Ezért örültem nagyon a mai délutánnak. Petya feszes volt, járkált, hangoskodott. Apja és Panni elmentek, én maradtam, munka után, fáradtan. Tudtam, hogy még az egyesületes meló is vár, semmi nem hiányzott kevésbé, mint egy feszülős Petya. Szerettem volna, ha jobb kedvre derül, és nem ugyanazokat a köröket futja, így mondtam neki, hogy jöjjön a kertbe bubit fújni. Ez úgy szokott kinézni, hogy én fújom, ő meg pukkasztgatja. Most is ez ment, és éreztem, hogy lazul le, szóval az ötlet jó volt. Mikor már vigyorgott, és kaptam a Petya puszikat, gondoltam nagyot és merészet, megkérdeztem, fúj-e ő. És láss csodát, fújt! Halálosan jó fej volt, ahogy örült, hogy sikerült! Mikor megkérdezetem, fújjon-e anya, olyan önérzetes fejrázást kaptam, hogy még!
El is gondolkodtam, hogy hiába igyekszünk, hiába figyelünk, mennyire ritkán tudunk így együtt lenni vele. Olyan elfoglaltságban, ami tényleg érte, róla szól. Nem fejlesztés, bevonás valamibe, hanem tényleg száz százalékban az övé. De most sikerült, szóval örülök! És csak úgy itt hagyom, hogy eszembe jusson máskor is.
