2020. augusztus 26., szerda

A mi koronanaplónk, avagy a nagyon hosszú vakáció

 Jó rég készülök, hogy megírjam, mi hogyan éltük meg a karantén időszakát, és mindazt,ami ezzel járt. Fura helyzet volt, mert a sulibezárások előtt néhány nappal mi már megkaptuk Petyát. Akkoriban megint éppen szétcsúszott a gyógyszere, és olyan sebet sikerült ütnie a fejére, aminek az ellátását a suli már nem vállalta be. Bizonyos fokig meg is értem, hiszen nekik nem csak egy Petyájuk van, de ez a helyzet nekünk szokás szerint nagyon nem volt jó. Aggódtunk Petyáért, rendszeresen konzultáltunk a pszichológussal, de közben a munkánk miatt is főtt a fejünk. Ebbe a helyzetbe jött az össznépi fékhúzás. Hirtelen nem csak nekünk állt meg az élet, hanem mindenki másnak is. Egy darabig még gurultak a megkezdett feladatok, meg az átütemezések, de azután elértünk oda, hogy tényleg leeresztettünk, mert nem volt már hová rohanni.

Több okból is nagyon érdekes volt a helyzet. Személy szerint nekem az egyik legnagyobb félelmem, hogy mi lesz a családdal, ha Petya valahogy kicsöppen az ellátórendszerből. Tudom, senki sem marad az út szélén, de én valahogy mégis sokat forgolódok emiatt éjjel. Most majdnem pontosan ez a helyzet modelleződött, és ugyan nem könnyen, de úgy tűnik, megbirkózunk vele.

A helyzet nagyon hasonlított a vakációhoz is, ilyenkor 8-9 hétre ragad itthon Petya, mert a suli valamennyi tábort eddig mindig adott. Most viszont nem volt idő agyalni, hirtelen kellett mindent elrendezni, és mi sem tudtuk pontosan, hogy mennyi időre berendezkedni. Talán azért, mert nem volt időm túlgondolkodni a dolgokat, azok egészen jól összeálltak. Számot vetettem azzal, hogy kinek mit lehet, és kell csinálni. Az nyilvánvaló volt, hogy mindkét gyereknek kell tanulni, mindenkinek (igen Petinek is) kell házmunkát végezni és testmozgásra, szabad levegőre is szükségünk van. Emellett mi felnőttek üzemeltetjük az életet és dolgozunk is. Ezek mentén a támpontok mentén egy nagyon kényelmes napirendet sikerült kialakítani, ami közös reggelivel indult, sétával folytatódott, utána jött a tanulás, házimunka és némi szórakozás. Ez kényelmesen működtethető is volt, igaz, én többnyire csak éjjel tudtam dolgozni, és ez a vakációval sem változott.

Megpróbáltam bevezetni a rendes időben kelést, de az sajnos nem működöt sokáig, főleg azért, mert miután éjjel dolgoztam, nem tudtam  "rendes időben" kelni. A család nagyon tapintatos volt, és csak kicsit röhögtek, mikor felhívtam a figyelmüket arra, milyen fontos időben ébredni. Mondjuk Panni minden online óráját elérte, szóval gond egy szál se. Ennek a dolognak a vakáció adta meg a kegyelemdöfést, de sajnos nemsoká úgyis vissza kell állni a  "normál" működésre.

Nagyon érdekes volt megtapasztalni, hogy milyen az, amikor egy kicsit mindenki úgy él, mint mi általában. Korlátok és szabályok között, amik miatt nem mindegy, hogy mikor mit történik, egy bevásárlás megvalósítása is szervezést igényel. Emiatt hirtelen nem volt probléma, ha azt mondtam, hogy valahová nem tudok odamenni, vagy nem tudok akármikor rendelkezésre állni. Hirtelen nagyon sokan tapasztalták meg, hogy milyen, amikor folyamatosan ott vannak a gyerekek és háztartás, és mindezek mellett egyensúlyozol a munkáddal is. Ez most úgy tűnik, mintha kárörvendeznék, pedig becsszó nem azt teszem. Csak nagyon kényelmes volt, hogy megváltoztak az elvárások.

Különböző módokon, de a srácok iskoláival kapcsolatban is nagyon kellemes tapasztalataink voltak. Petya sulija naponta küldte a feladatokat, én hetente vissza nekik a dokumentációt, leginkább fotókat. elérhetők voltak cseten és videón is, mi főleg írogattunk egymásnak. A Kréta kicsit nehezen állt a kezemhez, de tudtunk működni. Ráadásul kaptam egy jó vastag, Petyára gyártott feladatgyűjteményt, ami nem más, mint a kapott feladatok és inspirációk kinyomtatva. Mondjuk én is rákaptam az eszközök gyártására, és lassan nem tudok úgy elmenni két különböző színű kupak mellett, hogy ne akarjak valami játékot készíteni belőlük. Egy idő után úgy voltam ezzel is, mint a főzéssel. A "Mit főzzek ma?" analógiája lett a "Mit játsszunk ma?" Mivel sokat fotóztam, arra gondoltam, hogy megosztom a képeket naponta, de végül nem tettem, nem akartam magamat fényezni. De néhányat most ide teszek, mert szeretek ezekkel foglalkozni :)




























Panni sulijában egy kis ideig eltartott, amíg sikerült kialakítani a rutint, de azt hiszem, ez teljesen elfogadható volt ebben a szituációban. Azt éreztem, hogy mindenki nyitottan áll a helyzethez, nem volt "beszólogatás"se a suli, se a szülők részéről. Panninak csak kicsit kellett segítenem, leginkább a teendők listázásában, követésében. Még így is volt, hogy kimaradt valami, de azt remélem tanult ebből is.Nagyon gyorsan rákapott arra, hogy ebéd után, mindig ugyanabban az időpontban üljön le tanulni, ami történetesen Petyának pont a mese nézés ideje, és engem csak a nehezéhez hívjon. Azokhoz a feladatokhoz, amikkel egyedül nem boldogult.
Amikor elindultak az online órák, poénkodtunk Pannival, hogy mit fognak szólni a tanárai, ha Petya egy szál semmiben jelenik meg a monitoron, jelezve, hogy készen van a fürdéssel. Erre természetesen nem került sor, de azon azért többször izgultunk, hogy ne akkor dübörögjön, vagy kiabáljon, amikor Pannusnak órája van. ezzel szerencsénk volt és a kezdeti nehéz időszak után már Petya se nagyon hangoskodott. 
Új tapasztalás volt nekem az is, hogy én tanulok a gyerekekkel. Petyával nem sokat változott a helyzet a Korai óta, ott és akkor alakítottuk ki azokat a rendszereket, amik még ma is működnek. Pannival viszont nem tanultam már ennyit együtt nagyon régen, amit kicsit sajnálok is. Kiderült, hogy sosem lesz belőlem kémia, vagy fizika tanár, de a töri és az irodalom még mindig működik. Tudom, hogy van, aki úgy gondolja, hogy az itthon tanulás azért tett jót a gyerekek eredményeinek, mert a szülők helyettük dolgoztak, és biztosan volt ilyen is, de én azt láttam, hogy a személyes figyelem volt a kulcs. Ha Panni nem értett valamit, kérdezett. Én meg nagyon sokféleképpen próbáltam segíteni. volt, hogy neten kerestünk dolgokra, volt, hogy viccet csináltunk valamiből és volt, amikor azt mondtam, hogy ezt most engedjük el, térjünk rá vissza később. Őszintén élveztem a közös tanulást, és meg is beszéltük, hogy ezt valahogy átmentjük a tanévkezdés utánra is. Emellett minden tiszteletem a pedagógusoké fogalmam nincs, hogy tudják ezt több gyerekkel csinálni. :)
Az érem másik oldalát is láttam, mert egy pici kurzust vittem valahol, ahol viszont én tartottam online órákat. Nagyon fura volt, hiányoztak az arcok, a visszajelzések, de úgy tűnik, hogy a végén mindenki elégedett volt.
Az élet többi része is érdekes volt. Meglepően keveset változtak a társas kapcsolataink, de azért nagyon örültünk egy telefonhívásnak, vagy videó beszélgetésnek. 
Mivel Anyu is velünk lakik evidens volt, hogy neki is segítünk. Becsületére váljék, minden szabályt betartott, mindenre figyelt, de egy idő után azért neki is elég lett a bezártságból. Ő ráadásul nagyon aktív, sokat sétál, rosszul viselte a tétlenséget. Így fordult elő, hogy egyik nap azt láttam, hogy valami furát csinál a kertben. Gyorsan megkértem Pannit, hogy magyarázza el, mit látok, mert nekik vannak külön ügyeik. Panni közölte velem, hogy "futkározik a nagyi". 
Ember el tudott néha menni dolgozni, és ő végezte a bevásárlásokat is. Peti megtanult ablakot tisztítani, Panni főleg a mosógép és ruhák körüli teendőkben segített, meg zöldséget szeletelt, gyakorlatilag bármilyen ételhez.



















A nyugi és a rutinok hatására, meg mert állítottunk a gyógyszerén, Petya is szépen megtalálta a nyugalmát. egy idő után már a viselkedés naplót sem írtuk, nem volt mit. Így szépen vissza tudtuk vezetni a képes napirendjét, aminek mi is örültünk, és a tanárai is. Apropó, Petya tanárai. Nagyon aggódtunk amiatt, hogy nem tudunk tőlük elbúcsúzni, ugyanis Peti most volt nyolcadikos. Nagyon szeretjük őket, nélkülük az életünk biztosan nem lenne annyira élhető, amennyire most az. Bizalmat és őszinteséget kaptunk tőlük, ami nekem nagyon sokat számít. Igazi partnerként dolgoztunk közösen Petyáért, és szeretném azt hinni, hogy meg is kedveltek minket az összes zűrünk ellenére. Nagyon szerettem volna mindezt illő módon megköszönni, és örültem neki, hogy végül ez is sikerült. Hab a tortán, kiderült, hogy egyikük jön tovább a szakiskolába, szóval nem fogjuk elveszíteni. Ez Petyának is nagyon jó, fél év kihagyás után megy vissza, megváltozott körülmények közé, jó, hogy lesz, akiben bízik.

Ez így mind nagyon idillinek hat, pláne, ha megírom, hogy végül kb 20 év után elővettem a varrógépet, és varrtam egy táskát, vagy, hogy anyu kertjét is egészen szépen rendbe tudtam tenni. Ahogy az idillekkel lenni szokás, ez sem tart örökké. A munka kezdett szép lassan vissza csorogni, idővel ömleni, de a  gyerkőcök miatt még mindig az éjszakai műszak játszik. A vakáció alatt nincs szakmai támogatás, igaz, ezt nem is kértem, nem szeretnék visszaélni senki türelmével.

Arra is rájöttem, hogy a legjobb időszak az volt, amikor ember sem ment sehová. A nagy megvilágosodás ugyanis az volt, hogy az "egy emberes" gyerekhez igazából két ember kell. Mert amíg én napirendi kártyát gyártok, nem főzök ebédet, és nem figyelek rá, hogy ki nyalja ki a vajat a tartóból.

De azért a vakáció is jó volt. Volt medence, meg pingpong, tábor, amit mi szerveztünk.  Megünnepeltük Panni szülinapját, és sátoroztunk a kertben.

Nagyon nem várom a dolgos hétköznapokat. Megint lehet hatkor már a kocsiban ülni, hogy Petya időben a suliban legyen, és megint eltankoljuk a fizum felét azért, hogy egyáltalán elérje a sulit. Ugyanakkor persze lehet majd nappal dolgozni és talán néha gyerekek nélkül is tölthetek némi időt Emberrel. Úgy tűnik, végül minden megoldás rejt előnyöket, és kihívásokat. Majd meflátjuk, hogyan találjuk meg az egyensúlyt.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése