A mi koronanaplónk, avagy a nagyon hosszú vakáció

 Jó rég készülök, hogy megírjam, mi hogyan éltük meg a karantén időszakát, és mindazt,ami ezzel járt. Fura helyzet volt, mert a sulibezárások előtt néhány nappal mi már megkaptuk Petyát. Akkoriban megint éppen szétcsúszott a gyógyszere, és olyan sebet sikerült ütnie a fejére, aminek az ellátását a suli már nem vállalta be. Bizonyos fokig meg is értem, hiszen nekik nem csak egy Petyájuk van, de ez a helyzet nekünk szokás szerint nagyon nem volt jó. Aggódtunk Petyáért, rendszeresen konzultáltunk a pszichológussal, de közben a munkánk miatt is főtt a fejünk. Ebbe a helyzetbe jött az össznépi fékhúzás. Hirtelen nem csak nekünk állt meg az élet, hanem mindenki másnak is. Egy darabig még gurultak a megkezdett feladatok, meg az átütemezések, de azután elértünk oda, hogy tényleg leeresztettünk, mert nem volt már hová rohanni.

Több okból is nagyon érdekes volt a helyzet. Személy szerint nekem az egyik legnagyobb félelmem, hogy mi lesz a családdal, ha Petya valahogy kicsöppen az ellátórendszerből. Tudom, senki sem marad az út szélén, de én valahogy mégis sokat forgolódok emiatt éjjel. Most majdnem pontosan ez a helyzet modelleződött, és ugyan nem könnyen, de úgy tűnik, megbirkózunk vele.

A helyzet nagyon hasonlított a vakációhoz is, ilyenkor 8-9 hétre ragad itthon Petya, mert a suli valamennyi tábort eddig mindig adott. Most viszont nem volt idő agyalni, hirtelen kellett mindent elrendezni, és mi sem tudtuk pontosan, hogy mennyi időre berendezkedni. Talán azért, mert nem volt időm túlgondolkodni a dolgokat, azok egészen jól összeálltak. Számot vetettem azzal, hogy kinek mit lehet, és kell csinálni. Az nyilvánvaló volt, hogy mindkét gyereknek kell tanulni, mindenkinek (igen Petinek is) kell házmunkát végezni és testmozgásra, szabad levegőre is szükségünk van. Emellett mi felnőttek üzemeltetjük az életet és dolgozunk is. Ezek mentén a támpontok mentén egy nagyon kényelmes napirendet sikerült kialakítani, ami közös reggelivel indult, sétával folytatódott, utána jött a tanulás, házimunka és némi szórakozás. Ez kényelmesen működtethető is volt, igaz, én többnyire csak éjjel tudtam dolgozni, és ez a vakációval sem változott.

Megpróbáltam bevezetni a rendes időben kelést, de az sajnos nem működöt sokáig, főleg azért, mert miután éjjel dolgoztam, nem tudtam  "rendes időben" kelni. A család nagyon tapintatos volt, és csak kicsit röhögtek, mikor felhívtam a figyelmüket arra, milyen fontos időben ébredni. Mondjuk Panni minden online óráját elérte, szóval gond egy szál se. Ennek a dolognak a vakáció adta meg a kegyelemdöfést, de sajnos nemsoká úgyis vissza kell állni a  "normál" működésre.

Nagyon érdekes volt megtapasztalni, hogy milyen az, amikor egy kicsit mindenki úgy él, mint mi általában. Korlátok és szabályok között, amik miatt nem mindegy, hogy mikor mit történik, egy bevásárlás megvalósítása is szervezést igényel. Emiatt hirtelen nem volt probléma, ha azt mondtam, hogy valahová nem tudok odamenni, vagy nem tudok akármikor rendelkezésre állni. Hirtelen nagyon sokan tapasztalták meg, hogy milyen, amikor folyamatosan ott vannak a gyerekek és háztartás, és mindezek mellett egyensúlyozol a munkáddal is. Ez most úgy tűnik, mintha kárörvendeznék, pedig becsszó nem azt teszem. Csak nagyon kényelmes volt, hogy megváltoztak az elvárások.

Különböző módokon, de a srácok iskoláival kapcsolatban is nagyon kellemes tapasztalataink voltak. Petya sulija naponta küldte a feladatokat, én hetente vissza nekik a dokumentációt, leginkább fotókat. elérhetők voltak cseten és videón is, mi főleg írogattunk egymásnak. A Kréta kicsit nehezen állt a kezemhez, de tudtunk működni. Ráadásul kaptam egy jó vastag, Petyára gyártott feladatgyűjteményt, ami nem más, mint a kapott feladatok és inspirációk kinyomtatva. Mondjuk én is rákaptam az eszközök gyártására, és lassan nem tudok úgy elmenni két különböző színű kupak mellett, hogy ne akarjak valami játékot készíteni belőlük. Egy idő után úgy voltam ezzel is, mint a főzéssel. A "Mit főzzek ma?" analógiája lett a "Mit játsszunk ma?" Mivel sokat fotóztam, arra gondoltam, hogy megosztom a képeket naponta, de végül nem tettem, nem akartam magamat fényezni. De néhányat most ide teszek, mert szeretek ezekkel foglalkozni :)

Panni sulijában egy kis ideig eltartott, amíg sikerült kialakítani a rutint, de azt hiszem, ez teljesen elfogadható volt ebben a szituációban. Azt éreztem, hogy mindenki nyitottan áll a helyzethez, nem volt "beszólogatás"se a suli, se a szülők részéről. Panninak csak kicsit kellett segítenem, leginkább a teendők listázásában, követésében. Még így is volt, hogy kimaradt valami, de azt remélem tanult ebből is.Nagyon gyorsan rákapott arra, hogy ebéd után, mindig ugyanabban az időpontban üljön le tanulni, ami történetesen Petyának pont a mese nézés ideje, és engem csak a nehezéhez hívjon. Azokhoz a feladatokhoz, amikkel egyedül nem boldogult.

Amikor elindultak az online órák, poénkodtunk Pannival, hogy mit fognak szólni a tanárai, ha Petya egy szál semmiben jelenik meg a monitoron, jelezve, hogy készen van a fürdéssel. Erre természetesen nem került sor, de azon azért többször izgultunk, hogy ne akkor dübörögjön, vagy kiabáljon, amikor Pannusnak órája van. ezzel szerencsénk volt és a kezdeti nehéz időszak után már Petya se nagyon hangoskodott. 

Új tapasztalás volt nekem az is, hogy én tanulok a gyerekekkel. Petyával nem sokat változott a helyzet a Korai óta, ott és akkor alakítottuk ki azokat a rendszereket, amik még ma is működnek. Pannival viszont nem tanultam már ennyit együtt nagyon régen, amit kicsit sajnálok is. Kiderült, hogy sosem lesz belőlem kémia, vagy fizika tanár, de a töri és az irodalom még mindig működik. Tudom, hogy van, aki úgy gondolja, hogy az itthon tanulás azért tett jót a gyerekek eredményeinek, mert a szülők helyettük dolgoztak, és biztosan volt ilyen is, de én azt láttam, hogy a személyes figyelem volt a kulcs. Ha Panni nem értett valamit, kérdezett. Én meg nagyon sokféleképpen próbáltam segíteni. volt, hogy neten kerestünk dolgokra, volt, hogy viccet csináltunk valamiből és volt, amikor azt mondtam, hogy ezt most engedjük el, térjünk rá vissza később. Őszintén élveztem a közös tanulást, és meg is beszéltük, hogy ezt valahogy átmentjük a tanévkezdés utánra is. Emellett minden tiszteletem a pedagógusoké fogalmam nincs, hogy tudják ezt több gyerekkel csinálni. :)

Az érem másik oldalát is láttam, mert egy pici kurzust vittem valahol, ahol viszont én tartottam online órákat. Nagyon fura volt, hiányoztak az arcok, a visszajelzések, de úgy tűnik, hogy a végén mindenki elégedett volt.

Az élet többi része is érdekes volt. Meglepően keveset változtak a társas kapcsolataink, de azért nagyon örültünk egy telefonhívásnak, vagy videó beszélgetésnek. 

Mivel Anyu is velünk lakik evidens volt, hogy neki is segítünk. Becsületére váljék, minden szabályt betartott, mindenre figyelt, de egy idő után azért neki is elég lett a bezártságból. Ő ráadásul nagyon aktív, sokat sétál, rosszul viselte a tétlenséget. Így fordult elő, hogy egyik nap azt láttam, hogy valami furát csinál a kertben. Gyorsan megkértem Pannit, hogy magyarázza el, mit látok, mert nekik vannak külön ügyeik. Panni közölte velem, hogy "futkározik a nagyi". 

Ember el tudott néha menni dolgozni, és ő végezte a bevásárlásokat is. Peti megtanult ablakot tisztítani, Panni főleg a mosógép és ruhák körüli teendőkben segített, meg zöldséget szeletelt, gyakorlatilag bármilyen ételhez.

A nyugi és a rutinok hatására, meg mert állítottunk a gyógyszerén, Petya is szépen megtalálta a nyugalmát. egy idő után már a viselkedés naplót sem írtuk, nem volt mit. Így szépen vissza tudtuk vezetni a képes napirendjét, aminek mi is örültünk, és a tanárai is. Apropó, Petya tanárai. Nagyon aggódtunk amiatt, hogy nem tudunk tőlük elbúcsúzni, ugyanis Peti most volt nyolcadikos. Nagyon szeretjük őket, nélkülük az életünk biztosan nem lenne annyira élhető, amennyire most az. Bizalmat és őszinteséget kaptunk tőlük, ami nekem nagyon sokat számít. Igazi partnerként dolgoztunk közösen Petyáért, és szeretném azt hinni, hogy meg is kedveltek minket az összes zűrünk ellenére. Nagyon szerettem volna mindezt illő módon megköszönni, és örültem neki, hogy végül ez is sikerült. Hab a tortán, kiderült, hogy egyikük jön tovább a szakiskolába, szóval nem fogjuk elveszíteni. Ez Petyának is nagyon jó, fél év kihagyás után megy vissza, megváltozott körülmények közé, jó, hogy lesz, akiben bízik.

Ez így mind nagyon idillinek hat, pláne, ha megírom, hogy végül kb 20 év után elővettem a varrógépet, és varrtam egy táskát, vagy, hogy anyu kertjét is egészen szépen rendbe tudtam tenni. Ahogy az idillekkel lenni szokás, ez sem tart örökké. A munka kezdett szép lassan vissza csorogni, idővel ömleni, de a  gyerkőcök miatt még mindig az éjszakai műszak játszik. A vakáció alatt nincs szakmai támogatás, igaz, ezt nem is kértem, nem szeretnék visszaélni senki türelmével.

Arra is rájöttem, hogy a legjobb időszak az volt, amikor ember sem ment sehová. A nagy megvilágosodás ugyanis az volt, hogy az "egy emberes" gyerekhez igazából két ember kell. Mert amíg én napirendi kártyát gyártok, nem főzök ebédet, és nem figyelek rá, hogy ki nyalja ki a vajat a tartóból.

De azért a vakáció is jó volt. Volt medence, meg pingpong, tábor, amit mi szerveztünk.  Megünnepeltük Panni szülinapját, és sátoroztunk a kertben.

Nagyon nem várom a dolgos hétköznapokat. Megint lehet hatkor már a kocsiban ülni, hogy Petya időben a suliban legyen, és megint eltankoljuk a fizum felét azért, hogy egyáltalán elérje a sulit. Ugyanakkor persze lehet majd nappal dolgozni és talán néha gyerekek nélkül is tölthetek némi időt Emberrel. Úgy tűnik, végül minden megoldás rejt előnyöket, és kihívásokat. Majd meflátjuk, hogyan találjuk meg az egyensúlyt.

Egy tökéletes nap

Feltehetőleg ez lesz az eddigi legunalmasabb bejegyzésem, de mégis megírom, mert ilyen napból időről időre van , és attól tartok nem veszem észre, hogy milyen jó dolgom is van.

Igazából semmi extra nem történt, csak ma valahogy minden passzolt. Reggel keltünk relatíve normális időben, utána kicsit kuckóztunk az ágyamban. Ember dolgozni ment, mi reggeliztünk, aztán tollas Pannival, utána játék Petivel. Panni a délelőtt jó részét kézműveskedéssel töltötte, szuper cuccokat csinált. Ma Igy neveld a sárkányod tematika volt, szerintem nincs ezzel semmi gond. 

Ebéd a kertben, ez már önmagában is király! Quiche - t csináltam mindenféle maradékból, meg volt egy kis bableves, az is maradék. Jutott egy kis fagyi is, szóval teljes volt a boldogság.

Ebéd után Peti mesét kért, Panni a szobájába vonult kamaszodni. Én készültem bebóbiskolni a tévé előtt, de valahogy mindig kiktötött egy gyerek a hónom alatt. Nagy mamlaszok már, de azért kell az ölelés. :)

Mire az összes gyerekemet megszeretgettem, Ember is hazaért. Ő is ebédelt, aztán boltba szaladt, én takarítottam kicsit az ebéd romjait. Utána sövényt nyírtam, Ember dogozott egy keveset, aztán medecézés a srácokkal, amíg el nem eredt az eső.

Este egy kis tévé, (Pannival a Red 2.) aztán szundi. Úgy tűnik, nekem ennyi elég is a boldogsághoz. Ebben persze szerepe lehet annak, hogy jó pár olyan évünk volt, amikor ez mind elképzelhetetlen volt, ahogy az is, hogy lesz olyan napunk, amiben nincs sikítás, ordítás és mindenféle dolgok dobálása. Valahogy felértékelődtek az egyszerű örömök, na!

Kiszeretgetni a félelmet és a feszültséget

Sokat gondolkodom mostanában Petyán. tizennégy éves, és hihetetlenül gyorsan változik. Egy ideje már nyugisabb időket élünk, de még így is előfordul, hogy feszült. Ilyenkor alulról felfelé néz, szuszog, vagy billeg és kántál. Megfeszülnek az izmai, jól látszik az állánál és a vállain. Amikor ilyen állapotban van sokszor egyszrűen megszeretgetem. Szépen kimasszírozom, kidögönyözöm az izmaiból a feszültséget, és sikerül ezzel úgy megnyugtatni, hogy igazából nem is tudom, mitől feszült meg. Persze jobb lenne tudni, de ez nem mindig megoldható, hiszen Peti nem az a locsifecsi fajta. :(

Nincs ezzel semmi gond, jó, hogy tudok neki segíteni, de most már több mint 170 centi és 70 kiló, a szája sarkában legénytoll pelyhedzik és a férfiasodás egyéb jeleit is mutatja. Simán el tudom képzelni, hogy annak, aki nem ismeri, a feszült Peti ijesztő lehet, és esze ágában sincs nemhogy megszeretgetni, de a közelébe menni. A mostani tanárai közül többen ismerik még kicsi korából, mikor a sulit kezdte, nekik még megvan a kis Peti, de akik ezután fogják segíteni, azok ezt a nagy Petyát kapják. Ezek nem jó gondolatok, és nagyon messzire vezetnek. 

Ha elfogadjuk, hogy Petinek is fel kell nőnie, akkor az is benne van a pakliban, hogy  egyszer majd nem leszünk vele. Nem mi fogjuk a napi történések során segíteni. De így elveszhetnek azok a kis apróságok amiket észre sem veszünk, és amik neki a biztonságot jelentik. Van például egy csomó kis buta mondókánk, amiket kicsi kora óta mondunk neki. Aztán ott az öltözés. A napokban kaptam magam rajta, hogy a póló felvételénél mondtam neki, ahogy szoktam. Okos feje (itt dugta be a fejét a pólóba), utána jött az, hogy kicsi keze, és már igazította is magán a pólót. A kicsi kezén mosolyogtam, nagyobb a tenyere, mint az enyém. :) Ezeket a mondókákat, kedvességeket majd át lehet vele adni. De egyszer, mikor nagyon fáradt voltam, önkéntelenül felmerült bennem, hogy ki fogja majd úgy szeretni, mint én. Napokig futtatam magamban ezt a rossz mondtatot. Aztán persze megjött a válasz is rá, csak egy kicsit pihenni kellett. Eszembe jutott az a lakóotthon, ahol a nagygyakorlatomat töltöttem, meg több másik hely, ahol felnőttekkel dolgoztnak, és Persze Peti mostani tanárai is. A nagy okosság az volt, hogy rájöttem, úgy senki nem fogja szeretni, ahogy én, de másképp igen. Annyi kedves és értelmes embert láttam ezeken a helyeken, hogy el tudom képzelni, mindig lesz valaki, ainek fontos lesz Petya. És nem lebecsülendő Peti személyes varázsa. :) 

 Persze ott van Panni is, de azt remélem ő sem fogja Petyával tölteni az egész életét. Erről nemrég beszélgettünk is, mert érdekelte, hogy mit gondolok, engem meg az, hogy neki mi van a fejében.

És egyébként ez az egész még nagyon messze van. A mostanin kívül Petyusnak van még két tanéve, és utána sem szeretném, ha elmenne itthonról. Nem auti gyerekek sem sűrűn költöznek el 17 évesen. Azt remélem, találunk neki nappali ellátót, és ha eljön az ideje, átvezetjük őt egy másik lakhatásba. Tudom, kevés az esély, és nem lesz könnyű megtalálni a megfelelő helyet. De azt hiszem ezekkel a démonokkal minden ilyen gyerkőc szülője birkózik időnként, és én most voltam elég fáradt ahhoz, hogy ne tudjak védekezni a saját gondolataimmal szemben.

Apróságok

Régen, amikor még nem voltak gyerekeink, azt gondoltam, hogy a gyereknevelés valami fennkölt és nagyszerű dolog, amitől mellesleg benő az én fejem lágya is. Azóta rájöttem, hogy sok bosszantó, meg fárasztó apróság sorozata megszakítva néha pici kedvességekkel, hogy ne bolonduljak meg teljesen.

Mostanában elég sok olyan történés jött össze, ami nem tragédia, csak olyan "Egye már inkább meg a fene" dolog. Panni felvételit írt, ami nem traumatizálta, igaz még nem tudjuk az eredményt. A macskánk több hete elkódorgott, és attól félek, már nem igazán jön haza. A hivatalos kommunikáció családon belül az, hogy én nem szeretem a macskákat, de azért mégse jó érzés, hogy eltűnt. Próbáltam örökbe fogadni másikat, mert Panni nagyjából kibőgi a szemét, de ez sem olyan egyszerű.Kiderült, hogy a menhelyek szerint nem vagyok felelős gazda, ha ugyan ivartalaníttatom és oltatom a macskát, sőt etetem, meg gyógyítom, amikor beteg. De a fő bűnöm, hogy kiengedem a macskát a kertbe! Borzasztó! Így csak 5 - 6 évet él boldogan. Ezen komolyan bosszankodtam, de végül beszéltem valakivel, aki normálisabb macska díler, így talán lesz másik cicus. Elég jó artc, szerintem Mr. Tájfel leszármazottja.

Kiszámlázták a vízdíjunkat is, ami egy éve nem sikerült, ez persze így tetemes összeg. Panninak pedig eltört a szemüvege, hogy még sokkal jobb legyen. Szegény így az orráig se lát, a tartalék meg sehol. Egy régi baba szemóval létezik, de ez nem jó már, így suliba se engedem.A határidőim csúsznak, a ház szalad, Peti meg pénteken megint pörgött a buszon.

Csupa megoldható, de bosszantó hétköznapi történés. Nincs nagy dráma, de azért köszörüli az idegeimet. Így ért utol minket a hétvége. Direkt jó kevés dolgot terveztem, hogy kicsit egyenesbe jöjjünk, meg sokat aludjunk. Ez hatott is. Délután babmbultam a tévét, Peti mellettem ült a kanapén. Ebéd utáni nasit ettünk, cukorkát. Ritkán van ilyen, szóval nagy kincs. Nem tudom mi ütött belém, rápróbáltam arra, amire a diagnózis előtt sokszor, kértem Petitől egy cukrot. Szépen tátottam is a számat. Akkor lepődtem meg, mikor szépen beletett egy M&M's - t! Csak 14 év kellett hozzá. Szerintem ő csukta vissza a számat, mert leesett az állam. :) Azt hiszem bírom még egy darabig. :)

Eszik, vagy isszák?

Petya néha még mindig nagyon meg tud lepni az auti dolgaival. Ez történt múlt héten is. Ugyanis főzött kakaót csináltam, amilyet gyerekkoromban kaptam a nagypapámtól, mikor beteg voltam, és náluk aludtam. Meséltem róla Panninak, ő meg kíváncsi lett rá, szóval megfőztem. Véletlenül még túl is cukroztam, szóval sikerem volt vele. :)

Adtam Petyusnak is, nehogy már kimaradjon valami jóból. Valamiért a bögréjében hagytam a kiskanalat. Nosza, neki is állt kanalazni! Mondanom sem kell, mindenhová jutott kakaó. Adtam neki szívószálat, hátha akkor letesz a kanálról, nem tett. Mutattam, hogy inni szoktúk ííígy, és nagyokat kortyoltam a bögrémből. Megpróbálta, de nem tetszett neki.

Végül leküzdötte a kakaóját és ment kezet mosni. Becsületére válljon, megpróbált maga után takarítani, de azért nekem is maradt munka.

Ma megint csináltam kakaót, rutinosan szívószállal szervíroztam Petyának. Keresett kanalat...

Egyébként meg tényleg miért esszük a pudingot kanállal, a kakaót meg isszuk. Tiszta egy káosz az élet. :)

Tojástánc

Írhatnék arról, hogy milyem szép karácsonyunk volt, és mennyire nagyon nincs kedvem visszacsöppenni a hétköznapokba, de nem fogok. Azért nem mert nem ez az, amivel most tele van a fejem, hanem már megint Peti gyógyszerelése. 

Ez egy hosszabb ideje zajló folyamat, ami most megint mozdul, és azért aggódom, mert nem látom, hogy merre. A mese eleje az, hogy a tavalyi év második felében már láttuk, ahogy lopakodnak vissza a vielkedésproblémák. Igaz, hogy nem olyan markánsan, mint a gyógyszer előtt, de azért újra felütötte a fejét a kiabálás, és az önbántalmazás. Sajnos ez nem egy egyenesen arányos dolog, vagyis sokkal bonyolultabb annál, hogy ha megint gond van, akkor nyomunk a gyerekbe még több gyógyszert. Ennél több okból is árnyaltabb a szitu. Ilyenkor azért érdemes kicsit mögé nézni a tüneteknek, megnézni nics - e pl fizikai oka annak, amit látunk, és a gyógyszer adagja sem emelhető a végtelenségig következmények nélkül.. Mi is voltunk pl fogorvosnál, mert a suliban felmerült a fogfájás gyanúja. Bónuszként Petya totál együttműködő volt és nincs is rossz foga.

Nem fogom a részleteket leírni, mert nem biztos, hogy érdekes, meg nem is emlékszem mindenre pontosan, de a lényeg, hogy végül úgy döntöttünk, Peti kicsit itthon marad. Ez az őszi szünet előtt volt, utána pedig néhány nap plusz, mert a suliban a nevelés nélküli munkanap miatt így volt jó. Az eredmény az lett, hogy jórészt én voltam itthon Petyával, és tényleg tojástáncoltunk. Láttam, hogy mennyire feszült, és nagyon figyeltem arra, hogy a lehető legjobban segítsek neki. Ez viszont nagyon sokat kivett belőlem. Alapból ugyanis nekem is el tud durranni az agyam, de ebben a helyzetben ez nem vezetett volna sehová. Az itthon maradás apropója az volt, hogy menet közben emeltük a gyógyszer adagját, és figyeltük a hatást. Így visszatekintve nagyon érdekes, hogy milyen álláspontok voltak ezzel kapcsoltaban. Az egyik az volt, hogy Petyát be kell fektetni a pszichiátriára, mert ott értenek hozzá, ott majd jól beállítják a gyógyszerét. A másik, amit végül csináltunk, hogy pszichiáterrel folyamatosan egyeztetve itthon állítottuk be a gyógyszert. A pszichiáter egyébként a gyógyszerelés kezdete óta velünk van, ismer minket. Szándékosan nem írom meg, hogy kitől, és hogyan jöttek ezek a javaslatok. 

Ami nekem nagyon fura, hogy miért logikus bárkinek, hogy fogunk egy auti embert, aki egyébként sincs jól, kiszakítjuk a megszokott környezetéből és rutinjaibó, majd bedobjuk egy új helyzetbe, és ott oldjuk meg, amit meg kell. Azért írtam ezt ennyire általánosan, mert nem csak a mi esetünkben látom ezt a logikát. Az egyesületbe pl rendszeresen jönnek olyen megkeresések, hogy a gyereket/fiatal egyedül nevelő szülőnek valamiért - általában egészségügyi okból - el kell mennie. Sokszor csak egy nap és éjszaka, amiről szó van. Ilyenkor a megkereső, általában elkötelezett és szakképzett segítő azt kérdezi, hogy hová vihetné addig az auti embert. Amikor visszakérdezek, hogy miért kéne őt elvinni az ottonából, és ezzel még nagyobb steresszt okozni, mint amit feltétlenül muszáj, akkor meglepődnek, meg arról beszének, hogy a keretekbe (pl munkaidő) nem fér bele, hogy otthon maradhasson az emberünk. Ez engem végtelenül bosszant, mert nem a leginkább jó, hanem a rendszerbe beilleszthető megoldást keressük. 

Az itthoni gyógyszerbeállítás valóban nagyon nehéz és embert próbáló feladat volt, de végül sikerült Petit újra suliba küldeni. A is igaz, hogy azóta folyamatosan van egy kis görcs a gyomromban hogy biztos minden rendben van - e. Petya tanárai persze szuperek, szóval lehet, hogy feleslegesen aggódom, de ez egy darabig feltehetőleg még így lesz.

Amikor végre túljutottunk ezen a mizérián, akkor jöttek a buszos gondok. Peti a buszon nyugtalan volt, bántotta magát, csapkodott, szóval megint nem volt "jó gyerek". A szokásos kísérő néha azt mondta jó napja volt, néha mondta, hogy pocsék, de nem igazán tudtunk a helyzettel mit kezdeni. Egészen addig, amíg sajnos kórházba nem került a kísérő gyerkőce. Ez váratlan volt, és nekem kellett felülni a buszra, és lehozni a gyerekeket. 

Ez is egy érdekes dolog. Rólam lehet tudni, hogy itthonról dolgozom, ezért a többi szülő úgy gondolja, hogy én szükség esetén simán be tudok ugrani. Az, hogy a home office ugyanúgy munka, az nincs meg a fejekben. Ennek a kultúrája nagyon fura, úgy látom. Erről lehet, hogy érdemes lenne külön is írni, de adott helyzetben hiába volt sok, és határidős munkám, mentem. Petit egyébként kocsival is haza tudtuk volna hozni, szóval nem elsősorban nekem volt fontos a dolog. 

A másik, ami még tényező volt, hogy Petitől fél a többi szülő. Ezt el is tudom fogadni, meg nem is. Peti ugyanis akkora, mint én, illetve kicsit nagyobb, és nagyon tud kiabálni. Nekem csak az a fura, hogy ha az ember lánya akár öt oldalt is olvasott autizmusról, akkor érthetné, hogy nem a félelemmel segít. De attól tartok, hogy mi auti szülők egy centivel sem vagyunk jobban a nem auti szülőknél. A más gyerekéről, és nevelési módszereiről kész véleményünk van, amin nem akarunk változtatni. Már csak azért sem, mert ha a másik semmit nem csinál rosszul, akkor esetleg az én gyerekem is lehet majd egyszer "ilyen". De bocsánat, elkalandoztam. Szóval felültem a srácokkal a buszra, és azonnal világossá vált, hogy mi a gond. A gyerekek száma a tavalyihoz képest megduplázódott, ráadásul nem egy közülük zajong, kiabál, echolál. Peti meg szépen megőrül ettől. Sakk és matt. Minden autinak jár és kell a szállítás, a túltöltéssel meg előidéztük azokat a körülményeket, amik miatt a közforgalomban ezek a srácok nem tudnak utazni. Láttam, hogy Petya tényleg szenved, ezért az utolsó kb másfél hónapban Ember hozta és vitte Petit. Ennek lesz most vége, a megemelt gyógyszer adaggal visszaültetjük a buszra. Először csak délután, aztán a jövő héttől már reggel is. Ezért nem fér most be nekem a zabszem se. Ugyanis a körülmények nem változtak, a gyógyszer adagjának emelése meg nem tudom, hogy mire lesz elég. 

A buszos dolognak volt még egy fura leágazása. Mire mi megbeszéltük, hogy nem tesszük fel Petyát a buszra, a klik is megírta, hogy nem szállítja. Valahogy úgy fogalmazott az ügyintéző, hogy keressünk megoldást. Akkor ő szegény már a sokadik volt, a találjunk ki valamit, meg csináljunk valamit üzenettel, és bevallom, elszakadt a cérnám. Nem érdemelte meg, mindig kedves, és segítőkész, abszolút a gyerekek érdekeit nézi, egyszerűen rosszkor talált meg egy rossz mondattal. Megkérdeztem tőle a válasz levélben, hogy szerinte ha lehetne valamit kitalálni, vagy megoldani, nem tettük volna már meg. Meg, hogy belegondolt - e abba, hogy mennyire szenved az a gyerek, aki már csak ordítani és magát harapni tud. És egyébként, hogy én, aki ennek a gyereknek a szülője vagyok, mit érzek, amikor ezt látom, és nem tudok segíteni, vagy ktalálni valamit. Merthogy az autizmus ilyen is tud lenni. Tényleg nagyon sajnálom, hogy ezt mind megkapta, de átment az üzenet. Bementünk, és megbeszéltük, hogy most sem ő, sem más nem tud segíteni, hacsak a körülményeken nem változtatunk. Kevesebb gyerek, több kísérő, esetleg ötpontos biztonsági őv, ilyenek. Elvileg jövőre ezek lehetnek, idén már nem. Nekem ebben az volt érdekes, hogy hányszor dobnak rám ilyen mondatokat úgy, hogy nem akarnak a világon semmi rosszat. Egyszerűen nem gondol bele, aki ezt mondja, hogy milyen helyzetben van az, akivel beszél. És persze túlérzékeny voltam, vagyok, de azt hiszem lehetek is. Hiszen a lelki terhek mellett, amit mindez jelentett, mindketten dolgozunk, dolgoznunk kell, hogy meg tudjunk élni, és azért is, mert szeretjük a munkánkat. De ha autózunk a sulihoz, meg gyógyszert állítunk be itthon, ez azért elég nehéz. Ez is egy stressz forrás, amit nagyon nehéz kezelni. Az a furcsa, hogy sok éve élünk így, de mégsem tudom megszokni.

De, hogy pozitívumot is írjak, az autóztatással eléggé rendbe jött Petya, Ember meg látta, hogy szép csöndben begolyózok, így elkezdtem tornázni járni. Ez elég jót tett, úgy tűnik sokat segít abban, hogy ezt a nehéz helyzetet kezelni tudjam. Ember meg muzsikál, és csinált a szülinapomra egy szuper, zárható konyhaszekrényt. Petyát azóta nem érdekli a téma. Semmi liszt szórás, só lopkodás, meg ilyesmi. Suliba is eljutottam jópárszor, és bár egy félévet csúszok, mert jelen körülmények között nem igazán tudtam szakdogát ítni, meg záróvizsgára készülni, azért jó volt más közegben lenni, másról, vagyis nem autizmusról gondolkodó emberek között. A szakdogán dolgozni is jó, érdekel  téma, azért választottam, szóval azért nem csak halálhörgés, siralom van mögöttünk. Az ünnepek alatt mindenki pihent, hátha Petyában megint sokkal több lesz, mint amennyit én gondolok és fölöslegesen féltem mindentől. Holnap délutánra okosabb leszek...

Tojástánc:kicsi mosoly, kicsi seb

Ez meg csak jó :)

Nyári időszámítás

Nemrég felhívott egy kedves barátom, és megkérdezte, hogy vagyok. Reflexből és őszintén vágtam rá, hogy jól. :)  Mivel ő is sokat dologozik auti gyerekek szüleivel, azt hiszem sikerült meglepnem. Kicsit magamat is, mert rájöttem, hogy tényleg jól vagyok.

Ezért persze nagyon sokat kell dolgozni, de azt hiszem érdemes. A vakáció ugyanis nekem egy elég nagy mumus. Kezdődik azzal, hogy Peti kap a sulijától kb két hét napközis tábort, amiért nem győzök elég hálás lenni. Ilyenkor nem tanulnak, hanem csavarognak. Állatkert, szuper játszóterek, ilyesmik. Erre a táborra már nem jár a busz, tehát autózunk. Viszünk egy másik srácot is, akit be merünk vállani, de összességében ez a szitu elég jó. Az az izgalmas benn, hogy ilyenkor van két hetünk, amiben Panni már itthon van, de Petya még nincs. Ilyenkor igyekszünk elvégezni minden nagy munkát, ami sürgős, és persze a lehető legtöbb időt tölteni Pannival. Moziztunk, fagyiztunk, voltunk a CSOPÁ - ban, ilyesmik.

Aztán jön a mélyvíz, Peti is vakációzik. Neki szüksége van a struktúrára, különben teljesen szétesik. És ha neki nem jó, akkor garantáltan mindenki más is rosszul, de legalábbis kényelmetlenül érzi magát. Emiatt mindig nagyon rápörgök a vakációra, és az életünk megszervezésére. Aztán vagy sikerül, vagy nem. Idén is megegyeztünk Emberrel pár dologban. Az egyik az, hogy hetente egyszer szervezünk családi programot. Az a vicces, hogy idén tényleg megy és azt hiszem, mindenki jól érzi magát. Persze vannak aróbb nehézségek, pl mikor Petya az Állatkertben nagyot toppantott, és ettől megfájdult a lába. Utána leült a földre és nem nagyon akart tovább jönni. Már azt néztük, hogy biztos megrántotta a térdét, mikor kiderült, hogy csak a közeli játszótérre szeretett volna bemenni. És itt jön a vicces rész, senkit nem zavart, vagy érdekelt, hogy egy 13 éves nagyfiú ül a játszótéren, ahogy a Tropicáriumban sem zavart senkit az integetés és a rikkantás. (Olyan alapzaj van, hogy alig vették észre.) Akinek feltünt, hogy Peti némiképp másmilyen, másképp örül, az max megnézte kicsit, de ez szerintem elfogadható, hiszen lássuk be, elég szokatlanul viselkedik néha. :) A Velencei tóról majd írok külön, mert az különösen érdekes volt. Azért persze teszek ide pár képet. :)

Állatkert - oroszlánok

Állatkert - van ami sosem változik. Mindörökké rugós hinta!

Állatkert - Japánkert

Állatkert szeretettel

A régi körhinta

Tropicarium

Tropicarium

Tropicarium

Strandolás

A másik ami idén eléggé bejött, az étlap. Ugyanis Panni elég kevés fajta ételt eszik meg. Ezzel az a gond, hogy nekem nem nagyon van kedvem erőszakoskodni ezzel kapcsolatban (sem). Vagyis nem megy a "Ha nem etted meg a nemtommit, akkor nem kapsz fagyit", meg a többi praktika többe között azért sem, mert vannak ételek, amiket én sem szívesen eszem meg és nem lennék nagyon boldog, ha bárki azt akarná elérni, hogy ezekkel lakjak jól. Szóval alternatívának mindig van vajas kenyér. De én eléggé szeretek főzni, szóval alkudozunk. Minden héten felkerülnek olyan dolgok, amiket Panni szeret, de pl minden héten kell, hogy legyen egy főzelék. Panni pedig mindent becsületesen megkóstol (És csak aztán nem eszi meg.) Én főzhetek változatosan, Panni meg néha megeszi. Mindenki jól jár. Az étlapot egyébként innen szedtem le, mert lusta vagyok rajzolni.

Terv volt, hogy Petyát bevonom a házimunkába. Így ő kap egy új aktivitást, és addig is a szemem előtt van. Különben is szeretek vele lenni. Ez érdekesen alakul. Segít nekem teregetésnél felrakni a csipeszeket és kipakolni a mosogatógépet. Ezeket a dolgokat persze (még) nem csinálja egyedül, de szuper, hogy bent marad a helyzetekben. Próbálta a porszívózást és a söprést is, de sokat levon a helyzet idilli voltából, hogy saját maga után takarított. Azt szedte fel, amit kiszórt. Ugyanis ha nem foglalom el, elfoglalja magát. Annak meg úgyis takrítás a vége. Mivel a konyhapolcról szerzett zsákmányaival jórész az emeletre, konkréta Apja ágyára vonul fel, több lepedőt mosok, mint egy közepes forgalmó bordély, de legalább van mit teregetnünk. :)

Teregetés

Teregetés

Gőzerővel folyik a szobatisztaság projekt is, ami időnként sikerélményt, máskor további mosni valót generál.

Néha ügyeskedünk is. Természetesen Peti ezekből a dolgokból sem marad ki és időnként jól elvagyunk a kertben.

Panni hableánya gyurmából

Vendégek is jönnek néha, akiknek örülünk. Most van itt az ideje a jó beszélgetéseknek a diófa alatt, meg persze a ráérős falatozásoknak. Mondanom sem kell, Petya ezekben is örömmel részt vesz. Ma pl céklakrémlevest evett és mákos gubát. Úgy tűnik, hogy Pannival ellentétben ő nem válogatós. Emiatt viszont felmerült bennünk, hogy zárat szerelünk a hűtőre, ugyanis ő időnként kiszolgálja magát, ami súlygyarapodáshoz és további maszatos lepedőkhöz vezet. Ezzel kapcsolatban elég komoly ellenérzéseim vannak, de a fürdőben beváltak a zárak. Azóta nem vesszük kétnaponta a tusfürdőt, csak ha elöl felejtjük. ;)

A fentiekből következik, hogy a napjaim eléggé tele vannak anyukaságokkal. Fura ez, mert egy lelassult és kiszámítható életritmust eredményez, ami nagyon jól esik. Viszont továbbra is van munkahelyem, meg az egyesület, ahol ugyan nem kapok fizetést, de dolgozom és a szakdolgozatomat is meg kéne írni. Az már csak hab a tortán, hogy a tavasszal esedékes diplomámhoz egy nyelvvizsgát is produkálnom kell. Noha nem nulláról kezdek, azért ez is idő és munkaigényes.

Ez nem kis feszültség lehetne. Évekkel ezelőtt, egy rodeósabb vakációban kötöttem egy kompromisszumot, hogy nem dolgozom ha a gyerekek itthon vannak, mert  mellettük egyszerűen nem megy. Ha hangoskodtak, ideges lettem, és mindig paráztam, hogy az elvégzett munkában hiba van. kb két évvel ezelőttig így írtam és valósítottam meg pályázatokat, és alkudoztam magammal, hogy nem olyan rossz ez, de ha mégis rossz akkor meg mindenképpen szükséges, miközben folyamatosan jelezte vissza a család, hogy nekik ez a helyzet vacak. Nagyon szeretem a munkámat, és a sulit is, de egyidő után rájöttem, hogy így már engem sem tesz boldoggá a munka. És ez az igazi meló. Elhinni és elfogadni, hogy ebben két lassú és anyukás hónapban mindenkit, beleértve engem is az tesz boldoggá, ha főzök, takarítok (bármennyire sziszifuszi vállalkozás), és csak annyit dolgozok, amennyi belefér.

Mindezzel együtt tudom, hogy nagyon szerencsés vagyok. A munkahelyem full normális és toleráns de azért a munkámat el kell végeznem. Amit csak tudtam, úgy ütemeztem, hogy júliusban és augusztusban kevesebb munkám legyen, de azért marad. Ahogy idő is marad, leginkább akkor, mikor a többiek már alszanak. Annyi csak a bibi, hogy borzasztóan rosszul tűröm a meleget, szóval néha én is kidőlök. Marad tehát az éjszakázás, a heveny lekiismeret furdalás és a tudat, hogy szeptemberben mindaz a nyakamba szakad, amit most oda toltam. 

De ez még nincs itt, nappal látom a gyerekeimet, nem csak a suliból haza esve fáradtan, és attól félek, hogy az anyuka idő elfogy, legkésőbb, amikor felnőnek, szóval jelenleg tényleg jól vagyok. :)