Az én döntésem, az én problémám

Tologatom a blogolást mostanában és ez nem véletlen. Töröm a fejem azon, hogy megírjam - e ami mostanában velünk történik, vagy inkább ne. Végül azért kerül mégis ki ide, mert azt gondolom, bizonyos mértékig tipikus élethelyzet autista gyereket nevelő családoknál.
A helyzet ugyanis az, hogy néhány hónapja fokozatosan romlik az anyagi helyzetünk. Embernek nem jön annyi megrendelése, amennyi kéne. Noha elég sokat dolgozik, még ez sem elég a túlélésre. A cégünket bezárni pedig nem érdemes, mert ő nem tudna nyolc órában elhelyezkedni Peti miatt. Néhány hét múlva vége az ovinak, akkor végképp nem tudjuk mi lesz.Iskola meg még nincs.
Mindezek odáig vezettek, hogy elmaradtunk a rezsi befizetésével. Anyu meg, noha sokszor kértük már, hogy ne tegye, elrohant a csekkekkel, amint azok megjöttek és befizette őket. Mivel velünk nem egyeztetett előtte, nem tudtunk szólni neki, hogy nem tudjuk kifizetni a pénzt, így most várnia kell, amíg megoldjuk a dolgot valahogy.
Emiatt teljesen racionálisan úgy döntött, hogy külön mérőórákat szereltet fel a saját lakásában. (Egy házon belül két lakásban lakunk.) A gond ezzel csak annyi, hogy ennek számomra van egy nagyon kellemetlen üzenete. Kb annyi, hogy amíg rendben mentek a dolgok, addig jó volt együtt, de most, hogy bajban vagyunk, inkább mindenki védje a saját érdekeit. És ami még nagyon zavar az az, hogy ez egyáltalán nincs megbeszélve. Egyik nap pl arra jöttem haza, hogy nincs a helyén a slag. Valóban azt ők vették, hát építettek maguknak egy kerti csapot és átvitték. A régi slagot, meg senkinek nem jutott eszébe visszatenni a helyére. Az már a mi dolgunk volt.
Ha ezt most én olvasnám valaki más blogjában, biztosan eszembe jutna, hogy miért nem beszéli meg a másik féllel. Azért, mert szépen csöndben a "Nyuszika a létrádat" állapotba sikerült átcsúsznom és ez nem megfelelő a tisztázó beszélgetésekhez. Ráadásul nem is tudom, miben van igazam. Tudatos elszeparálódás és rosszindulat nincs a családban, csak belefáradtak az én problémáimba. Erre sokszor kell magamat emlékeztetnem. Mármint, hogy ez az én problémám. Mert amikor előáll az a cseppet sem kellemes helyzet, hogy egyedül vagyok a gyerekekkel és Peti fent üvölt, Panni meg lent kiabál utánam és a kerítés (igen, a kerten belül van egy kerítés, nehogy Peti kárt tegyen a veteményben, de ez nem elszeparálódás, csak elővigyázatosság) másik oldalán három felnőtt vihorászik jókedvűen, akkor nekik nem kell az én gyerekeim miatt aggódni. (Függetlenül attól, hogy rokonai az üvöltőknek és nekem.)
Egyszer Öcskössel beszélgettem egy nagyon elgondolkodtatót Petiről és az egész ezzel kapcsolatos élethelyzetről. Ő akkor azt mondta, hogy az én döntésem, hogy Peti itthon él, viseljem a következményeit. Akkor nagyon megütődtem ezen, de rájöttem, hogy alapvetően igaza van. Mindegy, hogy nincs alternatívám, a kialakult helyzet az én döntéseimről szól. Nem sértődhetek meg, ha rám szólak, hogy áthallatszik Peti, mert nekik ennyi a fontos, a többi, mondjuk, hogy hangoskodás közben a fejét veri a falba, vagy harapja a kezét az én ügyem. Csak elég nehéz ezt folyamatosan fejben tartani. Főleg egy olyan túlfűtött és kevéssé hidegfejű figurának, mint én.
Sokat az sem dob a hangulaton, hogy mivel Anyu nyugdíjas, Öcskös meg munka nélkül van, ráérnek a ház körül tevékenykedni. A maguk tapintatlan stílusában rendre rámutatnak, hogy milyen vacak is a ház, amiben lakunk és amit még könnyebb, autizmus mentes időkben mi építettünk, sokszor a saját kezünkkel. Ez Embernek is nagyon rosszul esik, mert irgalmatlan sok munkája van benne. És persze a frankhitelünk is erről szól. Most úgy állunk, hogy a "szomszédok" fizetik a rezsi harmadát, mi a többit és a hitel jó részét, de nem igazán elégedettek  a helyzettel. És már én sem tudok türelmes és mosolygós lenni. Ez megspékelve a sulikereséssel egészen tisztességes gödör, amiből ki kéne kászálódni.
Az egyesületem közgyűlésén sem tapostuk egymást és kicsit ettől is elkenődtem, mert azt érzem, hogy nem teszek eleget ahhoz, hogy ezt az egészet túl sokan komolyan vegyék. Ráadásul a helyi szülők sem tolonganak azért, hogy érdekvédjünk együtt.
És amikor ennyi vacakságot leírok, eszembe jut, hogy nem lehet az élet ilyen rossz, talán csak én vagyok fáradt. Sokan akarnak nekünk segíteni. Ott van pl a barátnőm anyukája, aki tök ingyen csinálja évek óta az adómat. Vagy Ember szülei, akik minden tőlük telhető módon megpróbálnak segíteni. És bármilyen hihetetlen a fent leírtak fényében, az én családom is megpróbál kedves lenni, csak emiatt a fura állóháború miatt már nem jön át a dolog. Ott van az a néhány egyesületi tag, aki el szokott jönni és aki talán azért teszi ezt, mert értelmét látja a dolognak. Vagy azok a barátok, akik a privát diliház ellenére is eljönnek a gyerekeikkel együtt. Múlt hétvégén pl nagyon kedves régi barátaink jártak itt egy éves kislányukkal. Szerintem én jobban aggódtam, mint ők. Ilyenkor azt gondolom, hogy ha olyan rémes lenne nálunk, csak észrevenném rajtuk. Szóval azt hiszem nem olyan szörnyű a helyzet, mint amilyennek most én érzem és ha ezt tudom, megtettem az első lépést kifelé a gödörből.