Igyekszem ritkán írni a munkámról és ez sem véletlen. Azt gondolom nagyon ritkán van helye itt, hiszen elsősorban a családomról szól ez a blog. Ráadásul ahogy az egyes embereket, úgy a munkahelyemet sem szeretném akaratlanul megsérteni. Most mégis kivételt teszek, mert nagyon büszke vagyok a péntek délutánomra. Olyan emberek tiszteltek meg a bizalmukkal, akik már akkor autizmussal foglalkoztak, mikor én még azt sem tudtam, hogy lesz - e valaha saját családom.
Mióta kapcsolatba kerültem az autizmussal, ezek az emberek folyton előkerülnek. Olvasom amiket írtak, hallgatom őket előadásokon, ismerem a szervezeteket, amiket létrehoztak és amikben tevékenykednek. Nagyon sok munkájuk van abban, hogy az én helyzetem autista gyerek édesanyjaként nem sokkal, de sokkal nehezebb. Ezért aztán ismeretlenül borzasztóan tiszteltem őket és érthető módon nagyon izgultam, hogy meg kell szerveznem egy találkozót, ami egy nagyobb munka része. Hívtam őket és jöttek, elmondták a véleményüket és a gondolataikat és nagyon kedvesek voltak.
Az egész olyan inspiráló volt, hogy a találkozó után még vagy egy órát zsezsegtem tőle. Örültem, hogy sok olyasmit is elmondtak, ami az én fejemben is benne van. Ez egy fajta igazolás, hogy nem gondolkodom rosszul. Tudom, hogy nem külső tényezőknek kell megfelelnem és azt is, hogy alapvetően sok tekintetben egyértelműek ezek a nézetek, de mégis jólesett.
Mire leeresztettem kicsit, indulhattam egy buliba. Megint a régi kollégáim hívtak és szívesen is találkoztam velük. Pont jól jött azért, hogy ne olyan fejjel jöjjek haza, mint egy méhkas. Szerencsém volt, a BKV is kedves volt velem, pont elértem egy HÉV -et. Évek óta nem futottam jármű után, de most megérte.
Elnézegettem a péntek éjszakát és komolyan megrémültem. Elképzeltem, hogy egyszer majd Panninak is meg kell engednem, hogy egyedül induljon bulizni és meg kell bíznom benne. Az a fura, hogy abban biztos vagyok, hogy neki helyén lesz majd az esze, csak attól félek, hogy nem lesz elég bizalmatlan. Jó kérdés, hogy hogyan neveljem bele az óvatosságot.
Amikor mesét olvasunk a gyerekeknek, abban sokszor előfordulnak a jószívű legkisebb leányok, meg szegénylegények, akik segítenek a rászorulókon és elnyerik a jutalmukat. A valóságban meg úgy megyünk el a hajléktalanok, vagy földön fekvő emberek mellett, mintha ott sem lennének. Ettől azóta borzadok igazán, mióta az egyik igen vagány külsejű haveromról kiderült, hogy cukorbeteg. Ha otthon felejti a csomagját és rosszul lesz, ott halhatna meg az utcán, mert egy nagy darab tetkós pasit tutira nem szed föl senki a földről.
Mire teljesen beparáztam a gondolattól rájöttem, hogy kisebb - nagyobb sikerrel én is túléltem a kamaszkoromat és relatíve rendes ember lett belőlem. Mondjuk én nem voltam egy bulizós fajta, viszont szerettem túrázni, meg barlangászni. (Néha egyedül, amitől szegény Anyu elég boldogtalan volt, de okos ember lévén nem tiltotta meg.)
Igyekeztem nem gondolni arra, hogy az egy biztonságosabb világ volt. Remélem Panni is gyorsan eljut majd oda, hogy ne a mások véleményének próbáljon megfelelni és ezért esetleg butaságokba is belemenni, hanem higgyen magában. Persze ere még azért van vagy tíz évem. Attól, hogy most kiesett a második foga is, nem lett sokkal öregebb. :)
Egyszer régen már megbeszéltük Emberrel, hogy nekünk ezt csak egy gyerekkel kell majd végigizgulnunk, hiszen Peti nem fog bulizni járni és remélem rossz társaságba sem keveredik majd.
Egyébként Peti most megint egy tündér. Éjjel későn jöttem meg és már aludt. Mikor reggel meglátott, odajött és adott egy Petya puszit. Előtte figyelmesen elrágott egy gerezd fokhagymát :) Markáns élmény volt. Erre ébredtem
Panninak meg családi nap volt az oviban és nem engedte lemosni az arcfestéket, mert nem láttam. Először azt hittem, nekiment valaminek, mert kék volt az arca, aztán kiderült, hogy tulajdonképpen ő pillangónak volt festve, csak aludt rá egyet.
Ma vendégjárás volt. Kiszaladtunk a boltba és én nem a saját kocsimat vezettem. Belém is tolatott egy friss jogsis hölgy. Szegény nem volt boldog és én sem. De elintéztük és mentünk a gyerekeinkkel vásárolni. Ez már egész laza volt, noha két gyerekre egy autós kosár jutott. Délután a szokásos evés és lustálkodás menüpontot iktattuk be. Ezt csak a kutyus körüli apró drámák színesítették. Ugyanis elég kajla még és ettől néha megijedtek a gyerekek.Én kicsit nyűgösebb voltam a szokásosnál. Talán a fáradtság tette. Ugyanis a héten Ember éjszakába nyúlóan dolgozott, amitől elsőképpen ő fáradt el, de ilyenkor én is jobban elhasználódok. De estére valahogy megint minden összeállt. Lakás rendberántva, mindenki megfürösztve és most végre pihizni is lehet. Ember holnap megint dolgozik, aztán jön az Anyukája is. Szóval szép nap lesz. Már csak egyet kell aludni. Gyorsan, sokat. :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése