Csütörtökön megkaptam a hírt az áhított sulitól, idén sem veszik fel Petit. Ezzel a legnagyobb baj az, hogy egy félreértés kapcsán én azt hittem, hogy idén már befér hozzájuk, így nem kerestem sulit. Eléggé elkeserített a hír és persze most kapkodhatok. Éjszakánként meg azon töröm a fejem, mi lesz ha nem lesz suli? Ember marad itthon, vagy én? A következményeket gondolom nem kell részleteznem. Petire és a családra nézve sem lenne jó megoldás. Ez persze önsanyargatás, de éjjel elég védtelen vagyok magammal szemben.
És persze morcogok magamban. Nem az adott sulira, nem hiszem, hogy ők megérdemelnék. A találó kifejezés az lenne, hogy nem tetszik a rendszer. Ugyanis a nálam okosabb szülők több helyen várólistára teszik a gyereküket, így végül csak bejön valami. Én ezt nem szeretem, mert félek, hogy ha sok helyen vagyunk listán, más családoktól vesszük el a helyeket. És ez a másik. Ha bejutunk egy jó helyre, nem tudok elvonatkoztatni attól, hogy szinte biztosan másokkal tolunk ki, akik ugyanabban a helyzetben vannak, mit mi. Tudom, nem kéne ezzel foglalkoznom, legyek a gyerekemért önző, de nem megy. Biztos el vagyok korcsosulva.
És van még rendszerhiba bőven. Amit én nem szeretek, hogy mi szülők is partnerek vagyunk. Belemegyünk a mutyikba pillanatnyi előnyökért. (Mondjuk, hogy senkinek ne kelljen otthon maradni és ne haljon éhen a család, tehát semmi jelentős.) Így jelentkezgetünk be egymáshoz, így engedjük a gyerekeinket "Jó kis középsúlyos" csoportokba és látszat autizmus specifikus ellátókba.
És partnerek a hivatalok, a döntéshozók is. Pontosan tudják, mi zajlik. A játékban épp csak azok vesznek el, akikről szól. Az autista gyerekek. De hát kit érdekelnek Van aki nem is szól bele, csak ül a sarokban és brümmög, vagy repked. Tényleg jó volt a bíróságos auti reklám, most az jut eszembe. Különben is tök sokba kerülne egy nekik való oktatási rendszer, ami elérhető és elég. De hiába puffogok, attól félek ez még sokáig így marad, az én helyzetemen pedig egészen biztosan nem javít.
Persze aggasztóak az eddigi tapasztalataim. Hiszen Peti négy óvodába járt, míg a neki valót megtaláltuk. Volt a jó szándékú integráló, a pénznyelő, a hivatalosan autistákat is ellátó borzalom és a mostani, ami tényleg jó. Ha most elkezdünk sulit keresni, megint nem lesz semmi garancia, hogy ami elméletben megfelel, az gyakorlatban is beválik. Szerintem az lehet a titok, hogy alapvetően emberi dolgokról van szó. Igényes - e a gyerekkel foglalkozó pedagógus, vagy nem. Tudunk - e együtt dolgozni Petiért, vagy hülyének néz, hogy mit szólok bele stb.
A munkahelyem sem segíts sokat, hogy pozitívan álljak a kérdéshez. A minket megkereső szülők elenyésző hányada jelentkezik azért, hogy az iskolák magas színvonalát, a pedagógusok felkészültségét és az emberséges intézményeket ecsetelje.
A helyzet abszurditását fokozza, hogy miközben mások is segítségért fordulnak hozzám, magamon sem tudok segíteni. Feltételezem sokan azt gondolják, hogy butus vagyok és nem oda való és nem biztos, hogy vigasztalná őket, hogy az eszköztelenségem oka, hogy nincs mit adjak. Magamnak se. Szóval el vagyok rendesen keseredve.
Azon is törpöltem, hogy hány ilyen elutasítás kell ahhoz, hogy azt érezzem, engem, minket utasítanak el. Ha így lesz én is megkeseredek és pesszimista leszek? Ember szerint nem, de én nem vagyok benne biztos. Most még sajnálom azt a számomra nagyon szimpatikus hölgyet, akinek az értesítést meg kellett írnia nekem. Fogok egyszer majd haragudni is ilyesmiért? Mert akkor az már nem én leszek, vagy nem ez az én. És félek, hogy azt ez a család nagyon megérezné. Hiszen Embert is komoly gondok nyomasztják és engem is. Még ki tudjuk egymást húzni a gödörből, de meddig? Mikor fogom azt érezni, hogy a mi gyerekünk senki másnak nem kell? Remélem soha. Egyáltalán mennyire normális, hogy ma még nem tudom, szeptembertől hová jár a gyerekem suliba? Normál gyerek esetében gondolom már legalább az irányt tudnám.
De persze a barátaink és ismerőseink egyből megmozdultak. Kapom a neveket és a telefonszámokat, kit, hol milyen iskolát, melyik lehet jó. Tegnap csak egyet próbáltam, persze nem jártam sikerrel. Kell mondanom, hogy az még belefért volna? Kb az egyetlen, ahová nem kell háromnegyed órát és fél tank benzint autóznunk. Nem jött be, idén nem indítanak első osztályt, hanem ovit. Sovány vigasz, hogy itt is kedves és empatikus emberrel beszélgettem és ha ő az intézményvezető, akkor tényleg jó hely lehet. Van aztán olyan intézmény is, amit az egyik ismerős szakember javasol, a másik ismerős szülő meg rosszul van tőle. Passz. Hétfőn folyt köv.
A mai nap viszont egész kellemes volt. Ember ma tudott dolgozni, hiszen a hét második felében Petyát pesztrálta, enyém volt a gyerekvigyázás össze öröme és bánata. De főleg öröme volt. Kicsit takarítottam, aztán a csibék olyan szépen játszottak, hogy fent maradtam velük és olvastam.
A gyűrűk urát olvasom sokadszor. Elgondolkodtam rajta, hogy nekem miért Gollam/Szméagol a leghangsúlyosabb figura. Talán azért, mert pontosan tudom, hogy mindenkinek van olyan drágasága, amiért bármire hajlandó, még tönkre menni is általa és érte? Nem tudom.
Ebéd, pihi és délután kert. És nem csak én olvastam, Panni is! A nagy nyomtatott betűket szinte mind felismeri és olvassa. Megtanulta az oviban a barátnőjétől, akinek a tesója most elsős. Roppant büszke vagyok rá. Egy nagy képes állathatározóban böngészi a címszavakat komoly arccal. Meg kell zabálni. Eszembe jutott az is, amit még fősulin tanultam valahol arról, hogy az emberek először javarészt hangosan olvastak és egyenesen ördöngösnek gondolták, aki magában is tudott. Hát Panni most félboszi. Néha hang nélkül olvas, de a szájával formálja a betűket :)
A kerthez Petit vagy tizenhétszer öltöztettem föl. Bejött, levette a cipőt és a zoknit, majd mezítláb akart újra kimenni. Azt nem szabad, cipő és zokni keresés, felhúzás, kert, bejövetel és újra elölről. Sajnos néhányszor a türelmét is elveszítette, de most úgy tűnik, hogy a visszakarmolás működik. Remélem nem kiabálom el.
Jelentős apróság volt még néhány a héten. Pl a Doki néni. Ember elvitte Petit az egészséges papírokért és a Doki néni írt fel kenőcsöt a bőrére. (Petinek) Mert mikor kezdődött a sztriptíz, agyaltunk azon, hogy lehet, hogy viszket a bőre, azért veszi le a pólót. Sokszor mást nem is. Úgy tűnik tényleg száraz kicsit a bőre, ami nem meglepő, mert hosszan szeret fürdeni és néha nem is tiszta a vize, hiszen vécének is használja. Ma kenegettem becsülettel és kevesebbet vetkőzött.
És ami még izgalmas nekem, hogy a héten kezdtem bele valamibe a munkahelyemen, amit nagyon vártam. Szerintem fontos és érdekes dolog, reméltem, hogy jó lesz. Szerencsére nálam sokkal okosabb és tapasztaltabb emberek is dolgoznak benne, úgyhogy a kezdet biztató.
És hihetetlen fegyvertény, hogy napok alatt rendbe tettem a gyerekek játékait. Minimum két évig nem vetemedem újra erre! :)
Holnap kedves vendégek jönnek, remélem szép napunk lesz, hétfőtől meg munka megint és remélem mindenki megy oviba.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése