búcsúzunk

Pénteken volt Petya utolsó napja az oviban. Az egyik kolléganőm tanácsára ki is vettem egy nap szabit, ugyanis az elkövetkező néhány hónapban biztosan nem leszünk Peti nélkül. Ez jó ötletnek bizonyult. Embernek akadt persze munkája, de azért egy kis időt egymásra is tudtunk szakítani. Biztos írtam már, hogy furának tartom, hogy míg Panninak a nyáron talán két hetéről kell gondoskodnom, addig Peti számára két és fél hónap a vakáció. Tavaly kicsit jobb volt, maradhatott ügyeletben, de idén az már nekünk nem járt. Túl azon, hogy így Ember nehezen tud majd dolgozni, Petit is sajnálom. Ugyan Apja viszi majd boltba, meg piacra, meg mindenfelé, de az azért nem a megszokott ovis program
Pénteken együtt vittük Petit és már az is fura volt, hogy tudtam, ez az utolsó ilyen reggelünk. De délután a pakkal eljönni még sokkal rosszabb volt. Azt hiszem az óvónénik is sajnálják kicsit, mert ugyan dolguk volt, de valahogy még ott voltak, mire odaértünk s valahogy mind adtak egy puszit, meg ölelést. Nagyon megszerettem őket, ezért is sajnálom, hogy itt a vége. Alapvetően szerencsés emberek vagyunk, mert Peti autizmusa révén már tényleg sok kedves és értelmes emberrel hozott össze a sors. Csak ezek a búcsúzások ne lennének. Mert lehet, hogy kapcsolatban maradunk, de az már nem ugyanaz. (Néha pl még Petya első óvónénijéről is hallunk :) )
Sokat töröm a fejem ezeken a kapcsolatokon. Igazából nem csak arról van szó, hogy hálás vagyok, hogy pelenkázzák a gyerekemet, meg szeretgetik, meg ilyesmi. Ez az alap De néhány esetben tényleg megkedvelem őket. Ez olyankor fordul elő, amikor valaki olyannal találkozom, akit amúgy is szeretnék és/ vagy tisztelnék mondjuk kollégaként, vagy osztálytársként. De mindig tudom, hogy ezeknek az embereknek mi a munkája vagyunk, ezért igyekszem nem eltúlozni a barátkozást. Elvégre én sem szerettem régebben, mikor Embert, vagy engem itthon ért  munka. Egyébként Ember szerint én ezzel kapcsolatban (is) túl merev  és formális vagyok. Lehet, de nem szeretnék senkinek az agyára menni.
Az biztos, hogy Petit megszeretik. Lehet, hogy engem kicsit flugosnak tartanak a képkártyáimmal, az egyesületemmel, meg azzal, hogy túlféltem Petit, de őt nagyon szeretik. És ez persze nekem is jól esik, hiszen Peti tényleg jó fej. Pont ma beszéltünk róla Emberrel, hogy ha nekünk kéne olyan folyamatos stresszben élni, mint neki, valószínűleg megtébolyodnánk. Ő meg sokszor derűs és mosolygós és ilyenkor tényleg nagyon jó társaság. És egyre ügyesebb is. Ma pl pihenőztünk, ami úgy nézett ki, hogy én elaludtam, Ember és Panni meg leléptek a szomszédba szerelni valamit. Peti három körül szépen felébresztett, megfogta a kezemet és levitt a polchoz. Ott megmutatta a vajtartót, majd mint ki dolgát jól végezte, leült az asztalhoz. Jöhet az uzsonna. Becsavart két zsemlét, kapott egy tiszta pelót és ment a dolgára. Ebben az a szép, hogy volt mindehhez türelme. Engem felébreszteni ugyanis nem könnyű dolog és ébredés után kifejezetten fafejű tudok lenni. Peti addig húzott, meg tuszkolt, amíg megkapta tőlem, amit várt.
De még mindig sajnálom. Nem tudom, hogyan éli ő meg a tanév végét. Mikor jön rá, hogy oda nem megyünk többet. Nem lesznek a megszokott óvónénik és napirend. Mostanában ebéd után már aludt is. Tényleg nem tudom, mi van a fejében, de valahogy kegyetlennek érzem az egészet. Persze tudom, nem maradhat egész életében ugyanott, de ez most nem igazán vigasztal.
Találtunk iskolát is. Ez sem egyszerű eset. Eddig nem foglalkoztak autizmussal, de egyéb fogyatékossági ágakkal igen. Egy nagyon szimpatikus intézményvezető hölggyel beszéltünk, meg is mutatta, hol lesznek majd az autista gyerekek. Azt mondta, felveszi Petit mindenképpen. A gond az, hogy a gyógypedagógus, akivel a csoportot indította volna, visszalépett, így most nem tudom ki fog ősztől Petivel foglalkozni. Persze igyekszünk segíteni a keresésben. Tulajdonképpen izgalmas is lehet a nulláról elindítani egy osztályt és ennek egy csomó pozitívuma van. Nem kell megküzdenünk a "harminc éve így csináljuk" szemlélettel. És úgy látom itt figyelnek arra, hogy jól dolgozzanak. Mostanában sok suliban voltunk és a szubjektív szűrőm szerint jót jelent, ha az emberek mosolyognak, bárhová bemehetünk és nem a portás mondja meg, hogy merre szabad. Szóval ez egy igazán jó hangulatú helynek látszott, csak kicsit messze van. De nem kell átjelentkezgetni és Peti maradhat autista. Csak ne lenne az a két és fél hónap várakozás. De ez ellen nem sokat tehetek, kár is sápitozni.