folyó ügyeink

A napokban munkakörileg el kellett mennem egy vidéki nagyvárosunkban tartott autizmus rendezvényre. Mivel család program volt, végül én is családostól mentem, vagyis mentünk. Jó sokat autóztunk, oda és vissza bőven ötszáz kilométert. Kicsit féltettem a gyerekeket, főleg Petit, de megint Embernek volt igaza, jól bírták az utat.
A rendezvény programja változatos volt. Szerepelt benne autizmussal élő emberek produkciója is. Én úgy vagyok ezzel, hogy mindig elszomorodom az ilyesmitől. Ez azért van így, mert egy általam ideálisnak gondolt társadalomban egyszerűen nem lenne szükség ilyen fajta rendezvényre. Ezeken a fellépéseken azt érzem, hogy automatikusan a szereplők  fogyatékossága és nem a teljesítménye, vagy személyisége ami hangsúlyt kap. Pl ha egy autista fiú kiáll és furulyázik, vagy szaval, akkor az lesz a dolog felhangja, hogy nahát! milyen szépen muzsikál/szaval az autista, nem is gondoltam, hogy ilyet is tud. Én jobban örülnék, ha az lenne a hangsúlyos, hogy milyen szép a vers, vagy a furulyaszó. ( Én rettegnék attól, hogy színpadra kell állnom, tehát szerintem már az is nagy teljesítmény, ha valaki megteszi)
Nemrég pl módomban állt megnézni autista alkotók rajzait, festményeit. Döbbenetesen jó képek voltak, magukban is megállták a helyüket. Azt nem írom, hogy nem számít, hogy autizmussal élők készítették, mert az alkotó és az alkotás egymásból következik, de nem feltétlenül csak ettől voltak jók.
Mivel az általam ideálisnak gondolt társadalomtól még messze vagyunk, szükség van ilyen rendezvényekre és ez a mostani a kifejezetten jók közé tartozott. Semmi lesajnálós félrenézős attitűd, amitől viszolygok, viszont látszott, hogy a szereplők büszkék arra, amire képesek és ez nagyon fontos. Ezen kívül Pannit kifestették cicának, Peti pedig hanyagul lenyúlt magának egy lufit. :)
Az ottani autizmus központ vezetőjével is találkoztunk, aki kedves volt és közvetlen, nagyon örültem, hogy újra látom. Néha kicsit bajban vagyok ezekkel az emberekkel (általában "öreg" szülőkkel, vagy nekem kedves szakemberekkel vagyok így), mert nagyon magas polcon tartom őket a fejemben és ettől eléggé zavarba tudok jönni, de végül sikerült áthidalnom a saját magam által generált nehézséget és jól érezni magamat. :)
Ráadásul elmehettünk a központba is és Ember is megnézhette.Ezért nagyon hálás vagyok, hiszen egy hosszú nap után nem biztos, hogy még mi hiányoztunk. Én már jártam ott régebben, de szívesen mentem újra. Nagyon megfog az a rend és nyugalom, ami ott van, zűrösebb napjaimon rendre eszembe jut. Jó volt beszélgetni miközben a csibék a tornateremben garázdálkodtak. Volt kéznél gitár is, úgyhogy Ember is gyorsan feloldódott.
Ennek az útnak a kapcsán volt Peti először beülős gyorsétterembe. Eddig mindig az autós kiszolgálást választottuk, hogy ne kelljen más tálcáinak a közelébe mennie, de itt erre nem volt lehetőség. Peti éhes volt és nagy volt a tömeg, mégis szépen kibírta és csak egyszer akarta lenyúlni valakinek a hamburgerét, de résen voltunk és már a mozdulat elején kivédtük az attakot. Petyusnak meg gyorsan leesett a tantusz, hogy a pultnál osztják az abrakot és kivárta szépen a sort, aztán bűvölte a kiszolgáló hölgyet. A széles mosoly taktikát választotta és bejött. :) 
Ember Anyukája is volt nálunk néhány napot. A dolog apropója egy buli volt, amire az előző munkahelyemen dolgozó kollégák hívtak. Mivel ez Ember munkahelye is volt, mindketten szerettünk volna menni és Anyósom jóvoltából mehettünk is! Valahányszor látom ezeket az embereket, rájövök, hogy mennyire szeretem őket. Mivel kiderült, hogy szeretem a cidert, vagy szájdert, (mindenkinek kedve szerint én körte, vagy alma sörnek hívom) végre én is tudtam a sörissza népséggel poharat markolni. :)
Aztán a Panni nyelvén megjelenő fura foltok kötöttek le. Ma el is mentünk Dokinénihez. Vártunk laza másfél órát, hogy kiderüljön, ez térképnyelv és nem betegség, bár olyankor láthatom, mikor Panni kicsit le van gyengülve, vagy beteg lesz. Hiába! Sose leszek mintaanya!
Ezeken a dolgokon kívül még azon töröm a fejemet, hogyan menthetnénk meg a családi céget és vannak is ötleteim. Abszurd módon azonban Ember nem ér rá a megvalósításra, mert sok a munkája. Nem is értem, miért vagyunk folyton legatyásodva. :)
A hét végén Erdélybe utazom, mert új mentorszülőket képez egy ottani szervezet. Már nagyon várom!

Ja! És még nagyon meg akartam írni, hogy mit csinált Panni. A legutóbbi tesós bejegyzésem utáni napon ebédeltünk együtt. Peti kicsit nehezen boldogult a törtkrumplival. Kicsit elfordultam valamiért és mire újra rájuk néztem, Panni etette Petit és biztatgatta is. Aztán pár falat után a kezébe tette a villát, Most Te! felkiáltással és Peti szépen belapátolta a maradék krumplit. Ma meg kutyát simogatni tanította Petit. Lehet, hogy olvassa a blogomat? :)