Nemrégiben arról szerettem volna írni, milyen jó, hogy végre nem történik velünk semmi. Volt kb egy hónapunk, amikor a gyerekek jártak oviba és suliba és meg tudtunk élni fizetéstől fizetésig. Tudom, ez borzasztóan unalmasan hangzik, pláne, hogy kamasz koromban az Eiger északi falát szerettem volna megmászni, de mostanában már az apróbb sikereknek is örülök. Azt gondolom, hogy azok szeretik a folyamatos küzdelmet, akik csak hírből ( könyvből, tévéből ) ismerik. Mert igazából ez azért elég fárasztó.
Sajnos mire odáig jutottam, hogy egy boldog és semmiről sem szóló bejegyzést rittyentsek, megint a fejünk fölé csücsült egy halom ronda fekete felhő.
Megint választanunk kellett, hogy eszünk, vagy rezsit fizetünk. Magamon még tudnék spórolni, de a gyerekeken nem. Petinek pedig el kell jutnia a suliba, bármilyen nehezen tankoljuk a kocsit. Ezt az utat is mi választottuk, hát viseljük a következményeit. Az önkormányzat ugyan ígér segítséget, de ahhoz kéne a TKVSZRB határozata, amiben kijelöli a sulit. Azt meg hiába kérem, nem küldik. Most kezdhetek velük tértivevénnyel levelezni.
Ha mindez nem lenne elég a zivataros hangulathoz, egy elég átgondolatlannak tűnő határozat révén a családi vállalkozásunk is tönkremenni látszik. Persze megfellebbezzük, de elgondolkodtató, hogy érdemes - e. Itt van ugyanis az egyik unalomig ismert séma. Ember reggel viszi, délután hozza Petit, nem igazán tud munkába állni. A vállalkozásban rugalmasan alakíthatja a munkaidejét. Ha ez megszűnik, feltehetőleg be fogjuk mutatni az "egyik szülő kiszorul a munkaerőpiacról" sémát. Részmunka és otthoni munka tudjuk mennyi van.
A családi cég megszüntetése azért is baj, mert nagyon megviseli Embert. Nem mi boltunk ez, még a tesójával és Apukájával hozta létre. A többiek végül kiszálltak, így maradtunk mi.
És a másik kényszerpálya, amit olyan sokszor lehet fogyatékkal élő gyerekek szüleitől hallani, hogy a folyamatos terhelés és létbizonytalanság okozta feszültség nem tesz jót a szülőknek. Mi is feszültebbek vagyunk és ezt a gyerekek is érzik.
Panni általában énekel sokat. Tegnap este a pénzről énekelt és nekem a szívem szakadt bele. Ugyanis ő végighallgatta az elég vehemens beszélgetésünket és utána megpróbáltam elmagyarázni neki, hogy miért is vagyunk dühösek. Régebben meg rajzolt nekem pénzt, hogy legyen. :) Olyan jó lenne, ha még nem ezzel foglalkozna.
Az a baj a veszekedéssel, hogy teljesen leradíroz. Ilyenkor nem tudok gondolkodni, nem figyelek rá, hogy ez segítség kérés, csak lefagyok és napokba telik, amíg magamhoz térek. Talán azért, mert szerencsére viszonylag ritkán jutunk el idáig.
Néha kedvem lenne beszélgetni azokkal az "öreg" szülőkkel, akikkel a munkám során találkozom. Az öreg azért van idéző jelben, mert itt elsősorban tapasztalatot és nem életkort jelöl. De mivel ezek munkakapcsolatok, nem igazán van mód lelkizésre és tapasztalat cserére. Pedig ők is biztosan túl vannak pár hullámvölgyön.
Az egyesületünk is hoz egy nem túl vicces sémát. Ugyanis lassan onnan is elfogy a pénz és a tagok már nem fizetnek tagdíjat. Idén konkrétan senki nem fáradt ezzel. Gondolom már elfogyott a lendület, mindenki éli a maga életét. Az, hogy mi DÉ - vel ketten napokig írunk egy pályázatot, neki feltehetőleg nem képvisel értéket. Ezen is lehet gondolkodni.
Az egészben az a döbbenetes, hogy bármennyire is igyekszem, bárhogy is tájékozódom, nem tudom kikerülni ezeket a dolgokat. Olyan, mintha valaki rendezné az egészet, nagyon rosszul. Vagy egy pocsék társas, vacak szabályokkal.
És ennek a sok rossz dolognak a közepén megint csak van egy csomó jó. Nemrégiben pl Panni lejátszotta velünk élete első Gazdálkodj okosan! partiját. Persze ő nyert:)
Ugyancsak Panni volt az, akinek Ember xilofonon elmutogatta a Boci boci tarkát és utána hallottuk, hogy keresi szépen a hangokat. És meg is találta!
Anyósom is többször volt nálunk és borzasztó sokat segített. Már a jelenlététől is nyugodtabb vagyok, de fizikailag is sokat tesz. Szerdán pl elengedett, hogy meghallgassam Embert. Kollégáim és barátaim is jöttek és tök jó volt végre nem dolgozni!
Peti is nagyon ügyi. Tegnap vendégségben voltunk CS - éknál és ott is ebédeltünk. Peti gyönyörűen evett villával és mikor elfáradt, kérte, hogy etessem én. Jó kis nap volt. Csak kár, hogy este koccantunk. Mára a csütörtöki lovaglás bepótolása maradt, nekem meg némi főzőcskézés. Gulyáslevest terveztem és mákos gubát, de hiába sikerült jól, nem lettünk tőle sokkal jobb kedvűek. Panni egész nap a Minimaxot bámulta. Látszik rajta, hogy ilyenkor hárít. (Vagy csak én képzelem?) De a lovaglás jó volt és Panni is felülhetett. Szóval tök fura, hogy egyrészt ott vannak a nagyon komoly gödrök, másrészt viszont az apró örömök is. Az is érdekes, hogy reggel, mikor felébredtem, az első érzésem az öröm volt, hogy lehet még egy kicsit lustálkodni. Csak azután esett rám az előző esti rosszkedv. Szóval feltehetőleg alapból jókedvre vagyok programozva, de ilyen körülmények között nem tudom meddig tart ki.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése