Tegnap vacsira bundás kenyeret csináltam Petya egyik kedvencét. A gond az, hogy ő csak a puha közepét, ahogy gyerek korunkban hívtuk, a puháját szereti a kenyér héját pedig ott hagyja a tányéron. Mivel ez nem auti dolog, ezt nem igazán támogatom.
Petinek egyébként is vannak fura dolgai az evéssel (is). Simán belenyúl a közös tányérba, kikap belőle valamit, beleharap, majd visszateszi, nehogy pocsékba menjen. Dicséretes ez a takarékosság és törekvés az újrahasznosításra, de alapvetően mégis jobban örülnék, ha Petya megtanulná, hogy ez nem helyén való viselkedés, ahogy a más tányérjából evés sem. Egyébként ezzel szépen halad, már csak nagyon ritkán nyúl Apja tányérjába egy - egy csábító falatért. Inkább megvárja, hogy mi adjuk neki a saját kajánkat és megpróbál erre rábírni minket, leginkább mutogatással.
De vissza a tegnap estéhez. Megcsináltam a vacsit, Peti tudta mi készül. Az, hogy mit veszek elő, nagyon sokszor egyértelmű vizuális segítség azzal kapcsolatban, hogy mit fogok főzni. Fent ült a lépcső tetején és várta a vacsiját.
Megterítettem, amiben nagyon ritkán szokott segíteni, de most nem hívtam, mert siettem. Ekkor már lent lábatlankodott, nagyon szeretett volna enni. Bírom, hogy már ilyen türelmes, régebben simán belekapkodott volna a kész kajába.
Eljött a vacsi ideje és én direkt úgy raktam le a kaját, hogy ne érje el a közös tányért, ne nyúlkáljon bele a közösbe. Peti szokás szerint megette a kenyér belét és kérte a következőt. Itt kezdődött a csendes vita. Ő felém tolta a tányérját, én vissza neki, hogy egye csak meg, ami még rajta van. Pontosan tudta, hogy mit szeretnék, harapott egy picit, amolyan "nesze, ettem belőle, most már kérek egy másikat" módon, majd jött a tányér megint hozzám, én pedig toltam vissza. Ez általában működni szokott de tegnap Petya fáradt volt, ezért ennek a "veszekedésnek" nem lett jó vége, Peti végül felpattant az asztaltól és elrohant. Nekem meg az járt a fejembe, hogy milyen fura, hogy miközben a gyerekem hisztizik, egy hang nem hagyja el a szánkat, mégis mindketten értjük a szitut.
2015. április 28., kedd
2015. április 17., péntek
kicsit a fejlesztésről, meg mindenféléről
Az elmúlt néhány napban többször kaptam egy kérdést, ami nagyon meglepett. Jelesül azt, hogy van - e jogunk fejlesztéssel "kicsalogatni" az autista gyerkőcöt a saját világából, ahol feltehetőleg biztonságban érzi magát. Ez nagyon meglepett, mert számomra eléggé egyértelmű a válasz. A kérdezők egyébként laikusok voltak, nekik nem az.
Erről is azt gondolom, hogy az a fontos, hogy az autista emberünk méltóságát és képességeit tartsuk szem előtt. Ha innen nézem, tiszta az ügy. Mert sokkal méltóbb mindenkihez, hogy kompetensen járjon el a saját ügyeiben, legyen az az ebéd elfogyasztása, vagy házasságkötés, mint, hogy mindig mások intézkedjenek helyette, fölötte. A mi esetünkre lefordítva jobb ha Petya nem a falnak fordulva brümmög egész nap, hanem bevonom őt valamilyen tevékenységeb akkor is, ha az a számára elsőre nem szimpatikus. Vagy, hogy ő döntse el, hogy eper szörpöt szeretne inni és nem narancsot.
Persze a mód agyon fontos, itt jönnek a képbe az aut spec eszközök, módszerek. Nem kell mindjárt ördöngösségre gondolni. Hogy a legutóbbi példánál maradjunk, egyszerűen Petya elé tartom a két szörpis üveget, ő rábök arra, amelyikből inna. (A másikat néha el is tolja, hogy a tapasztalatai szerint nehezen kommunikáló anyja is értse)
Ráadásul az autizmusban használatos fejlesztési módszerek nem fájdalmasak, sőt némelyik kifejezetten tetszik. :) Szóval azt hiszem nem kérdés, hogy van - e jogunk, kell - e fejlesztenünk az autista gyerekeket.
A másik érdekes dolog, amin sokat tűnődtem mostanában, az a beszéd. Peti ezen a téren is változik, mostanában nagyon érdeklik a beszédhangok. Ő is próbálgatja őket és sokszor utánoz minket, persze Petisen. A kedvencem, amikor játék közben belenéz a szemembe és közi, hogy te, te és vigyorog nagyon. Ezek egyébként olyan hangok, mint amikor a kicsik azt mondják, hogy tö betű, szóval egyáltalán nem biztos, hogy szó akar lenni, de tudatos és nagyon édi. Ennek mindig örülünk és jól szórakozunk, de igyekszünk nem túlzott jelentőséget tulajdonítani neki. Félreértés ne essék, nem azért, mert nem örülnénk, ha Peti újra beszélne, sőt. De szerintem az igazán fontos nem ez, hanem, hogy kommunikálni tudjon és a beszédet nem feltétlenül használná erre, ahogy sok más auti srác sem.
Ezen kívül Peti nagyon sok minden másban is ügyesedik. Az idei kék sétán kifejezetten büszke voltam rá. Tavaly volt valami gondja és egy csomót kiabált, ezért és más okokból is szerettem volna inkább távol maradni, de a család ezt nem hagyta. Nekik ez a program kedves, menjünk! Peti végig szépen sétált, lufizott és kulturáltan szórakozott, én meg büszkélkedhettem az okos nagy fiunkkal. A séta után itthon ebédeltünk, a lufik a plafonon természetesen, ami igen magas itthon. De egy partvisnyéllel megoldható volt a lufimentés is.Egy pont volt csak ijesztő, amikor Petya úgy gondolta, megoldja maga, ezért kiállt az emeleti korlátra és onnan próbálta elérni a lufiját. Szerencsére még csak az egyik lába volt fönn, mikor lehalásztam onnan, személyi sérülés nem történt :) Ezek a képek a sétán készültek.
Délután meg dagadhattam a büszkeségtől. Díjátadóra voltunk hivatalosak, mert az egyesületünk és a Kockacsokival díjat alapított, amit első alkalommal Kulka János kapott. Erről többek között itt olvashat, akit érdekel. Szuper volt, persze, akik ismernek tudják, hogy kedvelem Kulka Jánost, jó volt személyesen találkozni, de nem ennek örültem leginkább.
Történt ugyanis, hogy a díj mellé odakészített ajándékcsomag szabad prédaként hevert egy széken, mi meg békésen beszélgettünk a díjátadóra várva, zsezsegve, projektorral bajlódva, ahogy azt ilyenkor kell. Láttam Petyán, hogy valami érdekes neki, ezért kértem, mutassa meg. Kézen fogva odavitt a zacsihoz és megmutatta. Nem vett ki belőle semmit, nem piszkálta, csak jelezte, hogy kér. Ráadásul elfogadta, hogy nem kap, hanem máshonnan kerítettünk neki nasit. Akik ismerik Petit, azok tudják, a többiek higgyék el nekem, hogy ez hatalmas eredmény, noha nem tűnik annak. Még most, hogy írok róla is örülök neki.
És, ha ez még mind nem elég, Panni is ügyesedik, okosodik. Egyre profibbbb abban, hogy beossza a tanulni valót és ettől ügyesebbnek érzi magát. A sulitól és tőlem is bőven kap dicséretet, így még inkább jól esik neki ez a dolog.
Fizikailag pedig mindkét gyerkőc változik, amin nem győzök csodálkozni. Panni már kislány, semmi baba nincs rajta, teljesen kicsi csaj és úgy látom szereti magát, ami elég fontos. Peti pedig kezd valahogy megpocakosodni, ami némi aggodalomra ad okot. Keveset mozog és szereti a szénhidrátokat, szóval ezzel kapcsolatban is résen kell lennünk, de még nem vészes a helyzet. Azért az vicces, mikor beül az ölembe, mert már egyre nehezebben bírom. :) Tudom, erről is le kell szoknia pusztán a fizikai okok miatt, de ez nehezen megy és nem neki. :)
Még eldicsekszem azzal is, hogy a múlt héten öt napra el kellett mennem itthonról egy pályázat miatt . A tét nem kicsi, ha úgy alakulnak a dolgok, ahogy szeretném, akkor végre a helyi szülőkkel is lehet majd dolgozni, de ezért most részt kellett vennem egy bentlakásos tréningen. Az elején elég vacakul éreztem magam, de a végére belejöttem. Most még írnom kell egy második körös pályázatot és kb két hónap múlva kiderül, hogy sikerül - e a dolog, vagy nem. De ha nem, már akkor is volt értelme. Erről itt egy videó.
De megint nem csak ez az érdekes, hanem, hogy mi történt itthon. Nagyobb rendre jöttem haza, mint amit itthon hagytam, a gyerekek jókedvűek voltak és Panni se nyafizott, mint régebben. Peti ráadásul megbetegedett, ami nem szokott egyszerű lenni.
Lebonyolítottak egy vendégséget, Ember családjának egy külföldön élő barátja jött látogatóba és azzal kapcsolatban is minden jól alakult. Ezért elsősorban Embert és Anyut illeti köszönet, de a csibék okossága, ügyessége is benne volt. Végül eljöttek értem és hazafelé érzékenyítettünk egy egész fagyizót, mert Petya úgy ette a fagyit, ahogy szokta és nem kultiválta a hosszú sort. Végül hazaértünk és mindenki boldog volt és az most is, pedig rengeteg a dolgunk. De ilyen események után sokkal könnyebb kezelni a nehézségeket és olyan optimista blogbejegyzést írni, amilyet általában szeretnék. :)
Erről is azt gondolom, hogy az a fontos, hogy az autista emberünk méltóságát és képességeit tartsuk szem előtt. Ha innen nézem, tiszta az ügy. Mert sokkal méltóbb mindenkihez, hogy kompetensen járjon el a saját ügyeiben, legyen az az ebéd elfogyasztása, vagy házasságkötés, mint, hogy mindig mások intézkedjenek helyette, fölötte. A mi esetünkre lefordítva jobb ha Petya nem a falnak fordulva brümmög egész nap, hanem bevonom őt valamilyen tevékenységeb akkor is, ha az a számára elsőre nem szimpatikus. Vagy, hogy ő döntse el, hogy eper szörpöt szeretne inni és nem narancsot.
Persze a mód agyon fontos, itt jönnek a képbe az aut spec eszközök, módszerek. Nem kell mindjárt ördöngösségre gondolni. Hogy a legutóbbi példánál maradjunk, egyszerűen Petya elé tartom a két szörpis üveget, ő rábök arra, amelyikből inna. (A másikat néha el is tolja, hogy a tapasztalatai szerint nehezen kommunikáló anyja is értse)
Ráadásul az autizmusban használatos fejlesztési módszerek nem fájdalmasak, sőt némelyik kifejezetten tetszik. :) Szóval azt hiszem nem kérdés, hogy van - e jogunk, kell - e fejlesztenünk az autista gyerekeket.
A másik érdekes dolog, amin sokat tűnődtem mostanában, az a beszéd. Peti ezen a téren is változik, mostanában nagyon érdeklik a beszédhangok. Ő is próbálgatja őket és sokszor utánoz minket, persze Petisen. A kedvencem, amikor játék közben belenéz a szemembe és közi, hogy te, te és vigyorog nagyon. Ezek egyébként olyan hangok, mint amikor a kicsik azt mondják, hogy tö betű, szóval egyáltalán nem biztos, hogy szó akar lenni, de tudatos és nagyon édi. Ennek mindig örülünk és jól szórakozunk, de igyekszünk nem túlzott jelentőséget tulajdonítani neki. Félreértés ne essék, nem azért, mert nem örülnénk, ha Peti újra beszélne, sőt. De szerintem az igazán fontos nem ez, hanem, hogy kommunikálni tudjon és a beszédet nem feltétlenül használná erre, ahogy sok más auti srác sem.
Ezen kívül Peti nagyon sok minden másban is ügyesedik. Az idei kék sétán kifejezetten büszke voltam rá. Tavaly volt valami gondja és egy csomót kiabált, ezért és más okokból is szerettem volna inkább távol maradni, de a család ezt nem hagyta. Nekik ez a program kedves, menjünk! Peti végig szépen sétált, lufizott és kulturáltan szórakozott, én meg büszkélkedhettem az okos nagy fiunkkal. A séta után itthon ebédeltünk, a lufik a plafonon természetesen, ami igen magas itthon. De egy partvisnyéllel megoldható volt a lufimentés is.Egy pont volt csak ijesztő, amikor Petya úgy gondolta, megoldja maga, ezért kiállt az emeleti korlátra és onnan próbálta elérni a lufiját. Szerencsére még csak az egyik lába volt fönn, mikor lehalásztam onnan, személyi sérülés nem történt :) Ezek a képek a sétán készültek.
Délután meg dagadhattam a büszkeségtől. Díjátadóra voltunk hivatalosak, mert az egyesületünk és a Kockacsokival díjat alapított, amit első alkalommal Kulka János kapott. Erről többek között itt olvashat, akit érdekel. Szuper volt, persze, akik ismernek tudják, hogy kedvelem Kulka Jánost, jó volt személyesen találkozni, de nem ennek örültem leginkább.
Történt ugyanis, hogy a díj mellé odakészített ajándékcsomag szabad prédaként hevert egy széken, mi meg békésen beszélgettünk a díjátadóra várva, zsezsegve, projektorral bajlódva, ahogy azt ilyenkor kell. Láttam Petyán, hogy valami érdekes neki, ezért kértem, mutassa meg. Kézen fogva odavitt a zacsihoz és megmutatta. Nem vett ki belőle semmit, nem piszkálta, csak jelezte, hogy kér. Ráadásul elfogadta, hogy nem kap, hanem máshonnan kerítettünk neki nasit. Akik ismerik Petit, azok tudják, a többiek higgyék el nekem, hogy ez hatalmas eredmény, noha nem tűnik annak. Még most, hogy írok róla is örülök neki.
És, ha ez még mind nem elég, Panni is ügyesedik, okosodik. Egyre profibbbb abban, hogy beossza a tanulni valót és ettől ügyesebbnek érzi magát. A sulitól és tőlem is bőven kap dicséretet, így még inkább jól esik neki ez a dolog.
Fizikailag pedig mindkét gyerkőc változik, amin nem győzök csodálkozni. Panni már kislány, semmi baba nincs rajta, teljesen kicsi csaj és úgy látom szereti magát, ami elég fontos. Peti pedig kezd valahogy megpocakosodni, ami némi aggodalomra ad okot. Keveset mozog és szereti a szénhidrátokat, szóval ezzel kapcsolatban is résen kell lennünk, de még nem vészes a helyzet. Azért az vicces, mikor beül az ölembe, mert már egyre nehezebben bírom. :) Tudom, erről is le kell szoknia pusztán a fizikai okok miatt, de ez nehezen megy és nem neki. :)
Még eldicsekszem azzal is, hogy a múlt héten öt napra el kellett mennem itthonról egy pályázat miatt . A tét nem kicsi, ha úgy alakulnak a dolgok, ahogy szeretném, akkor végre a helyi szülőkkel is lehet majd dolgozni, de ezért most részt kellett vennem egy bentlakásos tréningen. Az elején elég vacakul éreztem magam, de a végére belejöttem. Most még írnom kell egy második körös pályázatot és kb két hónap múlva kiderül, hogy sikerül - e a dolog, vagy nem. De ha nem, már akkor is volt értelme. Erről itt egy videó.
De megint nem csak ez az érdekes, hanem, hogy mi történt itthon. Nagyobb rendre jöttem haza, mint amit itthon hagytam, a gyerekek jókedvűek voltak és Panni se nyafizott, mint régebben. Peti ráadásul megbetegedett, ami nem szokott egyszerű lenni.
Lebonyolítottak egy vendégséget, Ember családjának egy külföldön élő barátja jött látogatóba és azzal kapcsolatban is minden jól alakult. Ezért elsősorban Embert és Anyut illeti köszönet, de a csibék okossága, ügyessége is benne volt. Végül eljöttek értem és hazafelé érzékenyítettünk egy egész fagyizót, mert Petya úgy ette a fagyit, ahogy szokta és nem kultiválta a hosszú sort. Végül hazaértünk és mindenki boldog volt és az most is, pedig rengeteg a dolgunk. De ilyen események után sokkal könnyebb kezelni a nehézségeket és olyan optimista blogbejegyzést írni, amilyet általában szeretnék. :)
2015. február 8., vasárnap
Petya ügyes
Petya mostanában mindenféle aprósággal lep meg, Nemrégiben pl azon kaptam, hogy az elöl hagyott mágneses horgász játékkal játszik úgy, ahogy kell. Máskor is felejtettem már elöl játékokat véletlenül, vagy szándékosan, de eddig általában simán széthajigálta őket. A horgászás óta már azon is rajtacsíptem, hogy építőket rak egymásra. :)
Szintén nagy lelemény, hogy ő fújja a bubit. Rászokott, hogy hozza a bubifújót és a kezünkbe nyomja, hogy fújunk neki. A múltkor valamelyikünk szája elé tette a karikát, hogy most ő jön és sikerült! Még Panni is fennhangon örvendezett, szóval megerősítettük abban, hogy ez jó. Meglehetősen erősen fúj, szóval van, hogy jól arcon lő a löttyel, de időnként szép bubikat produkál és örül nekik. És ami még izgis, hogy valamelyik nap azon csíptem, hogy a focilabdát vezeti ki a szobából az előtérbe. Rugdosni már rég tudja, de most nagyon finoman gurigatta a lábával, amihez meglehetősen ügyesnek kellett lennie.
Mindezeken kívül a fogmosással is szépen halad, bár köpni még mindig nem tud. Szerintem lövése nincs, hogy miért is kéne. Pedig jó lenne, mert a felnőtt fogkrémmel moshat fogat, amit el szokott lopkodni, mert szereti az ízét.
Van még a szívószál, mint új fejlemény. Nemrég bedobtam neki egy pohár szörpibe, mert már rég nem használta. Nem elég, hogy szívta vele a löttyöt, de elkezdett szórakozni. Fújkálni, meg csibészkedni. Azóta néha kap, hadd játsszon a szájával, meg a levegővel.
Ezek mind olyan dolgok, amiket ovis korában vártunk tőle, de ez cseppet sem von le annak az értékéből, hogy most sikerültek. :) Kifejezetten kíváncsian várom a továbbiakat :)
Szintén nagy lelemény, hogy ő fújja a bubit. Rászokott, hogy hozza a bubifújót és a kezünkbe nyomja, hogy fújunk neki. A múltkor valamelyikünk szája elé tette a karikát, hogy most ő jön és sikerült! Még Panni is fennhangon örvendezett, szóval megerősítettük abban, hogy ez jó. Meglehetősen erősen fúj, szóval van, hogy jól arcon lő a löttyel, de időnként szép bubikat produkál és örül nekik. És ami még izgis, hogy valamelyik nap azon csíptem, hogy a focilabdát vezeti ki a szobából az előtérbe. Rugdosni már rég tudja, de most nagyon finoman gurigatta a lábával, amihez meglehetősen ügyesnek kellett lennie.
Mindezeken kívül a fogmosással is szépen halad, bár köpni még mindig nem tud. Szerintem lövése nincs, hogy miért is kéne. Pedig jó lenne, mert a felnőtt fogkrémmel moshat fogat, amit el szokott lopkodni, mert szereti az ízét.
Van még a szívószál, mint új fejlemény. Nemrég bedobtam neki egy pohár szörpibe, mert már rég nem használta. Nem elég, hogy szívta vele a löttyöt, de elkezdett szórakozni. Fújkálni, meg csibészkedni. Azóta néha kap, hadd játsszon a szájával, meg a levegővel.
Ezek mind olyan dolgok, amiket ovis korában vártunk tőle, de ez cseppet sem von le annak az értékéből, hogy most sikerültek. :) Kifejezetten kíváncsian várom a továbbiakat :)
2015. január 6., kedd
Egy év munka nélkül
Pontosan egy éve mondtam fel a munkahelyemen. Ezzel a családunk viszonylagos anyagi biztonságát rúgtam fel az érzelmi biztonságért cserébe.
Sok oka volt ennek a döntésnek és az, hogy írok róla, pláne, hogy a dátumra is emlékszem beszédes. (Volt, hogy elfelejtettem a házassági évfordulónkat, szóval nem vagyok egy naptár a fejben típus) A döntésemben nagyon erősen közre játszott, hogy éreztem, ez a család nem tud tovább úgy működni, hogy anyu csak fél gőzzel (aggyal) van itthon. Megkocáztatom, hogy a normál fejlődésű gyerekeket nevelő családoknál sem lehet fenékig tejfel, ha anyu sok placcon próbál egyszerre megfelelni.
Egy év elég hosszú idő ahhoz, hogy kicsit megint elgondolkodjak azon, hogy jól döntöttem - e. Mert volt az elején néhány hónap masszív para, az egyértelműen nem nyereség. Hiányzott, amit ott hagytam, féltem attól ami jön, szóval ugyanúgy nem aludtam, mint amikor dolgozni jártam. De ebben az időszakban végre én jártam Panniért és szinte mindig sétálva és beszélgetve jöttünk haza. Amikor jobb idő lett, egy gombóc fagyi is belefért Panninak. Ez a mi Peti mentes időnk volt. Ilyenkor sokszor jött velünk Panni barátnője is, amivel neki és a szüleinek is segítettem.
Aztán beállt egy fajta rend, amit megszerettem. Reggel család el, takarítás, utána munka, délután család haza és együtt este készülődtnk a másnapra, meg pihi.
A szünetek nem igazán okoznak gondot, a vakációra pl nem kellett bébiszittert fizetni. Aki tisztában van ennek a dolognak az anyagi vonzatával, az tudja, hogy ez mit is jelent.Ugyanez a helyzet a gyerekek betegségeivel. Abszurd volt, hogy Peti altatásos fogászati beavatkozására pl nem tudtam elmenni, mert a munkahelyemen olyan program volt, ami ezt nem tette lehetővé.
El tudok menni szülőikre, meg Panninál nyílt napjaira, ami neki láthatóan jól esik. Annak is nagyon örül, ha én viszem zongorázni. Peti fejlesztésein is ott tudok lenni, de azt hiszem ez inkább nekem fontos, mint Petinek. :)
Az is fontos, hogy mivel napközben itthon voltam, vagyok, Emberrel is tudtunk időt szakítani egymásra. Ha ő is itthon dolgozik, evidens a közös ebéd és esetleg még egy séta is beleférhet.
Az is haszon, hogy Peti nyomait napközben el tudom takarítani. Sokat beszélgettünk Emberrel arról, hogy amíg dolgoztam, úgy éltünk, mint egy normális család, ahol nincs auti srác és csodálkoztunk, hogy nem jó így. Most el tudom pakolni, amit Peti szétszórt, ki tudom mosni az ijesztő mennyiségű szennyesét és tiszta lakásba tudom őket várni. Nem az a cél, hogy Peti azt szokja meg, hogy a kupi eltűnik, de az igen, hogy a lakás az egész család számára élhető legyen.
Félreértés ne essék, nem azt mondom, hogy auti gyerek mellett nem lehet dolgozni, csak azt, hogy a mi estünkben ez nem tudott működni úgy, hogy mellette extra mennyiségű munkahelyi terhelés is jelen volt.
És akkor még egy kicsit a munkáról. Mert ugyan a címben azt írtam, hogy munka nélkül, de ez nem egészen igaz. Segítek Embernek, amikor szüksége van rá és ez nagyon jó érzés. Szintén segítség neki, hogy nem kell kaszát, kapát elhajítva elrohannia a munkából a gyerekekeért, ez ugyanis nagyon roszul néz ki egy vállalkozónál.
És ott van az egyesületünk. Átlag napi hat órát foglalkozom vele és élvezem. Itt nem kell a más hülyeségeiért felelnem, csak a sajátjaimért. (Az is elég) Jó fej emberekkel dolgozom izgalmas projekteken, igaz sokszor ingyen, vagy egészen csekély díjazásért.
Persze néha akkor is dolgoznom kell, ha a csibék már hazajöttek, de ez még így is jobb annál, hogy hat körül esek be, látom őket fürdeni és vacsizni és már alszanak is, a leckeíráshoz meg semmi türelmem nincs. (Mondjuk a leckézést most is rosszul bírom, de ez már egy másik történet)
Ahogy írom ezt a bejegyzést, megint látom, hogy túlsúlyban vannak a jó dogok, csak a fránya anyagiak ne lennének. De itt is van olyasmi, aminek örülni tudok. Peti szállításának megoldásával ugyanis komoly összeget spórolunk meg.
Szóval azt hiszem ennek a döntésnek jó sok pozitív hozadéka volt, a család lelki békéje és nem utolsó sorban az enyém. Megtanultam nagyon kevés pénzt is beosztani és együtt élni azzal, ha olyan kevés van, amit már nem lehet beosztani.Most már nem próbálok egy évre előre tervezni, három hónappal is beérem. És egyre ritkábban érzem magam élősdinek, aki semmit nem csinál, egyszerűen azért, mert ez nem visz előre. A negatív gondolatok oka lehet az is, hogy 17 éves korom óta folyamatosan dolgoztam (leszámítva persze a gyerekek születését), így fura volt átállni az itthoni munkás üzemmódra. Egyszerűen másra vagyok, voltam szocializálva. Azt hiszem teljesen munka nélkül nem is tudnék működni.
Sokszor eszembe jut, hogy elmennék -e dolgozni és mindig oda lyukadok ki, hogy igen, ha olyan helyet találnék, ahová szívesen megyek és hasznos munkát végzek. Ugyanis nem tudok anélkül dolgozni, hogy valamennyire érzelmileg el ne köteleződjek a munkahelyem mellett. Ez nem szerencsés, mert így nagyobbat tud csapni, ha valami nincs rendben, ahogy ez meg is történt.
Ráadásul csak akkor vállalnék munkát, ha össze tud férni a családdal. De erre igen kevés esély van. A másik opció az, hogy ha majd kell, mert máshogy nem jövünk ki, akkor nincs igazi választásom. Igaz, amikor dolgoztam, akkor is azt hittem, hogy nem szervezhetjük az életünket másképp, aztán tessék.
Sok oka volt ennek a döntésnek és az, hogy írok róla, pláne, hogy a dátumra is emlékszem beszédes. (Volt, hogy elfelejtettem a házassági évfordulónkat, szóval nem vagyok egy naptár a fejben típus) A döntésemben nagyon erősen közre játszott, hogy éreztem, ez a család nem tud tovább úgy működni, hogy anyu csak fél gőzzel (aggyal) van itthon. Megkocáztatom, hogy a normál fejlődésű gyerekeket nevelő családoknál sem lehet fenékig tejfel, ha anyu sok placcon próbál egyszerre megfelelni.
Egy év elég hosszú idő ahhoz, hogy kicsit megint elgondolkodjak azon, hogy jól döntöttem - e. Mert volt az elején néhány hónap masszív para, az egyértelműen nem nyereség. Hiányzott, amit ott hagytam, féltem attól ami jön, szóval ugyanúgy nem aludtam, mint amikor dolgozni jártam. De ebben az időszakban végre én jártam Panniért és szinte mindig sétálva és beszélgetve jöttünk haza. Amikor jobb idő lett, egy gombóc fagyi is belefért Panninak. Ez a mi Peti mentes időnk volt. Ilyenkor sokszor jött velünk Panni barátnője is, amivel neki és a szüleinek is segítettem.
Aztán beállt egy fajta rend, amit megszerettem. Reggel család el, takarítás, utána munka, délután család haza és együtt este készülődtnk a másnapra, meg pihi.
A szünetek nem igazán okoznak gondot, a vakációra pl nem kellett bébiszittert fizetni. Aki tisztában van ennek a dolognak az anyagi vonzatával, az tudja, hogy ez mit is jelent.Ugyanez a helyzet a gyerekek betegségeivel. Abszurd volt, hogy Peti altatásos fogászati beavatkozására pl nem tudtam elmenni, mert a munkahelyemen olyan program volt, ami ezt nem tette lehetővé.
El tudok menni szülőikre, meg Panninál nyílt napjaira, ami neki láthatóan jól esik. Annak is nagyon örül, ha én viszem zongorázni. Peti fejlesztésein is ott tudok lenni, de azt hiszem ez inkább nekem fontos, mint Petinek. :)
Az is fontos, hogy mivel napközben itthon voltam, vagyok, Emberrel is tudtunk időt szakítani egymásra. Ha ő is itthon dolgozik, evidens a közös ebéd és esetleg még egy séta is beleférhet.
Az is haszon, hogy Peti nyomait napközben el tudom takarítani. Sokat beszélgettünk Emberrel arról, hogy amíg dolgoztam, úgy éltünk, mint egy normális család, ahol nincs auti srác és csodálkoztunk, hogy nem jó így. Most el tudom pakolni, amit Peti szétszórt, ki tudom mosni az ijesztő mennyiségű szennyesét és tiszta lakásba tudom őket várni. Nem az a cél, hogy Peti azt szokja meg, hogy a kupi eltűnik, de az igen, hogy a lakás az egész család számára élhető legyen.
Félreértés ne essék, nem azt mondom, hogy auti gyerek mellett nem lehet dolgozni, csak azt, hogy a mi estünkben ez nem tudott működni úgy, hogy mellette extra mennyiségű munkahelyi terhelés is jelen volt.
És akkor még egy kicsit a munkáról. Mert ugyan a címben azt írtam, hogy munka nélkül, de ez nem egészen igaz. Segítek Embernek, amikor szüksége van rá és ez nagyon jó érzés. Szintén segítség neki, hogy nem kell kaszát, kapát elhajítva elrohannia a munkából a gyerekekeért, ez ugyanis nagyon roszul néz ki egy vállalkozónál.
És ott van az egyesületünk. Átlag napi hat órát foglalkozom vele és élvezem. Itt nem kell a más hülyeségeiért felelnem, csak a sajátjaimért. (Az is elég) Jó fej emberekkel dolgozom izgalmas projekteken, igaz sokszor ingyen, vagy egészen csekély díjazásért.
Persze néha akkor is dolgoznom kell, ha a csibék már hazajöttek, de ez még így is jobb annál, hogy hat körül esek be, látom őket fürdeni és vacsizni és már alszanak is, a leckeíráshoz meg semmi türelmem nincs. (Mondjuk a leckézést most is rosszul bírom, de ez már egy másik történet)
Ahogy írom ezt a bejegyzést, megint látom, hogy túlsúlyban vannak a jó dogok, csak a fránya anyagiak ne lennének. De itt is van olyasmi, aminek örülni tudok. Peti szállításának megoldásával ugyanis komoly összeget spórolunk meg.
Szóval azt hiszem ennek a döntésnek jó sok pozitív hozadéka volt, a család lelki békéje és nem utolsó sorban az enyém. Megtanultam nagyon kevés pénzt is beosztani és együtt élni azzal, ha olyan kevés van, amit már nem lehet beosztani.Most már nem próbálok egy évre előre tervezni, három hónappal is beérem. És egyre ritkábban érzem magam élősdinek, aki semmit nem csinál, egyszerűen azért, mert ez nem visz előre. A negatív gondolatok oka lehet az is, hogy 17 éves korom óta folyamatosan dolgoztam (leszámítva persze a gyerekek születését), így fura volt átállni az itthoni munkás üzemmódra. Egyszerűen másra vagyok, voltam szocializálva. Azt hiszem teljesen munka nélkül nem is tudnék működni.
Sokszor eszembe jut, hogy elmennék -e dolgozni és mindig oda lyukadok ki, hogy igen, ha olyan helyet találnék, ahová szívesen megyek és hasznos munkát végzek. Ugyanis nem tudok anélkül dolgozni, hogy valamennyire érzelmileg el ne köteleződjek a munkahelyem mellett. Ez nem szerencsés, mert így nagyobbat tud csapni, ha valami nincs rendben, ahogy ez meg is történt.
Ráadásul csak akkor vállalnék munkát, ha össze tud férni a családdal. De erre igen kevés esély van. A másik opció az, hogy ha majd kell, mert máshogy nem jövünk ki, akkor nincs igazi választásom. Igaz, amikor dolgoztam, akkor is azt hittem, hogy nem szervezhetjük az életünket másképp, aztán tessék.
2015. január 4., vasárnap
Dupla szilveszter, meg a bilincs (csajos buli)
Ahogy legutóbb már írtam, nagyon kellemesen teltek az ünnepek. Kifejezetten sajnálom, hogy holnap már vissza a taposómalomba. Reggel eszembe is jutott, hogy ez amolyan "kiesem az időből" időszak, amikor nem lehet mást csinálni, mint lustulni, a családdal lenni főzni és nem utolsó sorban enni. Gyakorlatilag semmit nem lehet/kell intézni és ez nagyon jó. Az idei évtől kicsit parázok, ami nem vall rám, talán a bizonytalan anyagi helyzetünk az oka, de most még ez sem tudja elrontani a kedvemet, csak ott vár a sarokban, majd eldől, mi lesz vele.(remélem a para elsompolyog, ha rájön, hogy nem veszem túl komolyan.)
Ráadásul idén tudatosan távol tartottam magam mindentől, ami nem család, barátok, vagy szórakozás, ennek következtében holnaptól hegyhordás. Az iskolatáskák becsomagolva, kaják elkészítve, ruhák kikészítve, szóval hajrá! Érdekes nekem, hogy Peti látta a készülődést és ebből valószínűleg levette, hogy holnap suli. Azt remélem nem emiatt volt hipermorcos délután és este.
Tűnődőm rajta, hogyan lehetne ezt ennél ügyesebben is jelezni neki, meg egyáltalán az idő múlását, ilyesmit. Képekre fogékonyabb gyerkőcnél mehetne a hetirend, vagy a naptár, de nála ez nem biztos, hogy működik. Persze egyszerűbb lenne megpróbálni, mint túlgondolkodni.
De vissza az ünnepekhez, hiszen még ma van, villog mellettem a karácsonyfa és a szerpentinekből is maradt néhány, ami olyan magasan van, hogy Petya nem nyúlta le. :)
A Szilvesztert idén kétszer ünnepeltük. Azért alakult így, mert Pannikám nagyon fent akart maradni éjfélig, de bizony elaludt. Én is bebólintottam, szóval nem volt viharos a buli. Peti volt a legnagyobb bulihuligán 11 után még csipogott az ágyában. Szóval Panni elaludt és mivel átaludta a tüzijátékokat is azt gondoltam álmos, nem ébresztettem fel. Volt is hajnali háromkor krokodilkönnyes zokogás, hogy ő elaludt, brühühü és miért is nem ébresztettem fel. Annyira megsajnáltam, hogy megígértem, este tartunk egy after party - t. És tényleg megtartottuk. Anyu tök rendes volt, megint készített apró falatkákat és koccintottunk és meggyújtottuk a csillagszórókat is. Utána Big Bang maratont tartottunk csak mi ketten, Panni, meg én. És tényleg fent maradtunk éjfélig, akkor koccintottunk ketten kólával, mert Panni azzal szeretett volna. A vicc az, hogy a pótszilveszter jobban sikerült, mint az igazi, mivel Anyu korábban jött át, így Peti és Ember is beszállt. Ráadásul Petinek nagyon jó kedve kerekedett, ilyenkor nem lehet nem vele nevetni.
No és a bilincs. Panni egyszer kinézett magnak a játékboltban egy műanyag készletet, aminek a legfontosabb része egy bilincs volt. Én galádul megtagadtam a játék megvételét, még akkor is, amikor hős volt a fogorvosnál. Erre elkezdett gyűjteni rá, mert tényleg nagyon szerette volna. Én meg szép nagy dilemmába estem. Mert ugye a Jézuska teljesíti a leghőbb kívánságokat, de a Jézuska hogyan hozhatna bilincset. Ez valahogy nem vallana rá. Végül megsúgtam kedves barátainknak, hogy mit szeretne Panni, mert így nem cáfolódott a kijelentésem, mely szerint semmilyen körülmények között sem veszek bilincset és a Jézuskának sem kellett ilyen csúfsággal foglalkozni. A barátokért meg ugye nem én felelek, ha ők kitalálják Panni leghőbb vágyát, mit tehetek? :)
Jó volt idén a december, kezdve a szuper szülinappal, folytatva a karácsonnyal és év végi dajdajozással, remélem mindenkinek hasonlóan jól telt és Boldog Új Évet Kívánok!
Ráadásul idén tudatosan távol tartottam magam mindentől, ami nem család, barátok, vagy szórakozás, ennek következtében holnaptól hegyhordás. Az iskolatáskák becsomagolva, kaják elkészítve, ruhák kikészítve, szóval hajrá! Érdekes nekem, hogy Peti látta a készülődést és ebből valószínűleg levette, hogy holnap suli. Azt remélem nem emiatt volt hipermorcos délután és este.
Tűnődőm rajta, hogyan lehetne ezt ennél ügyesebben is jelezni neki, meg egyáltalán az idő múlását, ilyesmit. Képekre fogékonyabb gyerkőcnél mehetne a hetirend, vagy a naptár, de nála ez nem biztos, hogy működik. Persze egyszerűbb lenne megpróbálni, mint túlgondolkodni.
De vissza az ünnepekhez, hiszen még ma van, villog mellettem a karácsonyfa és a szerpentinekből is maradt néhány, ami olyan magasan van, hogy Petya nem nyúlta le. :)
A Szilvesztert idén kétszer ünnepeltük. Azért alakult így, mert Pannikám nagyon fent akart maradni éjfélig, de bizony elaludt. Én is bebólintottam, szóval nem volt viharos a buli. Peti volt a legnagyobb bulihuligán 11 után még csipogott az ágyában. Szóval Panni elaludt és mivel átaludta a tüzijátékokat is azt gondoltam álmos, nem ébresztettem fel. Volt is hajnali háromkor krokodilkönnyes zokogás, hogy ő elaludt, brühühü és miért is nem ébresztettem fel. Annyira megsajnáltam, hogy megígértem, este tartunk egy after party - t. És tényleg megtartottuk. Anyu tök rendes volt, megint készített apró falatkákat és koccintottunk és meggyújtottuk a csillagszórókat is. Utána Big Bang maratont tartottunk csak mi ketten, Panni, meg én. És tényleg fent maradtunk éjfélig, akkor koccintottunk ketten kólával, mert Panni azzal szeretett volna. A vicc az, hogy a pótszilveszter jobban sikerült, mint az igazi, mivel Anyu korábban jött át, így Peti és Ember is beszállt. Ráadásul Petinek nagyon jó kedve kerekedett, ilyenkor nem lehet nem vele nevetni.
No és a bilincs. Panni egyszer kinézett magnak a játékboltban egy műanyag készletet, aminek a legfontosabb része egy bilincs volt. Én galádul megtagadtam a játék megvételét, még akkor is, amikor hős volt a fogorvosnál. Erre elkezdett gyűjteni rá, mert tényleg nagyon szerette volna. Én meg szép nagy dilemmába estem. Mert ugye a Jézuska teljesíti a leghőbb kívánságokat, de a Jézuska hogyan hozhatna bilincset. Ez valahogy nem vallana rá. Végül megsúgtam kedves barátainknak, hogy mit szeretne Panni, mert így nem cáfolódott a kijelentésem, mely szerint semmilyen körülmények között sem veszek bilincset és a Jézuskának sem kellett ilyen csúfsággal foglalkozni. A barátokért meg ugye nem én felelek, ha ők kitalálják Panni leghőbb vágyát, mit tehetek? :)
Jó volt idén a december, kezdve a szuper szülinappal, folytatva a karácsonnyal és év végi dajdajozással, remélem mindenkinek hasonlóan jól telt és Boldog Új Évet Kívánok!
2014. december 25., csütörtök
Köszönjük, jól vagyunk. :)
A legutóbbi néhány posztom kicsit borúsra sikeredett, viszont most némi saját készítésű bejglivel, halászlével és hát igen, pár pohár pezsgővel a hasamban, jóval optimistább vagyok a szokásosnál. Gyorsan le is írom jó dolgokat, mielőtt a rendes kritikus énem visszatalál hozzám.
Jó pár évvel ezelőtt, mikor még aktívan túráztam, meglehetősen sarkos véleményem volt azokról, akiknek a pihenés a kanapén eltöltött délutánt jelenti, lehetőleg némi kaja társaságában. Úgy gondoltam, hogy ennél haszontalanabb elfoglaltság a világon nincs, én sosem leszek díványkrumpli. Mostanában viszont egyre többször találom magunkat a kanapén a tv előtt és lehet, hogy szégyenletes, de ez most nagyon jól esik. Ugyanis amíg én bután nézek mondjuk egy főző műsort (Ember esetében ez valami űrkutató cuccal helyettesíthető be), nem verik szét körülöttem a házat, nem repülnek a tárgyak és nem rohan át senki ordítva a szobán. Illetve sokkal ritkábban. mint régebben. Ez pedig azt jelenti, hogy Peti változik, méghozzá jó irányba. Persze az csak a dolog egyik része, hogy a léte a számunkra komfortosabb lett, tökéletes akkor lenne a helyzet, ha a világ az ő számára is élhetőbb lenne, de erre vonatkozóan is látunk pozitív jeleket.
A kommunikációja ugyan még mindig nagyon szegényes, de egyre kreatívabban használja a rendelkezésére álló eszközöket. Pl néha zavarja a tv (néha engem is, amikor Panni Tom és Jerry - t néz). Eddig vagy kiment a szobából, vagy kiabált és kiment a szobából, esetleg dobált és bántotta magát. Mostanában jutott el oda, hogy kikapcsolja a tv - t. Ez persze Pannit mélységesen felháborítja és egyébként nem is kommunikáció, inkább önkiszolgálásnak érzem, de egy eszköz, hogy szabaduljon a számára kényelmetlen helyzetből. Ha dühös, azt is ügyesebben kezeli. Régebben írtam, de lehet, hogy valakinek kimaradt, van a nappali sarkában egy sámándob, azt szabad ütnie (nem magát és másokat). Egyre többször üti tényleg a dobot, vagyis kontrollálja addig magát, amíg átér a szobán. (Nem nagy szoba, de ez akkor is teljesítmény) Alapvetően kevesebb a hiszti és ami van, azt is jobban uralja.
Az is fontos, hogy amíg régebben jobban szeretett elszeparálódni, mostanában velünk szeretne lenni és ezért hajlamos eltűrni az apróbb kellemetlenségeket, pl tv is.
Alapjában véve úgy érezzük, hogy Petya az elmúlt pár hónapban jó passzban volt és ilyenkor annyira ígéretes minden. Hajlamos vagyok abban reménykedni, hogy a rosszabb idők már vissza sem térnek, innen csak felfelé van. De a józanabbik énem mindig visszaránt a földre, nem hagyja, hogy túlságosan optimista legyek. Tudom, hogy elég egy betegség és szépen visszajönnek a cvíder napok.
Igazából idén a karácsony is így indult. Peti kiabált és nem volt türelme semmihez. Aztán kikakilt valami cérnát, amit nem tudom hogyan evett meg, minden ilyesmit elrakok előle. Így viszont Szentestére tündér lett. A fadíszítésnél is ott lábatlankodott és láthatóan várta a folytatást. Dicséretes önmérsékletet tanúsított, mert nem bontotta ki az ajándékokat, csak akkor, mikor már szabad volt és örült annak, amit kapott. Meg Panni egyik ajeszának is, ami egy nagy plüss szörny. A csoda az, hogy ha egy ponton megnyomjuk, mond valamit, amit még nem sikerült megértenem.
A hal idén nem fekszik Petinek, pedig tavaly szerette. Ráadásul sajnos továbbra sem én vagyok a háziasszonyok gyöngye, szóval nem feltétlenül eszünk délben. Ezt ma úgy oldottam meg, hogy mindkét gyerkőc tejfölös tésztát kapott ebédidőben. Ez nekik is tökéletesen megfelelt és nekem is. Így én bíbelődhettem tovább a dinoszaurusszal, amit pulykának árultak a boltban és megérte a fáradozást. Délutánra nagyon finom pecsenye lett belőle, amiből kivételesen mindkét gyerekem evett.
Egyébként kajában Panni sokkal nehezebb ügy, mint Petya, sok mindent nem szeret. Én meg nem igazán akarom eröltetni, gyerekkoromban én is meglehetősen válogatós voltam. Alternatívának ott a sós, vajas kenyér, így nem hal éhen. De azért fura, hogy időnként több gondom van vele, mint Petivel. Itt nem igazán tudom használni, amit az autizmussal kapcsolatban felcsipegettem az évek során, marad a szimpla anyukaságom. Majd meglátjuk mire elég. :) Az biztos, hogy az a kijelentésem, hogy karácsonyig biztosan nem kell tanulni, osztatlan sikert aratott. Karácsony után kénytelenek leszünk elővenni a szorgalmit, ami elég sok és a tanárnéni szeretné, ha a gyerekek a matekot megcsinálnák (?!), de ezzel még nem akarom a kedélyeket rombolni.
Panni zongorázása idén új elemet hozott a karácsonyunkba. Ugyanis megtanulta a Pásztorok, pásztorok kezdetű dalt és nagyon szépen játszotta. Ember a gitárjával tud ehhez hozzátenni, én pedig a szülinapom óta boldog tulajdonosa vagyok egy basszusgitárnak. Igazából persze nem tudok rajta játszani, de a hangokat néha már meg tudom fogni és a pásztorokhoz éppen pont hozzá tudok prüntyögni, szóval jók vagyunk! :)
Teszek ide még egy linket, ezen Ember (is) beszél a karácsonyról,arról, hogy nálunk milyen, nekem tetszik. Ja! És új tudomány a tavalyi évhez képest, hogy Petya ugyan nem bírja ki, hogy ne piszkálja a díszeket, de amit lever, azt vissza is teszi! Az összes gyertyát elfújja, ami nem is csoda, figyelembe véve, hogy éveken keresztül ezt gyakorolta minden fejlesztés végén. Imádtam, amikor elprüsszentette, elszusszantotta a gyertyát. De most, profin fúj :) Időnként behoz egy doboz gyufát, amivel feltehetőleg gyertyát, vagy csillagszórót kér.
A szülinapomon egyébként nagyon jó kis meglepit kaptam. Ember elrabolt és meghallgattam, hogyan zenél az akusztikus zenekarával. Ez azért érdekes, mert Peti mellől iszonyú nehéz elmenni. Akkor sem volt könnyű gyerekvigyázót találni, amikor két fizunk volt, most meg aztán végképp nehéz a helyzet, pláne esti programra. Már megint baráti segítséget kaptunk, amiért nem győzök elég hálás lenni.
El akartam még mesélni a pizsis dogot is. Néhány hete történt, hogy megláttam a boltban egy kezeslábas pizsamát Peti méretében, ami történetesen Angry Birds mintás volt. Megvettem, mert folyton aggódom, betakarózik - e rendesen Peti. Egyébként mostanában be és egész éjjel az ágyában alszik. De vissza a pizsihez. Hazahoztam és iziben rá is adtam Petire. Szagolgatta kicsit és mászkált benne. Panni meg mondogatta, hogy tetszik neki az Angry Birds - ös pizsi. Peti egyszer csak levette a piszit és Panninak adta. Nesze neked! Értette mit mond Panni? Vagy csak nem tetszett neki a pizsi szaga? Ezt sem fogom most megtudni. Azóta a pizsi levakarhatlan Panniról. De azért motoszkál bennem erősen, hogy mi is lehetett Peti fejében akkor.
Meg a barátainkról is szeretnék írni, akik átjöttek karácsony előtt látogatóba. Ez amolyan babakocsi tologató barátság, gyakorlatilag a gyerekeink születése óta ismerjük egymást. Végig csinálták velünk a diagnózist és az azóta eltelt éveket. Tudom, hogy szomorúak attól, hogy látják, mennyire szét tudnak csúszni a dolgaink, de még mindig a barátaink. Ami a látogatásukban érdekes volt, hogy mind jöttek. Általában csak a lányok jönnek, az anyuka és a kislányuk, aki Panni legjobb barátja. A fiúk nem azért nem jönnek, mert érzéketlenek, hanem pont az ellenkezője miatt. Láthatóan rossz nekik, ha Petit rossz állapotban látják és ez megviseli őket. De most mind jöttek és szépen lecsücsültek a nappaliban. Peti örült nekik, de kínozta valami, így ez a vendégség is félrecsúszhatott volna, de nem csúszott. Peti kiment Panni szobájába, mikor már sok volt neki a társalgásból, mi meg beszélgettünk, fényképeztünk, meg ilyesmi. Nagyon kellemes esete volt, megint valami olyan, ami régebben nem ment volna, ezért különösen nagyra értékelem.
Lassan elfogy a mesélni valóm, remélem mindenkinek olyan jó kis kuckózós karácsony jutott, mint nekünk! :) Minden esetre én boldog karácsonyt kívánok!
2014. december 7., vasárnap
sulik
Valahogy mindkét gyerkőcnél félrecsúszott mostanában valami a suliban. Panninál pl az, hogy rendszeresen hány az iskolában és csak ott. Ő egy sima többségi suliba jár, huszonvalahányan vannak és elég jó fej a tanítónénije is. A szabályokat viszont be kell tartani és ez Panninak nagy stressz. Már elmondtam neki, hogy engem spec pont nem érdekel, ha beírják a késést a tájékoztató/ellenőrző füzetébe és főleg, hogy nem ő a hibás a késésért, hiszen mi visszük be, nem ő csavarog el útközben. Hasonlóképpen nem tud felizgatni a házi feladat hiány és a "rossz" jegyek. Matekból volt, hogy azért kapott hármast, mert lassan dolgozik, nem ért a lap végére. Ezzel együtt Pannit zavarják a jegyei és hiába áll garmadában a csillagos és sima ötös a füzeteiben, ő csak a két hármason tojózik. Mivel szervi oka nincs a hányásoknak, a doki néni kérte, hogy vigyük el Pannit a nevtanba, mert előfordulhat, hogy lelki eredetűek a rosszullétek. Ráadásul időnként nagyon el is tud szomorodni, de azt mondja, hogy nem tudja miért. Persze az én parám az, hogy a suli és itthon közötti kontraszt az, ami megviseli, de majd kiderül.
De, hogy a jót is írjam Panniról, egyre szebben zongorázik és úgy látom, hogy kedvvel is. Az idei bemutatójuk pont a szülinapomra esik és ő úgy is hívja, hogy gyakorol a szülinapomra. Azt hiszem ez lesz a legszebb ajándékom. :)
Az is nagy újság, hogy Panni a saját szobájában alszik. Nem mi küldtük le, ő határozott így. Az erkölcstan órán beszélgettek valamiről és azóta alszik lent. Ha jól értettem, arról folyt a szó, hogy a szabályok, hogy alakulnak és ebből ő azt vette le, hogy a saját szobájában a saját szabálya élnek. Egyébként bizonyos fokig tényleg. Most gőzerővel próbálom otthonossá tenni a szobát, mert igazából még amolyan vendég és zeneszoba a gitárokkal és a zongorával, de Panni szereti és ez a fontos. Egyik este benéztem rá és pont úgy olvasott az ágyban, mint gyerekkoromban én. :)
Petinél is vannak gondok és ezeket nem lesz egyszerű megoldani. Mióta busz viszi őt, csak hetente egyszer megyünk fel a suliba, amikor fejlesztés után felvisszük, de akkor nem igazán lehet beszélgetni senkivel, hiszen bent van az összes gyerkőc. A tanárnéniket sem szeretném folyton piszkálni, hiszen van nekik dolguk éppen elég. Így aztán szépen elsorvadt a kommunikáció, ami senkinek sem jó, főleg nem Petinek. Előfordult pl, hogy egy ilyen felvitelkor azt láttuk, hogy Petyát nem tudjuk kivenni a kocsiból, nem akar bemenni a kapun és szabályosan lefeküdt a földre, csak ne kelljen mennie. Megkérdeztük a tanárnéniket, hogy ez mi lehet. Kiderült, hogy Petya nem szeret kiszállni a buszból, mert ott jól érzi magát. Valaki elkezdte erővel kiszedni és mire mi a képbe kerültünk, már két ember "szállította ki" a buszból. Ennek persze Petya a legkevésbé sem örült és ezért fetrengett, meg stresszelt. (Egyébként meg éjszakánként kiabált, mi meg próbáltuk kitalálni az okát)
Becsületére legyen mondva a tanító néninek, ő is aznap tudta meg, hogy így zajlik a kiszállás és elég morcos is volt tőle. Még ott átbeszéltük az egyik kísérővel is a helyzetet és Peti tanítónénijével ki is találtuk a megfejtést, ami azóta is működik. A buszon a kísérő időzítővel jelzi, hogy meddig tart még a buszozás, a kiszállásnál pedig gumicukor a motiváció. Néhány nap alatt átment ez a módszer Peti fejében és már csak kevés cukor és nulla "rásegítés" kell a kiszállásnál.
Azért nehéz ez a helyzet, mert én néha megkérdeztem a kísérőt, hogy minden rendben volt - e és ő mindig azt mondta, hogy Petya nehezen ment be. De mióta ebbe a suliba jár, mindig volt egy rész, a kaputól a házig, amin Petyus lassan ment végig, mert elviszi a figyelmét a fák lombja, szóval azt hittem, csak erről van szó. De szerencsére ez a helyzet megoldódni látszik, csak egy beszélgetés kellett hozzá, amin az összes érintett fél részt vett. :)
De továbbra is nehéz a helyzet. Az alap probléma az, hogy azt a fajta team - ben dolgozást, ami az autista gyerekek körül szükséges lenne, nem igazán lehet megvalósítani a magyar sulikban, bármennyire is adott a jóindulat. A vége az tud lenni, hogy nagyon sűrűn kérek fogadóórákat, de ettől megint csak nem leszek túl népszerű. Petya naplózása lehetne még megoldás, de ez túl sok, hiszen így is sokat adminisztrálnak már. Esetleg készítek egy lapot, amin leginkább pipálgatni kell, de ennél fennáll a veszélye, hogy teljesen automatikusan töltik, ha töltik. Most abban maradtunk, hogy hetente kapok valami infót és ez jó.
Itt jön a képbe az, hogy az autizmust nem igazán érdekli, hogy milyen feltételek vannak meg, vagy nincsenek. Vagy megkapja a gyerkőc azt a figyelmet és segítséget, ami kell neki és akkor működik, vagy nem és akkor gondok lesznek.
És ez a feszültség másik oka. Mikor ez a suli indult, Peti volt az első hivatalosan is autista gyerkőcük. Akkor az igazgató helyettes hölgy el is mondta, hogy nem értenek az autizmushoz, de szeretnének olyan embereket felvenni, akik igen. Így is indultak, de Peti osztályából szép lassan elkoptak az autizmus tudorok. Nagyon szuper tanárnénik vannak ott, de nem sok tapasztalatuk volt ezelőtt autistákkal. Ettől függetlenül nagyon értékes és hasznos munkát végeznek, amit folyamatosan látok is Petin, de érzem azt is, hogy az a fajta rugalmasság és személyre szabottság, ami autizmusban kell, még alakulóban van. Mindig szerettem volna segíteni, ugyanakkor azt gondolom, hogy egy szülő nem mászhat be a suli életébe, csak akkor, ha hívják. Fordított esetben én biztosan hülyét kapnék a túlbuzgó anyukáktól (ritkábban apukáktól).
Mindezek miatt kezdtük elhordani Petit külön fejlesztésre az Autizmus Alapítványhoz. Azt gondoltam, hogy Petya jó kezekben van és ha ezt megtámogatjuk autizmust értő segítséggel, akkor mindenki és leginkább Peti csak nyerhet. Természetesen felajánlottuk a részvételt a sulis tanárnéniknek is, akik közül az egyik egyszer el is jött. Konstatálta, hogy Peti teljesen optimálisan kialakított helyzetben jól működik a fejlesztéseken és azóta nem jön. Általában azzal érvel, hogy ezt ők is tudják, de... Itt nincs annyi szakember és nem olyan a helyzet. Ezt egyébként megint csak megértem, de akkor számítanunk kell arra, hogy a gyerekek nem fognak erre jól reagálni. De ez nem a tanítónéni hibája, nem tud hirtelen csodát tenni és megfelelő számú képzett kollégát alkalmazni.
Most itt állunk, úgy érzem holtponton. A suli nem kér az auti szakértő tudásából, mert az csak optimális helyzetben működik. És nem kér az én segítségemből sem, Legalábbis az üzenőben, e - mailben, vagy telefonon. Én sem piszkáltam eddig őket, mert szerettem volna tapintatos lenni, főleg, hogy tudom, néhány szülőnek nincsenek skrupulusai ezzel kapcsolatban. (Magyarul, én is lehettem volna aktívabb) Marad a sértettség a felekben és az információ hiánya. És akiről a legkevésbé esik szó az Peti.Ő úgy tűnik jól van, de ezt is jó lenne pontosabban tudni.
Az egészben az az egyik legszomorúbb, hogy kifejezetten kedvelem ezeket a tanárnéniket, eszem ágában sem volt őket bántani, vagy megbántani. Tavaly többször hallottuk, hogy más szülők konkrétan üvöltöznek velük és borzasztóan fel voltunk háborodva. Már csak ezért is remélem, hogy sikerül rendezni ezt a helyzetet. De sok múlik azon is, hogy meg tudnak - e tanulni autizmusul. Én minden esetre bízom benne.
De, hogy a jót is írjam Panniról, egyre szebben zongorázik és úgy látom, hogy kedvvel is. Az idei bemutatójuk pont a szülinapomra esik és ő úgy is hívja, hogy gyakorol a szülinapomra. Azt hiszem ez lesz a legszebb ajándékom. :)
Az is nagy újság, hogy Panni a saját szobájában alszik. Nem mi küldtük le, ő határozott így. Az erkölcstan órán beszélgettek valamiről és azóta alszik lent. Ha jól értettem, arról folyt a szó, hogy a szabályok, hogy alakulnak és ebből ő azt vette le, hogy a saját szobájában a saját szabálya élnek. Egyébként bizonyos fokig tényleg. Most gőzerővel próbálom otthonossá tenni a szobát, mert igazából még amolyan vendég és zeneszoba a gitárokkal és a zongorával, de Panni szereti és ez a fontos. Egyik este benéztem rá és pont úgy olvasott az ágyban, mint gyerekkoromban én. :)
Petinél is vannak gondok és ezeket nem lesz egyszerű megoldani. Mióta busz viszi őt, csak hetente egyszer megyünk fel a suliba, amikor fejlesztés után felvisszük, de akkor nem igazán lehet beszélgetni senkivel, hiszen bent van az összes gyerkőc. A tanárnéniket sem szeretném folyton piszkálni, hiszen van nekik dolguk éppen elég. Így aztán szépen elsorvadt a kommunikáció, ami senkinek sem jó, főleg nem Petinek. Előfordult pl, hogy egy ilyen felvitelkor azt láttuk, hogy Petyát nem tudjuk kivenni a kocsiból, nem akar bemenni a kapun és szabályosan lefeküdt a földre, csak ne kelljen mennie. Megkérdeztük a tanárnéniket, hogy ez mi lehet. Kiderült, hogy Petya nem szeret kiszállni a buszból, mert ott jól érzi magát. Valaki elkezdte erővel kiszedni és mire mi a képbe kerültünk, már két ember "szállította ki" a buszból. Ennek persze Petya a legkevésbé sem örült és ezért fetrengett, meg stresszelt. (Egyébként meg éjszakánként kiabált, mi meg próbáltuk kitalálni az okát)
Becsületére legyen mondva a tanító néninek, ő is aznap tudta meg, hogy így zajlik a kiszállás és elég morcos is volt tőle. Még ott átbeszéltük az egyik kísérővel is a helyzetet és Peti tanítónénijével ki is találtuk a megfejtést, ami azóta is működik. A buszon a kísérő időzítővel jelzi, hogy meddig tart még a buszozás, a kiszállásnál pedig gumicukor a motiváció. Néhány nap alatt átment ez a módszer Peti fejében és már csak kevés cukor és nulla "rásegítés" kell a kiszállásnál.
Azért nehéz ez a helyzet, mert én néha megkérdeztem a kísérőt, hogy minden rendben volt - e és ő mindig azt mondta, hogy Petya nehezen ment be. De mióta ebbe a suliba jár, mindig volt egy rész, a kaputól a házig, amin Petyus lassan ment végig, mert elviszi a figyelmét a fák lombja, szóval azt hittem, csak erről van szó. De szerencsére ez a helyzet megoldódni látszik, csak egy beszélgetés kellett hozzá, amin az összes érintett fél részt vett. :)
De továbbra is nehéz a helyzet. Az alap probléma az, hogy azt a fajta team - ben dolgozást, ami az autista gyerekek körül szükséges lenne, nem igazán lehet megvalósítani a magyar sulikban, bármennyire is adott a jóindulat. A vége az tud lenni, hogy nagyon sűrűn kérek fogadóórákat, de ettől megint csak nem leszek túl népszerű. Petya naplózása lehetne még megoldás, de ez túl sok, hiszen így is sokat adminisztrálnak már. Esetleg készítek egy lapot, amin leginkább pipálgatni kell, de ennél fennáll a veszélye, hogy teljesen automatikusan töltik, ha töltik. Most abban maradtunk, hogy hetente kapok valami infót és ez jó.
Itt jön a képbe az, hogy az autizmust nem igazán érdekli, hogy milyen feltételek vannak meg, vagy nincsenek. Vagy megkapja a gyerkőc azt a figyelmet és segítséget, ami kell neki és akkor működik, vagy nem és akkor gondok lesznek.
És ez a feszültség másik oka. Mikor ez a suli indult, Peti volt az első hivatalosan is autista gyerkőcük. Akkor az igazgató helyettes hölgy el is mondta, hogy nem értenek az autizmushoz, de szeretnének olyan embereket felvenni, akik igen. Így is indultak, de Peti osztályából szép lassan elkoptak az autizmus tudorok. Nagyon szuper tanárnénik vannak ott, de nem sok tapasztalatuk volt ezelőtt autistákkal. Ettől függetlenül nagyon értékes és hasznos munkát végeznek, amit folyamatosan látok is Petin, de érzem azt is, hogy az a fajta rugalmasság és személyre szabottság, ami autizmusban kell, még alakulóban van. Mindig szerettem volna segíteni, ugyanakkor azt gondolom, hogy egy szülő nem mászhat be a suli életébe, csak akkor, ha hívják. Fordított esetben én biztosan hülyét kapnék a túlbuzgó anyukáktól (ritkábban apukáktól).
Mindezek miatt kezdtük elhordani Petit külön fejlesztésre az Autizmus Alapítványhoz. Azt gondoltam, hogy Petya jó kezekben van és ha ezt megtámogatjuk autizmust értő segítséggel, akkor mindenki és leginkább Peti csak nyerhet. Természetesen felajánlottuk a részvételt a sulis tanárnéniknek is, akik közül az egyik egyszer el is jött. Konstatálta, hogy Peti teljesen optimálisan kialakított helyzetben jól működik a fejlesztéseken és azóta nem jön. Általában azzal érvel, hogy ezt ők is tudják, de... Itt nincs annyi szakember és nem olyan a helyzet. Ezt egyébként megint csak megértem, de akkor számítanunk kell arra, hogy a gyerekek nem fognak erre jól reagálni. De ez nem a tanítónéni hibája, nem tud hirtelen csodát tenni és megfelelő számú képzett kollégát alkalmazni.
Most itt állunk, úgy érzem holtponton. A suli nem kér az auti szakértő tudásából, mert az csak optimális helyzetben működik. És nem kér az én segítségemből sem, Legalábbis az üzenőben, e - mailben, vagy telefonon. Én sem piszkáltam eddig őket, mert szerettem volna tapintatos lenni, főleg, hogy tudom, néhány szülőnek nincsenek skrupulusai ezzel kapcsolatban. (Magyarul, én is lehettem volna aktívabb) Marad a sértettség a felekben és az információ hiánya. És akiről a legkevésbé esik szó az Peti.Ő úgy tűnik jól van, de ezt is jó lenne pontosabban tudni.
Az egészben az az egyik legszomorúbb, hogy kifejezetten kedvelem ezeket a tanárnéniket, eszem ágában sem volt őket bántani, vagy megbántani. Tavaly többször hallottuk, hogy más szülők konkrétan üvöltöznek velük és borzasztóan fel voltunk háborodva. Már csak ezért is remélem, hogy sikerül rendezni ezt a helyzetet. De sok múlik azon is, hogy meg tudnak - e tanulni autizmusul. Én minden esetre bízom benne.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)