15

Szerdán volt tizenöt éve annak, hogy elmentem Emberrel (  aki a séta elején még nem volt az én emberem, de a végén már igen ) a Margitszigetre sétálni. Mivel a látszat ellenére poétikus lelkületű népek vagyunk, innen számoljuk az összetartozásunkat. Könnyű megjegyezni, Anyu névnapja :)
De félretéve a mókát, azt hiszem az volt életem legjobb döntése, hogy akkor elmentem sétálni. Normális esetben sem mindegy, hogy az ember kivel házasodik össze és milyen alapokról indítja az egészet, de ha sérült gyerek van a családban, ez fokozottan érvényes. Sokan hajlamosak azt gondolni, hogy ha sérült gyerek van a családban, az apukák lelépnek.Én azt hiszem ez közhely és mint ilyennek van valós alapja. Ennek ellenére hajlamos vagyok azzal a nézettel egyet érteni, hogy a sérült gyerek, vagy bármilyen más krízis, felerősíti a kapcsolatban lévő folyamatokat. Magyarul ha két ember nem tud együttműködni és ők kapnak plusz terhelést, ez hamarabb ki fog derülni. Amikor a fent említett közhely elhangzik, mindig sajnálom az a rengeteg jó fej apukát, akik említésre sem méltó módon nem lépnek le, hanem a családban maradnak, horribile dictu még élvezik is ezt. Én is ismerek jó néhányat, tessék csak körülnézni és észrevenni a jót! Érdemes rá és jót is tesz mindenkinek.
Biztos vagyok benne, hogy Ember türelme, szeretete és humora nélkül ma mi sem az a szeretettel teli család lennénk akik vagyunk, hanem valami egészen más. És én ilyen szeretek lenni, amilyen vagyok, ezért hálás vagyok neki az elmúlt tizenöt évért és azt remélem, a továbbiak is ilyenek lesznek. Remélem jó sok közös.

Az a vicces, hogy sokszor jut eszünkbe közös emlék és majdnem mindig a jók. Pedig elég sok nehéz és/vagy vacak dolgot csináltunk már együtt, de ha visszagondolunk, azt szoktuk látni, hogy jó időszakok voltak. Például, amikor összemelegedtünk, kevesebb ránccal és élettapasztalattal, ezért több optimizmussal éldegéltünk az én komfort nélküli leánylakásomban. Sokat dolgoztunk, de belefért, hiszen nem várt otthon rívó gyerek, csak magunkért feleltünk. Később mindkettőnknek lettek beosztottjai és már értük is felelősek voltunk, de mivel olyan helyen dolgoztunk, ahol nem volt szigorú a hierarchia, ettől sem lettünk lelki betegek.
Aztán a költözés, ami embert próbáló feladat volt. Nem volt bútorunk és a padlón aludtunk valami padlószőnyegen, mégis az szokott eszünkbe jutni, hogy az egyik legszebb időszak volt. Ketten voltunk és a kutyám, nagy csend a kertben és nagy tervek a fejekben. Ezeknek egy részét sikerült is megvalósítanunk. Együtt raktuk a laminált padlót és kékre nevettük magunkat a learakási útmutatón. Hemzsegett az olyan kifejezésektől, mint dilatációs hézag.
Aztán jött Peti és elkezdtünk megráncosodni. Én nehezen bírtam itthon, akkor még azt hittem én vagyok rossz anya, nem értem a gyerekemet. Az igaz, hogy rutintalan voltam és aggódós, de már velünk élt az autizmus, amiről nem tudtunk. Itt kellett nagyon Ember legendás türelme és a józan esze. Rengetegszer nyugtatott meg azzal, hogy szerinte jól csinálom. Az, hogy ő hisz bennem, engem is megerősített és Petinek is jót tett. És persze a séták. Ember holtfáradtan megjött a munkából, az alkarjára fektette Petit és sétáltak a konyhában föl és alá számolatlanul. Peti ettől gyönyörűen megnyugodott, Ember pedig nem tette szóvá, hogy inkább leülne, vagy ilyesmi.
Építkeztünk is, ez már magában is komoly feladat, egy barátnőm szerint válóok lehet. A mesterek csúsztak, a pénz és a türelem fogyott. A végén már én is gipszkartonoztam és a mai napig nevetünk rajta, hogy nem tudtam a sarat (biztos van valamilyen szakszerű neve) beledobálni a fangliból a falon lévő lukakba. Építkezés közben derült ki, hogy ismét várandós vagyok és a szakik nem értették, miért pörgünk a kertben, mint a bolondok. De mivel haverok voltak, elmondtuk nekik. :)
Aztán megszületett Panni is és még fáradtabbak lettünk, de közben borzasztóan élveztük/élvezzük a gyerekeink és egymás társaságát.
És a diagnózis. Peti autista. Ez sem volt egy pajzán majális. De túléltük és naponta újra túléljük és látjuk a szép részeket is. Másképp azt hiszem nem is lehetne. Peti okos, szép és szerintem a humora is jó.Hordtam Petit fejlesztésre és ezzel járt a vezetés parám. Más férj már rég megőrült volna. Emlékezetes volt, mikor ügyesen úgy felparkoltam egy fára, hogy a fejlesztés végén Embernek oda kellett jönni munkából leszedni a kocsit, mert nem tudtam hazaindulni. (Azóta tudom, hogy a parkolásaimat élénk és féltő figyelem kísérte a koraisok részéről is. :))) )
Azt hiszem írnom kell a legrosszabbról is. (Tényleg nem a diagnózis volt az) Az önagresszió és agresszió uralta időszak. Amikor fél éjszakai ordítás után kellett elmenni dolgozni. Vinni magunkban a kérdést, hogy mi az oka az egésznek. Egyik vizsgálatról a másikra várni. Ember itt is szuper volt. Hol ő bírta, hol én. Ahogy tudtunk, segítettünk a családnak. Egymásnak Petinek és persze Panninak. Azóta értékeljük igazán az átaludt éjszakákat és mindenfajta kommunikációt, ami eltér a fejverés - sikítás kombótól. Peti mosolyait és Panni egészséges lelkét. Meg persze egymást.
Kezd ez a bejegyzés kicsit túl idilli lenni, ezért gyorsan leszögezem, nem vagyunk hiba nélkül valók. (Még Ember sem) De fontos, hogy nem akarjuk megneveleni egymást, ez soha nem is volt cél. Észrevétlenül úgyis igazodunk egymáshoz annyit, hogy beférjünk a családi puzzle -ba.
Érdekes, hogy ennyi év után sem érzem, hogy kifáradtunk volna érzelmileg. Egyszerre nyűnek el és töltenek a feladatok, amik szembe jönnek. Jó tudni, hogy együtt megoldjuk, hiszen már annyi mindenen túl vagyunk. Fontos, hogy tiszteljük egymást és adunk egymásnak némi szabadságot. Arra gondolok, hogy Ember eljár néha muzsikálni, én meg jobbára autizmus ügyekben ténykedem, amikor nem alszom itthon. Az is jó, hogy szívből drukkolni tudunk egymásnak és örülünk egymás sikereinek.
Ezért aztán, mikor a napokban Panni somolyogva kijelentette, hogy Anya szerelmes Apába, minden gond nélkül rá tudtam vágni, hogy igen és ez így van jól. :)