Előre is elnézést kérek mindenkitől, ez nem lesz egy vidám bejegyzés. Szomorú és fáradt vagyok több okból. De ma azon kenődtem el igazán, hogy megint elmegy egy tanárnéni Peti sulijából, az utolsó a tavalyi kezdő csapatból, akit nagyon szerettünk. Ma derült ki, hogy október 1 - től már nincs..
Valószínűleg a legtöbb szülőt nem csapja nagyon padlóhoz ez a dolog. Max morognak kicsit, aztán rászállnak a következő tanító nénire és csodát várnak tőle. Ha nem tud csodát tenni (Hány hete is tart a suli?), akkor hülye, amatőr, nem jó szakember és mindent rosszul csinál. De ez engem most egy cseppet sem vigasztal. Én ugyanis olyan hülye vagyok, hogy megbízom a segítőkben, akik mellettünk vannak és azt gondolom, hogy ez egy olyan gesztus, aminek értéke van. Nem két zsák krumplit bízok rá ugyanis, hanem az autista fiamat. De a bizalmammal nem lehet fizetni a boltban, így a tanár bácsik, nénik és egyéb segítők elkopnak. Már nem tudom, hány ember köszönt el tőlünk szépen, tapintatosan, vagy küldött el minket szintén szépen és tapintatosan sztaniolba csomagolva az elutasítást, hátha így szebb. Csak azt tudom, hogy ezt nem lehet megszokni. Emlékszem az első ilyen beszélgetésemre és arra, hogy az is pont így pofon ütött. Hogy bármilyen szépen is mondják, bármilyen okosan is indokolják, az a vége, hogy nem kellünk. És nem én nem kellek, hanem Peti. Aki annyira akar fejlődni, magát megértetni és kifejezni, hogy beleszakad. Aki odaadja magát és dolgozik és hozza a képkártyát és furcsa mosolyokkal, meg nevetésekkel köszöni meg a törődést és hálás a dicséretért és az odafigyelésért, minden egyes rá áldozott pillanatért. Örülünk, hogy ilyen szép eredményeket értünk el nála, mint ha egy kis kémcsőben tenyésztett baciról lenne szó és ennyi.
Nagy levegővel elkezdjük a szobatisztaságra szoktatást és aztán megint magunk maradunk. Mert még két hétig van az, aki ezt az egészet kitalálta, aztán a jobb élet reményében még az országból is elmegy. Nem haragszom, mert nincs miért. De közben megőrülök és azon tűnődöm, hogy biztos jön majd valaki más, akiben megint bízni kell és velünk marad egy darabig, aztán se kukk, se bakk ő is elmegy és várhatjuk, hogy ki következik és mennyi ideig marad. Közben iszonyú pénzeket autózunk el, mert hinni akarjuk, hogy jó dolog jön létre, hogy lehet olyan iskolát csinálni, ahol az autista gyerekeknek jó, annak ellenére is, hogy a hatályos jogszabályok nem igazán hajtják a mi malmunkra a vizet és a tanárok sincsenek halára fizetve, sőt, általunk, szülők által elismerve, tisztelve sem.
Tudom és mindig igyekszem tudatosítani magamban, hogy ezeknek az embereknek mi csak a munkája vagyunk. Törvényszerű, hogy van eleje és vége ezeknek a kapcsolatoknak. De olyan sok jó dolgot lehet olvasni arról, hogy a szakemberek hogyan védjék a lelküket, hogyan ne vonódjanak be túlságosan. Biztosan nekem is falakat kéne emelnem a saját magam védelmére, ahogy a munkahelyemen meg is teszem. De úgy nem lehetne együtt dolgozni Petiért. Nem tehetek róla, de most úgy érzem, rajtam kívül ez nem is fontos senkinek és értelme sincs újabb bizalmi kapcsolatot építeni újabb tanárokkal. Kérdés, hogy meddig bírjuk így. Mikor fárad bele Peti és mikor én. Mikor hiszem el, hogy Emberen és rajtam kívül úgy igazán senkit nem érdekel, hogy Petivel mi van és mi lehetne belőle, ha sikerülne megfelelő suliba járnia. És mi lehetne belőlünk, szülőkből, ha mindketten dolgozhatnánk és nem a sulin rezegnénk. Nem tudom. Sok fáradt és fásult szülőt láttam már és most először tudom elképzelni, hogy én is eljuthatok idáig.
És még valami. A púpom tele van azzal, hogy ha valami nem akar működni, akkor hagyjuk és elszaladunk. Mint az ovisok. Ha lenne a népeknek vér a pucájában, akkor maradnának és megpróbálnák érvényre juttatni az akaratukat. De nem. Mindenki elrohangál. Más munkahelyre, más országba, ami jön. Aki meg nem tud, vagy nem akar menni azt elmondják mindenféle rendes embernek, aztán hagyják, had pusztuljon el. Én is számtalanszor megkaptam, hogy milyen más vagyok, mint a többi szülő, hogy milyen jó, hogy partner vagyok, ha kérnek valamit, csinálom. Hát ennyit ér. Simogatás a fejem tetejére, mielőtt lerúgnak a hegyről.
Tényleg bocsi, most nem ment vidámabb. Reméljük holnapra visszazökkenek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése