játékbolt

Szombaton beugrottam a játékboltba, hogy ajeszt vegyek Petinek a szülinapjára. Ő nem igazán várja azt hiszem, de én rosszul érezném magam, ha ő nem kapna tortát és ajándékot, mint bárki más.
Szóval elég elcsigázottan bevonszoltam magam a játékboltba és békésen bambulászni kezdtem. Egyszer csak megtalált egy hapsi, szerintem a bolt tulaja, hogy segíthet - e. Jómagam is kereskedő vagyok eredetileg, hát tőlem telhetően kedvesen mondtam neki, hogy nem, megoldom. De csak belementünk a "hány éves és milyen nemű gyereknek keresek mit"diskurzusba. Engedelmesen megmondtam Peti nemét és korát, elvégre honnan kéne tudni szegény játékboltosnak, hogy Peti nem úgy játszik, mint a többi kilenc éves kiskölyök. De nem is bánom, most, hogy láttam a kilenc éves legénykék számára fenntartott játékokat. Mindenféle veszélyes és/vagy gusztustalan külsejű figura és jármű előkerült, de én csak ráztam a fejemet, emberünk meg egyre jobban belejött, hiszen nem csekély szakmai kihívás az olyan anya, aki nem akar ronda, ámde sláger terméket vásárolni gyermekének. Végül mondtam neki, hogy a fiam autista, nem tud ezekkel a cuccokkal mit kezdeni. Rendesen lesokkoltam, mert hát mit mondhat erre egy buzgó játékboltos. De végre békén hagyott és vehettem egy golyópályát és bubilötyit Petinek. :)

Before party

Petinek vasárnap volt a szülinapja. Ezért - e, vagy másért egész szombaton benne volt a sajtkukac. Hiába voltunk sétálni, meg játszótéren, maradt még energiája estére is. Apjának el kellett mennie és Peti mindent megtett, hogy jól szórakozzon.
Először egy csomag lisztet szórt végig a konyhán, de az est fénypontja kétségkívül a babzsák kibelezése volt. Van ugyanis egy nagy babzsákfotelünk, aminek a titkára Peti mostanában jött rá. Jelesül arra, hogy jó sok hungarocell golyó van benne, amivel egészen jól el lehet játszani. Elég volt ahhoz, hogy az egész emeletet beborítsa. Be kell varrnom a zippzárt, különben mi leszünk az örök hó birodalma. :)

minden egyszerre

Már megint minden egyszerre történik. Sikerült eljutnom az Autism - Europe Congress -re, aminek nagyon örültem. Viszonylag keveset vont le az örömömből, hogy valamelyik gyerekem hazahozta a hasmenős és hányós vírust, tehát a nulladik napon nem tudtam végig ott maradnom. Mondanom sem kell, a gyerekek tünetmentesek voltak. :)
Egyébként a kongresszus nagyon inspiráló volt. Rettentő izgalmas előadásokra sikerült eljutnom, érdeklődésemből kifolyólag főleg olyanokra, amik az autista emberek családjainak támogatásáról és képzéséről szóltak. Különösen jól esett az autista alkotók képeit bemutató prezentáció, mert friss volt és volt benne humor.
Összegezve viszont az a tiszteletlen benyomásom támadt, hogy bár nagyon sok részlettel tisztában vagyunk az autizmussal kapcsolatban, a nagy egészet valahogy még mindig nem látjuk. Remélem nem sértek meg senkit, mindenkinek hálás vagyok, aki az autisták életének a jobbításán fáradozik, de mégis így érzem.
Kicsit bosszankodtam is az olyan felhangoktól, hogy ejnye, milyen messze vagyunk mi a bemutatott jó példáktól és persze ez nálunk sosem lesz és/vagy nem megvalósítható. Azt gondolom, hogy ezt érdemesebb úgy megfogalmaznunk, hogy mennyi munka vár még ránk addig, amíg ezeket a célokat elérjük. Persze megint csak lovagolok a szavakon, de nekem így jobban tetszik.
A kongresszus záró napja után a Szimplakertben tartottunk filmvetítést és kapcsolódó programokat a Civilek Éjszakája keretében. A Mary and Max - et vetítettük, amit most láttam először. Nyeltem is becsülettel a férfigaluskát. Hazafelé meg vigyorogtunk, mikor tolatott a kocsi. Egy kedves volt kolléganőm jött segíteni, már csak ezért is örültem, meg csaptunk is egy elhajlós estét, ami már rég ránk fért.
Azután kedves vendéget is hoztam. Nagyon ritkán engedek be bárkit hozzánk, főleg ittalvósra, mert Peti miatt elég sajátságos az életünk és a lakásunk. Attól tartok sikerült is jól elszomorítani a vendégünket, aki saját bevallása szerint még nem látott ilyen autistát, noha ő sem ma kezdte ezt az egész autizmus játékot.
A helyzeten sokat nem dobott, hogy Petinek feldagadt a fél arca, mint később kiderült helyesen gyanakodtunk a fogaira. Nem fájt neki, vagy ilyesmi, csak elég asszimetrikus lett a feje. Mire eljutottunk a fogorvoshoz, addigra lelapult az arca, de elég nyűgös volt. Ráadásul itt is készült tv felvétel. De nem ez a fontos, hanem az, hogy talán november végén sikerül elaltatni Petit és kihúzzák az ócska tejfogait. Addig remélem már nem lesz gond, bár az antibiotikum megfejtés lehet.
Panni is megbetegedett újra, vele November elején megyünk néhány napra a gasztroenterológiára, hogy kiderüljön miért fáj olyan sokat a hasa. Úgy látszik ez egy ilyen ősz lesz.
Közben Peti gőzerővel pisil a vécébe, ezzel optimalizálva a pelenkavásárlásainkat. A komolyabb ügyeit viszont konzekvensen pelenkába intézi.
Nemrégiben meg azzal lepett meg, hogy egy kézzel rajzolt kártyával kért vizet, ami nem is a miénk. Ez azért érdekes nekem, mert sokat tűnődöm azon, mi lenne Petinek a leginkább megfelelő forma. A fotókat gondolom jónak és a laminált csomagolásokat, ennek ellenére van a PECS könyvében néhány kézzel rajzolt kép is. Ezt ráadásul a könyv előző gazdájának az anyukája rajzolta és bár én tudom, hogy mit ábrázol, nem gondoltam, hogy Peti számára informatív. Egyszerűen bent maradt valahogy a könyvben. Ő meg ebédnél a legnagyobb lelki nyugalommal nyomta a kezembe és várta a vizet. Nesze neked szimbólumszint!

A bizalom ára

Előre is elnézést kérek mindenkitől, ez nem lesz egy vidám bejegyzés. Szomorú és fáradt vagyok több okból. De ma azon kenődtem el igazán, hogy megint elmegy egy tanárnéni Peti sulijából, az utolsó a tavalyi kezdő csapatból, akit nagyon szerettünk. Ma derült ki, hogy október 1 - től már nincs..
Valószínűleg a legtöbb szülőt nem csapja nagyon padlóhoz ez a dolog. Max morognak kicsit, aztán rászállnak a következő tanító nénire és csodát várnak tőle. Ha nem tud csodát tenni (Hány hete is tart a suli?), akkor hülye, amatőr, nem jó szakember és mindent rosszul csinál. De ez engem most egy cseppet sem vigasztal. Én ugyanis olyan hülye vagyok, hogy megbízom a segítőkben, akik mellettünk vannak és azt gondolom, hogy ez egy olyan gesztus, aminek értéke van. Nem két zsák krumplit bízok rá ugyanis, hanem az autista fiamat. De a bizalmammal nem lehet fizetni a boltban, így a tanár bácsik, nénik és egyéb segítők elkopnak. Már nem tudom, hány ember köszönt el tőlünk szépen, tapintatosan, vagy küldött el minket szintén szépen és tapintatosan sztaniolba csomagolva az elutasítást, hátha így szebb. Csak azt tudom, hogy ezt nem lehet megszokni. Emlékszem az első ilyen beszélgetésemre és arra, hogy az is pont így pofon ütött. Hogy bármilyen szépen is mondják, bármilyen okosan is indokolják, az a vége, hogy nem kellünk. És nem én nem kellek, hanem Peti. Aki annyira akar fejlődni, magát megértetni és kifejezni, hogy beleszakad. Aki odaadja magát és dolgozik és hozza a képkártyát és furcsa mosolyokkal, meg nevetésekkel köszöni meg a törődést és hálás a dicséretért és az odafigyelésért, minden egyes rá áldozott pillanatért. Örülünk, hogy ilyen szép eredményeket értünk el nála, mint ha egy kis kémcsőben tenyésztett baciról lenne szó és ennyi.
Nagy levegővel elkezdjük a szobatisztaságra szoktatást és aztán megint magunk maradunk. Mert még két hétig van az, aki ezt az egészet kitalálta, aztán a jobb élet reményében még az országból is elmegy. Nem haragszom, mert nincs miért. De közben megőrülök és azon tűnődöm, hogy biztos jön majd valaki más, akiben megint bízni kell és velünk marad egy darabig, aztán se kukk, se bakk ő is elmegy és várhatjuk, hogy ki következik és mennyi ideig marad. Közben iszonyú pénzeket autózunk el, mert hinni akarjuk, hogy jó dolog jön létre, hogy lehet olyan iskolát csinálni, ahol az autista gyerekeknek jó, annak ellenére is, hogy a hatályos jogszabályok nem igazán hajtják a mi malmunkra a vizet és a tanárok sincsenek halára fizetve, sőt, általunk, szülők által elismerve, tisztelve sem.
Tudom és mindig igyekszem tudatosítani magamban, hogy ezeknek az embereknek mi csak a munkája vagyunk. Törvényszerű, hogy van eleje és vége ezeknek a kapcsolatoknak. De olyan sok jó dolgot lehet olvasni arról, hogy a szakemberek hogyan védjék a lelküket, hogyan ne vonódjanak be túlságosan. Biztosan nekem is falakat kéne emelnem a saját magam védelmére, ahogy a munkahelyemen meg is teszem. De úgy nem lehetne együtt dolgozni Petiért. Nem tehetek róla, de most úgy érzem, rajtam kívül ez nem is fontos senkinek és értelme sincs újabb bizalmi kapcsolatot építeni újabb tanárokkal. Kérdés, hogy meddig bírjuk így. Mikor fárad bele Peti és mikor én. Mikor hiszem el, hogy Emberen és rajtam kívül úgy igazán senkit nem érdekel, hogy Petivel mi van és mi lehetne belőle, ha sikerülne megfelelő suliba járnia. És mi lehetne belőlünk, szülőkből, ha mindketten dolgozhatnánk és nem a sulin rezegnénk. Nem tudom. Sok fáradt és fásult szülőt láttam már és most először tudom elképzelni, hogy én is eljuthatok idáig.
És még valami. A púpom tele van azzal, hogy ha valami nem akar működni, akkor hagyjuk és elszaladunk. Mint az ovisok. Ha lenne a népeknek vér a pucájában, akkor maradnának és megpróbálnák érvényre juttatni az akaratukat. De nem. Mindenki elrohangál. Más munkahelyre, más országba, ami jön. Aki meg nem tud, vagy nem akar menni azt elmondják mindenféle rendes embernek, aztán hagyják, had pusztuljon el. Én is számtalanszor megkaptam, hogy milyen más vagyok, mint a többi szülő, hogy milyen jó, hogy partner vagyok, ha kérnek valamit, csinálom. Hát ennyit ér. Simogatás a fejem tetejére, mielőtt lerúgnak a hegyről.

Tényleg bocsi, most nem ment vidámabb. Reméljük holnapra visszazökkenek.

tanévkezdés

Természetesen ilyentájt ebből a blogból sem maradhatnak ki a tanévkezdéssel kapcsolatos dolgok. Idén már két gyerkőcünk kezdte az iskolát. Pannikám most lett elsős, nagy iskolás. Végül abba az osztályba került, ahová szerettük volna, így együtt maradt a barátnőjével, ráadásul szuper jófejnek tűnik a tanító nénije. Nekem ez olyan volt, mintha az első gyerekem menne suliba. Nem értettem, miért parázok ennyit hiszen Petyust már beiskoláztuk. Embernek igaza volt mikor azt mondta, az nem volt ekkora változás Főleg helyrajzi kérdés volt, de ugyanúgy a dolgokat válogatja színre, meg önkiszolgál, meg ilyesmi, mint az oviban. Panninál viszont komoly tankönyvek, iskolatáska és ilyesmik. Azt mondjuk sosem értettem, hogy tud egy szülői két és fél órát tartani, de most már ezen is túl vagyunk.   Ezen a héten még lazák voltak, reggel a szülők is bemehettek a csibékkel. Igazából nem tudom, hogy a gyerekeknek, vagy a szülőknek volt erre szüksége. :)  A szülőin azzal fogadott a tanító néni, hogy Panni nagyon meg volt ijedve, ettől persze jól összeugrott a gyomrom. A második nap meg hajnal ötkor felkelt(?!), hogy  ő megy iskolába, aztán délben elaludt a mesemondó szőnyegen. (Ez milyen jól hangzik!) De harmadnap már megcsinálta az első leckéjét és kapott rá nevető arcot. A többi napokon meg bohóckodva ment fel. Este együtt pakoljuk a táskáját, de ezt csak addig csináljuk így, amíg nem látom, hogy érti. Szóval azt hiszem, jól vette az akadályokat és csak én látom úgy a sulit, hogy tele van óriás méretű hetedikesekkel, aki elsősökkel fociznak a szünetekben és őket eszik ebédre. (És egyébként hét fejük van. :) ) Ami még nagyon tetszik, hogy ez a suli használja a  netet. A szülőknek van levlistája és a tanító néni is ír e - maileket. Ráadásul praktikus információkat, pl, hogy melyik tantárgyhoz melyik könyvet vigye az aprónép és ha kérdezek levélben, válaszol, tehát élő és kétoldalú a kommunikáció. Ja! És nagyon szórakoztató Panninak uzsicsomagot készíteni :)

De Petiéknél is nagyon izgalmas a helyzet. Ahogy már írtam, idén három osztályt indítottak. Ez olyan szempontból érdekes, hogy most már talán nagyobb pontosságra és fegyelemre lesz szükség a régi szülőktől is, nem kolbászohatunk be akkor, mikor nekünk jó. Petiék nem a régi termükben vannak, hanem az emeleten, ahol kis konyha és fürdő is a rendelkezésükre áll. Petya tanítónénii azt szeretnék, hogy a konyhát s használják a gyerekek. A tízórait pl félkészen kérik, mázli, hogy a suli helyben főz. Külön a kenyér, a vaj és a felvágott. A gyerekek pedig megcsinálják maguknak a szendvicset. Peti azt hiszem nem volt lelkes az első napokban attól, hogy nem mehet oda, ahová szokott, ráadásul fel kell mennie egy lépcsőn is. A lépcsőkön ugyanis sokszor fél. De azt hiszem lassan megszokja. Náluk is volt szülői, de nem olyan monstre, mint Panni sulijában, Ráadásul nekünk nem kellett elmenni a nagy intézményi szülőire, az autista osztályoknak külön volt egy nappal korábban.

Az évkezdés itt kicsit zűrösen ment, mert az egyik nagyon szimpi asszisztens felmondott, de akkor, mikor a tanév ténylegesen elkezdődött. Fájlalom, mert őt már tavaly is nagyon kedveltük, de megértem, mert ők azok a pedagógusok, akik a pedagógus béremelés következtében jelentősen kevesebb fizetést visznek haza, mint eddig. Ez nem siránkozás, csak akkor mondta el az egyik tanító néni, mikor az okokat kérdeztem. Sajnos így valóban könnyebb kecsetetőbb állást találni, még akkor is, ha itt jó a környezet és izgalmas a munka. Az én köszönömjeimből nm lehet kenyeret venni a boltban. Szóval emberhátrányból indult az év. Ennek ellenére elég komolyat vállaltak Petivel, nevezetesen, hogy leszoktatják a pelóról. én persze szokás szerint (túl)féltettem Petit. Most ott tartunk, hogy tegnap már csak kétszer pisit be, a többi a klotyóba ment, szigorúan gumicukor díjazásért cserében.

Igaz, az első pelus nélküli napon Peti elintézte a szövetkanapét. Kénytelenek voltunk beszerezni egy olyan porszívót, ami alkalmas az ilyesmi kitakarítására. Régen beszéltünk már erről, de sose volt rá keret. Most se, de megvettük, van az a szag, amikor már egészen komoly összegeket is hajlandó vagy rááldozni, hogy megszabadulj tőle. Viszont most több árnyalattal világosabb és jó illatú a kanapé. A hasonló balesetek elkerülésének érdekében leterítem sittes zsákkal és fölé húzok egy jó vastag ágytakarót, kettőbe hajtva. A gyerekek folyamatosan azon ugrálnak, mert nagyon tetszik nekik, hogy recseg. Ráadásul bombabiztosra kell megalkotnom az árvízvédelmet, mert Peti mániákusan bontja az ilyesmit. Bármit, ami el van több rétegben terítve. Ezért nincs nálunk soha, egyetlen ágy sem rendesen bevetve. Peti bemászik a legalsó réteg alá és boldogan mosolyog, majd gombóccá gyűri az egészet. :( De ez komolyan eddig visszafejthetetlennek bizonyult. Embernek folyamatosan a Bazi nagy görög lagzi jut róla az eszébe, nekem meg a csepeli szomszéd gyerekkoromból. Ő se nagyon vette le a nejlont a kanapéáról.

Kicsit még hisztizhetnék az oktatásban bevezetett változtatások miatt, de nem fogok. Azt gondolom, hogy a tanárok a meghatározók és mindkét gyerekem jó kezekben van. Az igaz, hogy nehéz lesz mindent megszervezni, ha nyolc órában dolgozom, de ez mindenképpen így lett volna. Panninak héttől van ugyan ügyelet, de nagyon nem szeretném hétre bevinni, kicsit később fogom. Petinek fél kilencig kell beérnie és nekem is a munkahelyemre. Panninak négyig suli, ötig ügyelet, nincs hatig napközi, mint eddig. Peti is fent lehet  ötig. Úgy fest, idén is Ember szedi össze őket délután, reggel pedig szétválunk. Én szívesen vinném gyalog Pannit a suliba, kb húsz perc séta. A héten így csináltuk és nagyon jó volt. Vicces, hogy folyton fel akart valaki venni. Persze tudom, udvariasságból. De amikor elmeséltem a barátnőmnek, hogy így tervezünk járni, teljesen elborzadt, mintha extrém sivatagi túrára vinném a lányomat. Még át kell néznem a menetrendeket, de félek, hogy ez nem fog menni. Pont úgy vannak buszok, hogy késnék velük, azt meg semmilyen munkahely nem veszi jó néven.

A héten azért voltam lazább, mert beteg vagyok. Lett egy jó kis torokgyulladásom és ha már ott jártam az orvosnál, elmondtam, hogy sokat fáj a hasam. Mondta, hogy jó, hogy begyulladt a torkom, mert így legalább eljöttem. :) Kiderült, hogy a gyomrom nem szereti a munkahelyi feszkót. Kaptam valami gyógyszert, amitől most ritkábban fáj, de aggasztó, hogy a hozzá tartozó leírásban soronként ott van a gyomorfekély. Nincs mese, meg kell élni, a munkámat szeretem és ami körülötte zajlik azt kénytelen vagyok elfogadni. Valahogy így lehetnek a tanárok is. De nagyon jó volt pár napig úgy élni, ahogy szeretnék. Itthon dolgozni és közben a gyerekekre és a családra is figyelni. Szóval tényleg jó, hogy begyulladt a torkom, hétfőtől meg meglátjuk, hogy megy a tanév "élesben"

események

Az elmúlt néhány nap igen sűrűre sikeredett. Kezdődött egy hete, Panni szülinapjával. Ezt én úgy szeretem, hogy valóban a szülinapon ünneplünk, essen a hét bármelyik napjára. (Persze rápótolni lehet hétvégén :) ) Mivel Panni még nem iskolás kivettem egy nap szabit, hogy kedvünkre szórakozzunk. Moziba mentünk a barátainkkal és megnéztük a Gru 2 - t. Még nekem is tetszett, pedig én általában fanyalgok az olyan meséktől, amiknek szám van a végén. Hajlamos vagyok ezeket egyszerűen termékként kezelni. De ez most bejött, különben sem én voltam az ünnepelt. Panni elfogyasztott a fim alatt kb négy köbméter pattogatott kukoricát, megivott egy kisebb vödör kólát és élvezte a csajos napot.Na jó, volt velünk egy férfiember is, aki a maga öt és fél évével képviselte a nemét, de pasi nélkül nem mehettünk moziba. ;)

Folytatódott a dolog egy tévéfelvétellel. ugyanis az M1 Esély című műsora többek között azt is szeretné megmutatni, hogy hogyan éldegél ma Magyarországon egy, vagy több autista gyereket nevelő család. Szimpatikus az ötlet azért is, mert a spektrum több pontjáról is mutatnak gyerekeket. Meg azért, mert a Petyát mutatják, :) A gyakorlatban azt tervezik, hogy mindennapi élethelyzetekben mutatnak meg minket. Elsőként vásárolni mentünk velük. A kész műsort szeptember 6- án 11:50 - kor vetítik. Addig itt egy kis olvasnivaló

 Nem voltunk túl szerencsések, vagy nem szerveztem jól, nézőpont kérdése. Az orrom előtt ment ki a villamos, ezután már csak egy ember jött, aki elmondta, hogy nem jön villamos, viszont van helyette busz. Emberék meg már vártak a szokott helyen. Petya nem díjazta, hogy nem értem oda. Viszont a bolthoz még így is korán értünk, Peti nem értette, miért nem megyünk be. Ekkor érkezett egy marketinges hölgy egy kis kólával. Na azt bukta. Nem akartam ugyanis elpedagógiázni Petitől, mert már így is nagyon feszes volt. Végre beballagtunk a boltba és elindultunk vásárolni. Akkor jöttem rá, nem tudom, mit is akarok venni. De ezt gyorsan megugrottuk, keksz és ásványvíz került a kosárba. Ezután még kellett bóklászni a kosárral, hogy legyen mit felvenni. Peti ezt sem értette, máskor bepakolunk, fizetünk és megyünk. Így aztán olyat tett, mint még soha, hangoskodni kezdett a boltban. De ezen is gyorsan túljutottunk, köszöntünk és mentünk tovább az akkor már ugyancsak morci Petivel. Ember szüleihez indultunk és Nagyapó szuper sült oldalassal várt. Na ez volt a megfejtés! Mindenki nyugodt és jókedvű lett tőle. Még szerencse, mert másnap a tévés hölgy érdeklődött, mi van Petivel. Ez igazán kedves volt tőle, úgy látszik mély benyomást tett rá a morcogás.

És ha ez mind nem lett volna elég, Ember szombaton lépett fel, nekem pedig vasárnap volt igazán jó mozaikos programom a Szimpla kertben. Adományért főztünk kb 200 adag kaját.Szuper volt! Jó fej segítők és barátok, volt és jelenlegi kollégák és jó sok ismeretlen érdeklődő, nagyon élveztem, hogy végre nem a szokásos autizmus közegben ténykedem. A végén már az erősen véleményes angolom sem feszélyezett, mert mosolyogtak és úgy tűnt, hogy megértették, amit mondtam. Erről az eseményről is teszek fel pár fotót.

 Itthon legalább ennyire izgalmas dolgok zajlanak. Pl Peti tegnap előbányászta a PECS könyvét és kitúrta belőle a bogyó képét. Ezt kicsit azt hiszem magyaráznom kell. A könyv helye a konyhaasztalon van, ott könnyen hozzáfér Peti. De a nagymamák rendesek, tudják, hogy ez fontos dolog, tehát el szokták onnan tenni, ahol szörp folyhat rá és egyéb atrocitások érhetik. Így néha nincs a helyén. Az előszedés meg azért érdekes, mert tavaly évkezdéskor sokat beszélgettünk Peti egyik tanító nénijével, aki tényleg nagyon értett az autizmushoz. Ő nagyon szeretett volna egyéb alternatívákat, pl jelelést kipróbálni Petivel, mondván, hogy Petya nem az a gyerek, aki előveszi a könyvét a hátizsákból és én maximálisan egyet értettem vele. Peti meg csak szépen halad.
Ma pedig számos elfoglaltság mellett sütit sütöttünk és Peti segített. Gömbölygette a majdani kekszeket, aztán pohárral kilapította őket. Alig bírta kivárni, hogy megsüljön, de finom lett! :) Egyébként kenyeret is sütöttem, nagyon jó receptet találtam hozzá, itt a receptje. És életem első sztrapacskáját is elkészítettem. Amolyan igazi krumpli reszelgetőset, A főzés és sütés tényleg kikapcsol. :)
Pannival is főztem, amihez szakács sapkát csináltam papírból és szatyorból, tök jó lett. Meg bringáztunk és a sulihoz is elsétáltunk. Legalább egy hetet bírnék ebből, de holnap már munka. :(

