Elég régen nem írtam már és ez biztos nem véletlen. Amikor eldöntöttem, hogy megpályázom ezt a munkahelyet, tartottam attól, hogy sok lesz a jóból, illetve esetemben az autizmusból. Ezzel birkóztam az elmúlt kb másfél hétben. Nem könnyítette meg a dolgomat, hogy előre láttam, ez feltehetőleg be fog következni. Merthogy továbbra is mentorszülő vagyok, amit nem szeretnék feladni, de koordinálom is a mentorok munkáját. Ez nem feltétlen ellentmondás, de nem is mindig fedi egymást a két dolog. A munkahelyemen is hasonló munkát végzek, csak egy jelentős hazai szervezet alkalmazottjaként. Emellett vagyok egyesületi elnök és nem utolsó sorban érintett szülő. Nem is számolom, hányféle szerep csúszik össze. De amikor a boltból ijesztő mennyiségű (fölösleges) nasival állítottam be a kajaidőben, megkérdezték a kollégáim, hogy csak tán nem szeretethiányban szenvedek - e. Abban éppen nem, de hasonló önpátyolgató mechanizmus alapján vettem egyszerre csipszet és kakaó port. El is kezdtem nyomban töprengeni a saját kis buta dolgaimon, amíg majdnem becsavarodtam. Többen a segítségüket is felajánlották, mert tényleg nehéz folyamatosan azzal szembesülni, hogy komolyan rászoruló emberek segítséget kérnek és én nem tudok nekik mit mondani. Nem azért, mert buta vagyok, hanem mert jelenleg ilyen a hazai ellátó rendszer. Ezt az összes szemüvegemmel látom. Persze van olyan, aki rám haragszik ezért. Ugyanúgy, mint a régebbi és annyira szeretett munkahelyemen, tudom, hogy a düh itt sem ellenem irányul. De mivel hasonló cipőben járok (vagy jártam, vagy fogok) mint a hozzám fordulók, nem annyira egyszerű hátra lépnem, amikor kéne. Máskor viszont határozottan jó, hogy én is testközelből ismerem a helyzetet. De egy darabig inkább a sötétebbik felét láttam a dolognak. Vicces módon egyszer csak helyre billent a dolog. Nem csináltam semmit, csak zenét hallgattam (Úgy tűnik a Blues Brothers - nek terápiás hatása van) és elengedtem azokat a dolgokat, amiket el kellett. Általában nem vagyok egy túl lekizős, pláne ezoterikus alkat, de ez most így sikerült. Ettől függetlenül egyébként lehet, hogy fogok segítséget kérni, de jobb úgy beszélgetni, hogy tisztábban vagyok magammal
És egy csomó jó dolog is történik. Olyan dolgokkal is foglalkoznom kell, amik előre mutatnak és tényleg lehet értelmük. És nem amolyan multi droid módon, hanem tényleg gondolkodva. Ez nagyon tetszik és egy kicsit izgulok is, hogy jó legyen.
Elég sok vizuális segédeszközt is készítek, ez is a munkám része. Ezzel úgy vagyok, mint a mesebeli öreg király. Egyik szemem sír, a másik nevet. Mert sok hozzánk forduló tudja, hogy mire valók ezek a dolgok, sokan viszont nem. Így nem túl hasznos az egész. Tanfolyamról meg kb egyről tudok, ahová mehetnek.
A legviccesebb az volt, mikor a Koraiba kellett elmennünk előadást tartani. Én a mentorokról beszéltem. Elég felemás érzésvolt azoknak az embereknek magyarázni, akik ezen az úton elindítottak. Ha pozitívan tudok az autizmushoz viszonyulni, az nagyrészt az ő érdemük. De a mentorokról azt hiszem tudtam olyat mondani, ami érdekes volt. És nem is izgultam nagyon, mert oda kicsit mindig úgy megyek, mintha a régi sulim lenne.
Amint Ember megtudta, hová megyek és kikhez, mindjárt nagyon szeretett volna eljönni értem. Persze Petivel.Úgyhogy lezajlott a dolog komoly része és utána buliztunk a nagyteremben. Rejtély, hogy az a gyógypedagógus, akinek Peti egy fél évet végigüvöltött, miért szeret minket. De ez van. :) Utána hazadobtuk ZS- t és ő meg behívott minket egy teára. Peti iszonyú jó fej volt. Nem dúlta fel az otthonát. Szóval szép este volt, még ha kicsit hosszú is. Panni Anyuékkal galerizett és alig akart végén hazajönni. Ja! És kaptam egy olyan szép csokit, hogy meg sem merem kóstolni.
Egyébként nincs okom panaszra. Peti nagyon jó srác. Szinte nem is bántja magát, viszont sokat mosolyog. Valamiért egész szépen artikulálja azt, hogy jaj. De közben jókedvű a hangsúly és ettől nagyon vicces az egész.
Tegnap kint voltunk a kertben és Petya kérte a futóbringát. Persze nem bringázta körbe a házat, csak kicsit imbolygott vele, de ez is valami. Délután meg bekapcsolta a tévét. Arra is rákapott, hogy kidobja a pelusát. A vécén meg úgy ül, mint egy isten. Csak nem tolja le előtte a ruháját. :)
Az alvási logisztikánk viszont teljesen felborult, mert most Ember beteg és én alszom a csibékkel. Kínomban már elkezdtem Panninak készíteni egy jutalom gyűjtő táblát. Végül is, ha auti srácoknál működik, nála is működhet. Szóval minden saját ágyban töltött éjszakáért egy napocska és tizenöt napocskáért egy ajándék. Január óta dugdosok egy doboz pónit Anyu lakásában, amit nem tudtam otthagyni a leárazásokkor. :) Lassan nekem is aludnom kell, de azt még megírom, hogy a napokban Embernek eszébe jutott, hogy régen Petivel nem lehetett kézen fogva sétálni. Egyszerűen nem engedte. A csuklóját fogtam, vagy a kabátját. Ezt is, hogy elfelejtettem! Hiába, a jót könnyű megszokni:) Szép almokat!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése