2012. október 19., péntek

15

Szerdán volt tizenöt éve annak, hogy elmentem Emberrel (  aki a séta elején még nem volt az én emberem, de a végén már igen ) a Margitszigetre sétálni. Mivel a látszat ellenére poétikus lelkületű népek vagyunk, innen számoljuk az összetartozásunkat. Könnyű megjegyezni, Anyu névnapja :)
De félretéve a mókát, azt hiszem az volt életem legjobb döntése, hogy akkor elmentem sétálni. Normális esetben sem mindegy, hogy az ember kivel házasodik össze és milyen alapokról indítja az egészet, de ha sérült gyerek van a családban, ez fokozottan érvényes. Sokan hajlamosak azt gondolni, hogy ha sérült gyerek van a családban, az apukák lelépnek.Én azt hiszem ez közhely és mint ilyennek van valós alapja. Ennek ellenére hajlamos vagyok azzal a nézettel egyet érteni, hogy a sérült gyerek, vagy bármilyen más krízis, felerősíti a kapcsolatban lévő folyamatokat. Magyarul ha két ember nem tud együttműködni és ők kapnak plusz terhelést, ez hamarabb ki fog derülni. Amikor a fent említett közhely elhangzik, mindig sajnálom az a rengeteg jó fej apukát, akik említésre sem méltó módon nem lépnek le, hanem a családban maradnak, horribile dictu még élvezik is ezt. Én is ismerek jó néhányat, tessék csak körülnézni és észrevenni a jót! Érdemes rá és jót is tesz mindenkinek.
Biztos vagyok benne, hogy Ember türelme, szeretete és humora nélkül ma mi sem az a szeretettel teli család lennénk akik vagyunk, hanem valami egészen más. És én ilyen szeretek lenni, amilyen vagyok, ezért hálás vagyok neki az elmúlt tizenöt évért és azt remélem, a továbbiak is ilyenek lesznek. Remélem jó sok közös.

Az a vicces, hogy sokszor jut eszünkbe közös emlék és majdnem mindig a jók. Pedig elég sok nehéz és/vagy vacak dolgot csináltunk már együtt, de ha visszagondolunk, azt szoktuk látni, hogy jó időszakok voltak. Például, amikor összemelegedtünk, kevesebb ránccal és élettapasztalattal, ezért több optimizmussal éldegéltünk az én komfort nélküli leánylakásomban. Sokat dolgoztunk, de belefért, hiszen nem várt otthon rívó gyerek, csak magunkért feleltünk. Később mindkettőnknek lettek beosztottjai és már értük is felelősek voltunk, de mivel olyan helyen dolgoztunk, ahol nem volt szigorú a hierarchia, ettől sem lettünk lelki betegek.
Aztán a költözés, ami embert próbáló feladat volt. Nem volt bútorunk és a padlón aludtunk valami padlószőnyegen, mégis az szokott eszünkbe jutni, hogy az egyik legszebb időszak volt. Ketten voltunk és a kutyám, nagy csend a kertben és nagy tervek a fejekben. Ezeknek egy részét sikerült is megvalósítanunk. Együtt raktuk a laminált padlót és kékre nevettük magunkat a learakási útmutatón. Hemzsegett az olyan kifejezésektől, mint dilatációs hézag.
Aztán jött Peti és elkezdtünk megráncosodni. Én nehezen bírtam itthon, akkor még azt hittem én vagyok rossz anya, nem értem a gyerekemet. Az igaz, hogy rutintalan voltam és aggódós, de már velünk élt az autizmus, amiről nem tudtunk. Itt kellett nagyon Ember legendás türelme és a józan esze. Rengetegszer nyugtatott meg azzal, hogy szerinte jól csinálom. Az, hogy ő hisz bennem, engem is megerősített és Petinek is jót tett. És persze a séták. Ember holtfáradtan megjött a munkából, az alkarjára fektette Petit és sétáltak a konyhában föl és alá számolatlanul. Peti ettől gyönyörűen megnyugodott, Ember pedig nem tette szóvá, hogy inkább leülne, vagy ilyesmi.
Építkeztünk is, ez már magában is komoly feladat, egy barátnőm szerint válóok lehet. A mesterek csúsztak, a pénz és a türelem fogyott. A végén már én is gipszkartonoztam és a mai napig nevetünk rajta, hogy nem tudtam a sarat (biztos van valamilyen szakszerű neve) beledobálni a fangliból a falon lévő lukakba. Építkezés közben derült ki, hogy ismét várandós vagyok és a szakik nem értették, miért pörgünk a kertben, mint a bolondok. De mivel haverok voltak, elmondtuk nekik. :)
Aztán megszületett Panni is és még fáradtabbak lettünk, de közben borzasztóan élveztük/élvezzük a gyerekeink és egymás társaságát.
És a diagnózis. Peti autista. Ez sem volt egy pajzán majális. De túléltük és naponta újra túléljük és látjuk a szép részeket is. Másképp azt hiszem nem is lehetne. Peti okos, szép és szerintem a humora is jó.Hordtam Petit fejlesztésre és ezzel járt a vezetés parám. Más férj már rég megőrült volna. Emlékezetes volt, mikor ügyesen úgy felparkoltam egy fára, hogy a fejlesztés végén Embernek oda kellett jönni munkából leszedni a kocsit, mert nem tudtam hazaindulni. (Azóta tudom, hogy a parkolásaimat élénk és féltő figyelem kísérte a koraisok részéről is. :))) )
Azt hiszem írnom kell a legrosszabbról is. (Tényleg nem a diagnózis volt az) Az önagresszió és agresszió uralta időszak. Amikor fél éjszakai ordítás után kellett elmenni dolgozni. Vinni magunkban a kérdést, hogy mi az oka az egésznek. Egyik vizsgálatról a másikra várni. Ember itt is szuper volt. Hol ő bírta, hol én. Ahogy tudtunk, segítettünk a családnak. Egymásnak Petinek és persze Panninak. Azóta értékeljük igazán az átaludt éjszakákat és mindenfajta kommunikációt, ami eltér a fejverés - sikítás kombótól. Peti mosolyait és Panni egészséges lelkét. Meg persze egymást.
Kezd ez a bejegyzés kicsit túl idilli lenni, ezért gyorsan leszögezem, nem vagyunk hiba nélkül valók. (Még Ember sem) De fontos, hogy nem akarjuk megneveleni egymást, ez soha nem is volt cél. Észrevétlenül úgyis igazodunk egymáshoz annyit, hogy beférjünk a családi puzzle -ba.
Érdekes, hogy ennyi év után sem érzem, hogy kifáradtunk volna érzelmileg. Egyszerre nyűnek el és töltenek a feladatok, amik szembe jönnek. Jó tudni, hogy együtt megoldjuk, hiszen már annyi mindenen túl vagyunk. Fontos, hogy tiszteljük egymást és adunk egymásnak némi szabadságot. Arra gondolok, hogy Ember eljár néha muzsikálni, én meg jobbára autizmus ügyekben ténykedem, amikor nem alszom itthon. Az is jó, hogy szívből drukkolni tudunk egymásnak és örülünk egymás sikereinek.
Ezért aztán, mikor a napokban Panni somolyogva kijelentette, hogy Anya szerelmes Apába, minden gond nélkül rá tudtam vágni, hogy igen és ez így van jól. :)

2012. október 14., vasárnap

Szabi és Zsúrok

Ahogy írtam is, a múlt héten szabin voltam. Elméletileg pihenni szerettem volna, de szokás szerint nem az én elképzeléseim szerint alakult az élet.
Hétfőn Embernek olyan munkája volt, hogy kellett neki egy talpas, én meg pont ráértem. Ez azt jelenti, hogy csavarokat hordtam utána, meg osb lapokat tartottam jobbára egyenesen a munkahelyemtől két utcányira. A kedd is elég kusza volt, szerdán meg Peti nem volt suliban. Csütörtökön végre magam lehettem volna, de ekkor kiderült, hogy kikapcsolták a netünket, tehát a péntek délelőttöm arról szólt, hogy elballagtam a szolgáltatóhoz és másfél órát álltam sorba azért, hogy befizethessek nekik egy csinos kis összeget a visszakapcsolásért. Ráadásul azon a héten Ember csak két estét töltött itthon, a többin dolgozott.
Mikor ezek után bementem dolgozni, a kollégáim kérdezték, hogy telt a szabim és önkéntelenül azt válaszoltam, hogy jól.
És végül is nem hazudtam. Mert hétfőn legalább Emberrel voltam és kedden eljutottunk a Ikeába, ha kicsit fáradtan is. A szerda Petivel nagyon jól sikerült. Először elmentünk a helyi kínai boltba, mert Petya kifogyott a ruhából. Nyáron alattomba nőtt vagy tíz centit, így mindene kilóg valahol. A boltban nagyon jól viselkedett. Kapott is egy villogó lasztit. :) Volt ott egy néni, akinek feltehetőleg valamilyen egészségügyi problémája van, amit erős sminkkel ellensúlyoz. Szerintem Panni megijedt volna tőle, Peti még meg is ölelte. :)
Fura dolog ez az emberekkel. Ha látják, hogy téged "tragédia" ért, hajlamosak rá, hogy mesélni kezdjék a saját problémáikat. Ez általában nem zavar, érdekelnek az emberek és a történeteik. Ez a néni is elmesélte a saját gyerekével kapcsolatos gondját és érdeklődött Petiről. De nem zavart, sőt nagyon büszke voltam Petyóra.
Ezen túlesve elindultunk a tejboltba, mert túrós csuszát szerettem volna enni. Vettünk igazi túrót, tejfölt és szalonnát, Peti kapott egy sós kiflit. A bolttal szemben van egy szép park, ott bóklásztunk kicsit. Amikor Peti elunta, elvitt minket egy piros szuzukihoz és nem értette, miért nem szállunk be. Mi inkább elsétáltunk vele a sajátunkhoz, bár amit ő választott, vitathatatlanl jobban nézett ki. :)

A parkban készült pár fotó, ide teszem őket.


Pannit a héten én vittem néptáncra és zeneiskolába, jó volt kicsit csak vele lenni, amolyan "csajos program" keretében.
Egyik nap Anyuval is csavarogtam, tökgyalut kerestünk és végül találtunk is és leteszteltük az új gyorséttermet.
Ember levágta Peti haját is és Peti ezt nagyon jól viselte. Nekem ez mindig óriási sikerélmény, mert emlékszem milyen volt, amikor még küzdelem volt a hajvágás. Örülök, hogy már nem látom azt a nem emberi félelmet a szemében. Erről is csináltam pár képet.





Benne voltunk a tévében is. Peti sulijában forgattak és megkértek, hogy menjünk mi is. Szerintem Peti nagyon aranyos a filmben, de gondolom minden anyuka ezt mondja a saját gyerekéről. Akinek van kedve, megnézheti ezen a linken. A főcímben mosolyog Peti és kb 20 percnél van a sulis rész.

Esély október 5.
Mindezen a jón kívül hétvégén még játszótereztünk is. Van tőlünk nem messze egy jó kis Duna partos rész nagy parkkal és játszótérrel. A miénket mostanában nem nagyon szeretem, mert  macskák túlságosan a sajátjuknak érzik. Ide mentünk el a gyerekekkel, ha már kirándulni nem volt időnk. Azt gondoltam, Petya csak rugóshintázni fog, mert új neki a hely. Ehhez képest mindent megpróbált. A suliban mondták, hogy megmutatták neki, hogyan mászhat a csúszdán visszafelé. Megtanulta. :) Még a függeszkedőt is kipróbálta, amiről nekem mindig a háborús filmek jutnak eszembe, igaz, Apja nyakában kötött ki. A játszótéren is fotóztam :)










Az Ikeában meg vettem egy tök jó baglyos füzetet. Hát csoda, hogy a sok bosszúság és kevés alvás ellenére kicsúszott a számon, hogy jól telt a szabim?
Ez a hét már dolgos volt. Ráadásul, mivel Ember nagyon fáradt, én ébresztem a családot, tehát én kelek háromnegyed hatkor. Ebből kifolyólag este gyorsan elaludtam, nem blogoltam. A munka mellett sajnos nem maradt sok időm másra. Említésre csak a nagy ölelések méltók. Ez azt jelenti, hogy hazajöttem és Peti kijött elém, vigyorgott és a nyakamba mászott. Ember közel állt hozzám, hát Petya gyorsan átfogott az egyik kezével, így két szülőt ölelhetett egy csapásra. Amint Panni észrevette, hogy akció van, ő is beszállt. Erre azért elég jó hazajönni egy dolgos nap után. :) És Petya mostanában ilyen ölelgetős. Én meg kiélvezem a helyzetet.
Jó hír, hogy a helyi önkormányzat azt írta, fog találni forrást, hogy segítsen minket, mert a gatyánk is rámegy a benzinre. Naponta kb 80 km autózás, hogy Petya suliba jár. Jó lenne, ha mindenhol így működne. De azért nem bánnám, ha helyben is elindulna valami. 
A hétvége volt még izgalmas, mert Panni tegnap hivatalos volt egy szülinapi zsúrba. Kérdeztem a szülőket, hogy maradjak - e, de mondták, hogy szülők nélkül terveztek. Így beengedtem Pannit az események sűrűjébe és eljöttem. Hazafelé letisztáztam magammal, hogy nem a negyven rabló,csak kb tíz ovis és biztos nem lesz semmi baja, nem adják el a szerveit és fel kéne már nőnöm, mert Panninak fele akkora probléma az egész, mint nekem. Aztán kivittük Petit a jó játszóra, hogy szép napja legyen, merthogy neki is szülinapja volt ám tegnap, szám szerint a nyolcadik! Elnézegettük Emberrel és megbeszéltük, hogy bizony nagyfiú már.Ő már az a méret és kor, akit megnéznek, hogy fura és nem feltétlenül mondják rá, hogy milyen aranyos. Pedig az. :)
Ezután visszamentem Panniért és vissza is kaptam egészben és sértetlenül. :)
Ezek után ma kedves barátainkhoz mentünk zsúrba, mert az ő kisebbik fiuk is októberi. Nagyon jó kis nap volt, sok játékkal és szerintem mérhetetlenül sok kajával. Peti nagyon jó fej volt, nem tudom, hogy csak úgy, vagy azért, mert vittünk napirendet. Így aztán abszolút feltöltődve vágok neki a jövő hétnek.