Amikor sikerül

 

Tavaly decemberben, vagy talán év elején olyan szépen kitaláltam, hogy visszatérek a bloghoz, mert amikor írtam, sok örömet okozott. Nem voltam nagyravágyó, gondoltam havi egy poszt igazán belefér. Gondolataim bőven vannak, a net elbírja őket. Aztán jött az "ember tervez" forgatókönyv. Petya februárban omlott össze, vagy esett szét, végülis majdnem mindegy, hogyan fogalmazunk. Borzalmas dolgokat produkált, azóta is kerülgetem, hogy megírjam, mostanra jutottam oda, hogy nem tudom, talán majd, ha már biztos leszek benne, hogy letettük. 

A dologban az volt a nehéz, hogy most nem csak ő borult mg, hanem én is. Úgy tűnik, hogy ezt a legerősebb anyukák sem ússzák meg, én pedig eleve nem pályáztam ilyen babérokra. Sok volt, mert Petya tette, amit tett, A járvány sem kímélt minket. Embert megbetegítette, nekem pedig elvitte a munkahelyemet is, amit nagyon szerettem. Újat kellett keresni, és találtam is szuper jót, de fájó a veszteség. Pannus mindezek közepette felvételizett, és kezdett középiskolát, szóval nem akármilyen év van mögöttünk, és még nincs vége. 

Ha összesedem magam, biztos írok majd az egészről, mert rengeteg dolog volt benne, emit érdemes megosztani, átgondolni, de most azt szeretném idetenni, ami jó volt. Ez csak a múl héten történt, szóval még viszonylag friss az élmény. 

Ahogy írtam, Petya szörnyű dolgokat kezdett csinálni, jelesül iszonyatosan bántotta magát. Ilyenkor illik utána nézni, hogy ennek mégis mi az oka. Voltunk MR vizsgálaton, persze altatásban, de egy idő után a fülére terelődött a gyanú. Szeptember óta ment a matek, hogy hogyan is lehetne benézni a fülébe. Mondtuk, hogy szerintünk leginkább altatásban, mert ébren jó passzban sem biztos, hogy szreti az ilyesmit, de a fránya kovid közbeszólt. Ahhoz ugyanis, hogy altatni lehessen, teszt kell. Ha a teszthez megfogjuk, a fülébe is be tudunk nézni. A kígyó a farkába is harapott. 

Hihetetlenül kedves és türlemes emberek foglalkoztak velünk. Nem akarták Petyát bántani, tolódott is vizsgálat betegség miatt, nem volt egyszerű a helyzet. A mázli az volt, hogy pontosan értették, miért akarom tudni mi van Petya fülében akkor is, ha most nem mutat tünetet. Kapott gyógyszert, mikor tudtuk, hogy baj van, az használt. Egy idő után megállapodtunk, hogy na még egyszer, egy másik doktornéni is megpróbálja, mert ő tapasztalt, és rutinos. Itthon pedig elkezdtük tanulni a "fülbe nézést". Egy fülhőmétővel, és némi furán íztelen jutival játszottuk le a vizsgálatot naponta egyszer. Csak három lépésünk volt, lecsücsülök a székbe, benézek a füledbe, és juti. A vizsgálatnál is lejátszottuk, senki nem vitatta, hogy ezt lehet, majd közöltem, hogy most a doktor néni. És a csoda teteje az volt, hogy működött. Meg lehetett vizsgálni, még ő mutatta a doktörnőnek, hogy mehet. Nincs Petya fülében baj, kimosták, de legalább tudjuk, hogy nem azért veri magát, mert ott bent fáj neki. Persze így lehet tovább okokat keresni, de ez már egy másik történet. :)

Tíz év

 Igazából ezt a bejegyzést tavaly kellett volna még megírnom, ugyanis tavaly ősszel volt tíz éve annak, hogy elvégeztem az első mentorszülő képzést. Ez nekem azért érdekes, mert ott kezeltek először úgy, mint segítő, támogató valalkit. Itt kezdődött el hivatalosan is az, hogy már nem csak a magunk autizmusával foglalkoztam.

