból, akit nagyon szerettünk. Ma derült ki, hogy október 1 - től már nincs..
Valószínűleg a legtöbb szülőt nem csapja nagyon padlóhoz ez a dolog. Max morognak kicsit, aztán rászállnak a következő tanító nénire és csodát várnak tőle. Ha nem tud csodát tenni (Hány hete is tart a suli?), akkor hülye, amatőr, nem jó szakember és mindent rosszul csinál. De ez engem most egy cseppet sem vigasztal. Én ugyanis olyan hülye vagyok, hogy megbízom a segítőkben, akik mellettünk vannak és azt gondolom, hogy ez egy olyan gesztus, aminek értéke van. Nem két zsák krumplit bízok rá ugyanis, hanem az autista fiamat. De a bizalmammal nem lehet fizetni a boltban, így a tanár bácsik, nénik és egyéb segítők elkopnak. Már nem tudom, hány ember köszönt el tőlünk szépen, tapintatosan, vagy küldött el minket szintén szépen és tapintatosan sztaniolba csomagolva az elutasítást, hátha így szebb. Csak azt tudom, hogy ezt nem lehet megszokni. Emlékszem az első ilyen beszélgetésemre és arra, hogy az is pont így pofon ütött. Hogy bármilyen szépen is mondják, bármilyen okosan is indokolják, az a vége, hogy nem kellünk. És nem én nem kellek, hanem Peti. Aki annyira akar fejlődni, magát megértetni és kifejezni, hogy beleszakad. Aki odaadja magát és dolgozik és hozza a képkártyát és furcsa mosolyokkal, meg nevetésekkel köszöni meg a törődést és hálás a dicséretért és az odafigyelésért, minden egyes rá áldozott pillanatért. Örülünk, hogy ilyen szép eredményeket értünk el nála, mint ha egy kis kémcsőben tenyésztett baciról lenne szó és ennyi.
Nagy levegővel elkezdjük a szobatisztaságra szoktatást és aztán megint magunk maradunk. Mert még két hétig van az, aki ezt az egészet kitalálta, aztán a jobb élet reményében még az országból is elmegy. Nem haragszom, mert nincs miért. De közben megőrülök és azon tűnődöm, hogy biztos jön majd valaki más, akiben megint bízni kell és velünk marad egy darabig, aztán se kukk, se bakk ő is elmegy és várhatjuk, hogy ki következik és mennyi ideig marad. Közben iszonyú pénzeket autózunk el, mert hinni akarjuk, hogy jó dolog jön létre, hogy lehet olyan iskolát csinálni, ahol az autista gyerekeknek jó, annak ellenére is, hogy a hatályos jogszabályok nem igazán hajtják a mi malmunkra a vizet és a tanárok sincsenek halára fizetve, sőt, általunk, szülők által elismerve, tisztelve sem.
Tudom és mindig igyekszem tudatosítani magamban, hogy ezeknek az embereknek mi csak a munkája vagyunk. Törvényszerű, hogy van eleje és vége ezeknek a kapcsolatoknak. De olyan sok jó dolgot lehet olvasni arról, hogy a szakemberek hogyan védjék a lelküket, hogyan ne vonódjanak be túlságosan. Biztosan nekem is falakat kéne emelnem a saját magam védelmére, ahogy a munkahelyemen meg is teszem. De úgy nem lehetne együtt dolgozni Petiért. Nem tehetek róla, de most úgy érzem, rajtam kívül ez nem is fontos senkinek és értelme sincs újabb bizalmi kapcsolatot építeni újabb tanárokkal. Kérdés, hogy meddig bírjuk így. Mikor fárad bele Peti és mikor én. Mikor hiszem el, hogy Emberen és rajtam kívül úgy igazán senkit nem érdekel, hogy Petivel mi van és mi lehetne belőle, ha sikerülne megfelelő suliba járnia. És mi lehetne belőlünk, szülőkből, ha mindketten dolgozhatnánk és nem a sulin rezegnénk. Nem tudom. Sok fáradt és fásult szülőt láttam már és most először tudom elképzelni, hogy én is eljuthatok idáig.
És még valami. A púpom tele van azzal, hogy ha valami nem akar működni, akkor hagyjuk és elszaladunk. Mint az ovisok. Ha lenne a népeknek vér a pucájában, akkor maradnának és megpróbálnák érvényre juttatni az akaratukat. De nem. Mindenki elrohangál. Más munkahelyre, más országba, ami jön. Aki meg nem tud, vagy nem akar menni azt elmondják mindenféle rendes embernek, aztán hagyják, had pusztuljon el. Én is számtalanszor megkaptam, hogy milyen más vagyok, mint a többi szülő, hogy milyen jó, hogy partner vagyok, ha kérnek valamit, csinálom. Hát ennyit ér. Simogatás a fejem tetejére, mielőtt lerúgnak a hegyről.

Tényleg bocsi, most nem ment vidámabb. Reméljük holnapra visszazökkenek.

tanévkezdés

Természetesen ilyentájt ebből a blogból sem maradhatnak ki a tanévkezdéssel kapcsolatos dolgok. Idén már két gyerkőcünk kezdte az iskolát. Pannikám most lett elsős, nagy iskolás. Végül abba az osztályba került, ahová szerettük volna, így együtt maradt a barátnőjével, ráadásul szuper jófejnek tűnik a tanító nénije. Nekem ez olyan volt, mintha az első gyerekem menne suliba. Nem értettem, miért parázok ennyit hiszen Petyust már beiskoláztuk. Embernek igaza volt mikor azt mondta, az nem volt ekkora változás Főleg helyrajzi kérdés volt, de ugyanúgy a dolgokat válogatja színre, meg önkiszolgál, meg ilyesmi, mint az oviban. Panninál viszont komoly tankönyvek, iskolatáska és ilyesmik. Azt mondjuk sosem értettem, hogy tud egy szülői két és fél órát tartani, de most már ezen is túl vagyunk.   Ezen a héten még lazák voltak, reggel a szülők is bemehettek a csibékkel. Igazából nem tudom, hogy a gyerekeknek, vagy a szülőknek volt erre szüksége. :)  A szülőin azzal fogadott a tanító néni, hogy Panni nagyon meg volt ijedve, ettől persze jól összeugrott a gyomrom. A második nap meg hajnal ötkor felkelt(?!), hogy  ő megy iskolába, aztán délben elaludt a mesemondó szőnyegen. (Ez milyen jól hangzik!) De harmadnap már megcsinálta az első leckéjét és kapott rá nevető arcot. A többi napokon meg bohóckodva ment fel. Este együtt pakoljuk a táskáját, de ezt csak addig csináljuk így, amíg nem látom, hogy érti. Szóval azt hiszem, jól vette az akadályokat és csak én látom úgy a sulit, hogy tele van óriás méretű hetedikesekkel, aki elsősökkel fociznak a szünetekben és őket eszik ebédre. (És egyébként hét fejük van. :) ) Ami még nagyon tetszik, hogy ez a suli használja a  netet. A szülőknek van levlistája és a tanító néni is ír e - maileket. Ráadásul praktikus információkat, pl, hogy melyik tantárgyhoz melyik könyvet vigye az aprónép és ha kérdezek levélben, válaszol, tehát élő és kétoldalú a kommunikáció. Ja! És nagyon szórakoztató Panninak uzsicsomagot készíteni :)

De Petiéknél is nagyon izgalmas a helyzet. Ahogy már írtam, idén három osztályt indítottak. Ez olyan szempontból érdekes, hogy most már talán nagyobb pontosságra és fegyelemre lesz szükség a régi szülőktől is, nem kolbászohatunk be akkor, mikor nekünk jó. Petiék nem a régi termükben vannak, hanem az emeleten, ahol kis konyha és fürdő is a rendelkezésükre áll. Petya tanítónénii azt szeretnék, hogy a konyhát s használják a gyerekek. A tízórait pl félkészen kérik, mázli, hogy a suli helyben főz. Külön a kenyér, a vaj és a felvágott. A gyerekek pedig megcsinálják maguknak a szendvicset. Peti azt hiszem nem volt lelkes az első napokban attól, hogy nem mehet oda, ahová szokott, ráadásul fel kell mennie egy lépcsőn is. A lépcsőkön ugyanis sokszor fél. De azt hiszem lassan megszokja. Náluk is volt szülői, de nem olyan monstre, mint Panni sulijában, Ráadásul nekünk nem kellett elmenni a nagy intézményi szülőire, az autista osztályoknak külön volt egy nappal korábban.

Az évkezdés itt kicsit zűrösen ment, mert az egyik nagyon szimpi asszisztens felmondott, de akkor, mikor a tanév ténylegesen elkezdődött. Fájlalom, mert őt már tavaly is nagyon kedveltük, de megértem, mert ők azok a pedagógusok, akik a pedagógus béremelés következtében jelentősen kevesebb fizetést visznek haza, mint eddig. Ez nem siránkozás, csak akkor mondta el az egyik tanító néni, mikor az okokat kérdeztem. Sajnos így valóban könnyebb kecsetetőbb állást találni, még akkor is, ha itt jó a környezet és izgalmas a munka. Az én köszönömjeimből nm lehet kenyeret venni a boltban. Szóval emberhátrányból indult az év. Ennek ellenére elég komolyat vállaltak Petivel, nevezetesen, hogy leszoktatják a pelóról. én persze szokás szerint (túl)féltettem Petit. Most ott tartunk, hogy tegnap már csak kétszer pisit be, a többi a klotyóba ment, szigorúan gumicukor díjazásért cserében.

Igaz, az első pelus nélküli napon Peti elintézte a szövetkanapét. Kénytelenek voltunk beszerezni egy olyan porszívót, ami alkalmas az ilyesmi kitakarítására. Régen beszéltünk már erről, de sose volt rá keret. Most se, de megvettük, van az a szag, amikor már egészen komoly összegeket is hajlandó vagy rááldozni, hogy megszabadulj tőle. Viszont most több árnyalattal világosabb és jó illatú a kanapé. A hasonló balesetek elkerülésének érdekében leterítem sittes zsákkal és fölé húzok egy jó vastag ágytakarót, kettőbe hajtva. A gyerekek folyamatosan azon ugrálnak, mert nagyon tetszik nekik, hogy recseg. Ráadásul bombabiztosra kell megalkotnom az árvízvédelmet, mert Peti mániákusan bontja az ilyesmit. Bármit, ami el van több rétegben terítve. Ezért nincs nálunk soha, egyetlen ágy sem rendesen bevetve. Peti bemászik a legalsó réteg alá és boldogan mosolyog, majd gombóccá gyűri az egészet. :( De ez komolyan eddig visszafejthetetlennek bizonyult. Embernek folyamatosan a Bazi nagy görög lagzi jut róla az eszébe, nekem meg a csepeli szomszéd gyerekkoromból. Ő se nagyon vette le a nejlont a kanapéáról.

Kicsit még hisztizhetnék az oktatásban bevezetett változtatások miatt, de nem fogok. Azt gondolom, hogy a tanárok a meghatározók és mindkét gyerekem jó kezekben van. Az igaz, hogy nehéz lesz mindent megszervezni, ha nyolc órában dolgozom, de ez mindenképpen így lett volna. Panninak héttől van ugyan ügyelet, de nagyon nem szeretném hétre bevinni, kicsit később fogom. Petinek fél kilencig kell beérnie és nekem is a munkahelyemre. Panninak négyig suli, ötig ügyelet, nincs hatig napközi, mint eddig. Peti is fent lehet  ötig. Úgy fest, idén is Ember szedi össze őket délután, reggel pedig szétválunk. Én szívesen vinném gyalog Pannit a suliba, kb húsz perc séta. A héten így csináltuk és nagyon jó volt. Vicces, hogy folyton fel akart valaki venni. Persze tudom, udvariasságból. De amikor elmeséltem a barátnőmnek, hogy így tervezünk járni, teljesen elborzadt, mintha extrém sivatagi túrára vinném a lányomat. Még át kell néznem a menetrendeket, de félek, hogy ez nem fog menni. Pont úgy vannak buszok, hogy késnék velük, azt meg semmilyen munkahely nem veszi jó néven.

A héten azért voltam lazább, mert beteg vagyok. Lett egy jó kis torokgyulladásom és ha már ott jártam az orvosnál, elmondtam, hogy sokat fáj a hasam. Mondta, hogy jó, hogy begyulladt a torkom, mert így legalább eljöttem. :) Kiderült, hogy a gyomrom nem szereti a munkahelyi feszkót. Kaptam valami gyógyszert, amitől most ritkábban fáj, de aggasztó, hogy a hozzá tartozó leírásban soronként ott van a gyomorfekély. Nincs mese, meg kell élni, a munkámat szeretem és ami körülötte zajlik azt kénytelen vagyok elfogadni. Valahogy így lehetnek a tanárok is. De nagyon jó volt pár napig úgy élni, ahogy szeretnék. Itthon dolgozni és közben a gyerekekre és a családra is figyelni. Szóval tényleg jó, hogy begyulladt a torkom, hétfőtől meg meglátjuk, hogy megy a tanév "élesben"