ovi, suli, egyebek

Az idei nyár valahogy nagyon gyorsan szalad. Panni volt még kicsit ovis, pénteken volt utoljára. Végül sikerült találnom valamit az óvónéniknek is. Nem vagyok az a bonbonnal üldözős alkat, de őket igazán megszerettem. Szerintem nem is tudják mennyit segített nekem az, hogy a legrosszabb időkben is tudtam, Panni jó helyen, szerető, meleg közegben van. Meggyőződésem, hogy ezért is vészelte át Panni viszonylag könnyen a bátyja rossz periódusait. Szóval szerettem volna valami kedves emléket adni, mert én is jó szívvel emlékszem rájuk. Sikerült is találnom megfelelőt és készítettünk Pannival kicsi díszdobozokat. Sikerünk volt. :) Panni nagyon izgult, hogy minden jól menjen, én biztos voltam benne, hogy jól fog. De nem tudom kiverni  fejemből a gondolatot, hogy az oviban még a gyerekre figyelnek, a suliban meg már elvárják, hogy a gyerek figyeljen. A múltkor ezen sápitoztam az egyik kolléganőmnek, aki erre elmesélte, hogy neki az általános iskolás évek voltak a legjobbak és hozzáfűzte, hogy a Panni okos nagylány, nem? Hát de. :)
A nyár igazi sztárja Peti szempontjából kétségkívül a medence. Hatalmas bombákat ugrál bele, ami figyelemre méltó, mert nincs számot tevő mélysége a víznek. De ő élvezi és nagyokat rötyög. Nemrégiben nagyon jó fej volt, mert fel volt rakva a délelőttje, persze medencével. De az én reggelem pocsékul sikerült, az orrom előtt húzott ki a busz, hát hazajöttem a kocsiért. Ember látta, hogy meglehetősen zizi vagyok,  úgy gondolta, jobb ha nem vezetek, majd ők bevisznek. Dehát már pont a medence jött volna! Peti látta, hogy nem jó pályán mozgunk és zaklatott lett. Így feltettem a medence elé a cipőhúzást és az autózást. Gyakorlatilag azonnal megnyugodott. Lejött neki, hogy lesz medence, csak előbb autózunk. És persze hazaérkezéskor csakugyan medencéztek. :)
A másik dolog, amit meg akartam írni, a gyógyszerbevétel. Petikém beteg lett és gyógyszert kellett bevennie. Valamiért botor módon nem az "először gyógyszer, utána jutalom" rendszerben gondolkodtam, hanem felvittem a gyógyszert és üldöztem vele Petit. Nem komolyan, csak valahogy szépen mindig elhátrált a kanáltól. Panni végignézte mindezt, majd kedvesen megállt a Petya mögött, támogatóan a vállára tette a kezét és azt mondta neki, hogy Peti! Vedd be a gyógyszert! Nem történt ugyan csoda, de Peti nem hátrált tovább és levette a támogató szándékot. Annyira jó fejek voltak mindketten!
A kánikulára való tekintettel idén is lent alszunk, de ehhez már csak egy este kellett Petinek. Ez javuló tendencia. Két éve még egyszerűen nem volt hajlandó lent aludni és tavaly is nehezen értette meg, hogy nem a szokott helyen alszunk.
A nyár kapcsán érdemes még megírnom, hogy ennyien már régen segítettek nekünk. Egy kedves barátunk igen sok időt töltött nálunk és vigyázott Petire és néha Pannira is, ráadásul ingyen. Ember Anyukája is sokat volt nálunk, de sajnos elesett egy Peti fürdetésénél és most nem tud jönni. Kár, mert szeretem ha itt van és nem elsősorban a gyerekvigyázás miatt.
Az én Anyukám is sokat segít, Pannit pesztrálja és remekül megértik egymást. (Két Madagaszkár pingvinjei rajongó)
Szóval itthon jól alakulnak a dolgok. Csak reggelente nehéz őket itt hagyni és dolgozni indulni. Szívesebben medencéznék, meg játszanék velük, de hát azért nem adnak fizetést. :) És már sak kettőt kell aludni Panni szülinapjáig!