Nagyon érdekes, hogy mi is fért bele ebbe a tíz évbe. Elsősorban rengteg beszélgetés, és szintén rengeteg tanulás. A beszélgetés alapvetően a munkám része, amit nagyon szeretek csinálni. Érdekel, hogy ki mit gondol, és nagyon örülök, ha esetleg tudok a saját gondolataimmal, tapasztalataimmal segíteni. Nem vezetek listát erről, de több ezer megkeresésen vagyok túl, ami természetes, hiszen hosszú időre tekintek vissza, :) Az érdekes az, hogy mennyire sokféle emberrrel és témában tudtunk beszélgetni.A dolog természetéből adódik, hogy a hozzám fordulók jönnek és mennek, ritkán kapok híreket róluk, arról, hogy hogyan is alakult a sorsuk. Amikor mégis megírják, elmondják, az ritka szép ajándék. Épen ezért érdekes nekem a helyben végzett munka, mert itt vannnak családok, akiket évek óta látok. Szuper nézni a gyerekeket, ahogy megnőnek, ügyesednek, okosodnak.

A másik fontos dolog a tanulás. Ez azt hiszem folyamatos, bár nem feltétlenül zajlik mindig hagyományos keretek között. Kezdődött a dolog a már említett mentorképzéssel. Hamar megtapasztaltam, hogy hiába érzem én ezt nagyon fontos és hasznos dolognak, sorstárs segítőként és szülőként nem mindenhol van súlya a véleményemnek, tudásomnak, nem mindenhol vesznek komolyan, és van ahová ez egyszerűen nem elég. (Nem fesőfokú szakirányú végzettség) Tudnék erről még nagyon sokat írni, de talán inkább egy külön posztot érdemelne. Ha lenne időm, akár tanulmányt, vagy cikket is szívesen írnék a témában. De azt hiszem elkalandoztam. Amikor sokadszorra szembesültem ezzel a témával, eldöntöttem, hogy megugrom a magas lécet. Ez először emelt szintű érettségit jelentett, hiszen amikor én érettségiztem, ilyen még nem volt. Így negyven plusszosan nekiálltam biflázni. Ezután jöhetett a fősuli, amit nagyon élveztem, de azt hiszem, erről már írtam máshol. A diplomámat végül tavaly kaptam meg, ebbe is belejátszott a kovid, így nem kellett nyelvvizsgáznom. Jártam ugyan angoltanárhoz, amit nagyon szerettem, de jó, hogy erre nem kell most időt és pénzt keríteni. 

Volt még a második mentorszülő képzés, ami már akkreditált és jó pár tanfolyam pl adományszervezésről, meg hasonlókról. Ami még nagyon közel állt a szívemhez az a Civil Kollégium Alapítvány közösségszervező képzése. Ez nagyon durván kidobott a konfortzónámból, viszont megerősített abban, hogy érdemes közösségben gondolkodni.

Két dolgot érzek ezzl kapcsolatban lényegesnek. Az egyik, hogy együtt sokkal erősebbek vagyunk, ezért a közösségszervezés. A másik, hogy nekünk is tennünk kell azért, hogy a helyzet javuljon, sőt, ha van rá módunk, másokért is, nem csak magunkért.  Ezek az elvek egyenesen elvezettek a civil szféráig.

2011-ben alapítottuk a saját szervezetünket, szóval idénre is van egy tíz éves évforduló. :) Emiatt megtanultam civilül is. Amikor belevágtunk még nem tudtam pályázatot írni, lebonyolítani és elszámolni, ahogy egyesületet működtetni, vagy táboroztatni sem. Emlékszem, hogy mennyit készültem az első közgyűlésre, vagy mennire izgultam egy hivatalos ügy intézésekor. Szerencsére ezekbe is sikerült belerázódni. :) 

Nagyon szeretek szülőképzéseket és szülőprogramokat szervezni, ezekből is jó sokat lebonyolítottunk már. Ahhoz, hogy ennyi minden jól működjön, mindig meg kellett találni a megfelelő partnereket. ez a munka jó részéhez tartozik. Nagyon izgalmas emberekkel dolgozhattam, dolgozhatok együtt, akiktől sokat tanulok. Valahogy a végén mindig a tanulásnál, tanításnál lyukadok ki, ez valószínűleg nem véletlen. :)

És, hogy mi lesz tovább? Azt a fene se tudja. Most megint tanulni kell, a kovid miatt éppen online létezést. Kérdés, hogy lesz-e mindig erőm, érdekesnek találom-e mindazt, amit csinálok, és ha esetleg már nem, lesz-e bátorságom változtatni. Ezt idővel úgyis megtudom. 

Nagyon törtem a fejem azon, hogy megírjam-e ezt a bejegyzést, mert rendkívül szerénytelennek tűnhet. Azért éreztem mégis jónak, mert ez is egy út, amin el lehet indulni a mi sajátos élethelyzetünkben, így talán érdekes lehet. Azt hiszem az alábbi netes bölcsesség elég jól összefoglalja, amit gondolok erről.