Apróságok

Régen, amikor még nem voltak gyerekeink, azt gondoltam, hogy a gyereknevelés valami fennkölt és nagyszerű dolog, amitől mellesleg benő az én fejem lágya is. Azóta rájöttem, hogy sok bosszantó, meg fárasztó apróság sorozata megszakítva néha pici kedvességekkel, hogy ne bolonduljak meg teljesen.

Mostanában elég sok olyan történés jött össze, ami nem tragédia, csak olyan "Egye már inkább meg a fene" dolog. Panni felvételit írt, ami nem traumatizálta, igaz még nem tudjuk az eredményt. A macskánk több hete elkódorgott, és attól félek, már nem igazán jön haza. A hivatalos kommunikáció családon belül az, hogy én nem szeretem a macskákat, de azért mégse jó érzés, hogy eltűnt. Próbáltam örökbe fogadni másikat, mert Panni nagyjából kibőgi a szemét, de ez sem olyan egyszerű.Kiderült, hogy a menhelyek szerint nem vagyok felelős gazda, ha ugyan ivartalaníttatom és oltatom a macskát, sőt etetem, meg gyógyítom, amikor beteg. De a fő bűnöm, hogy kiengedem a macskát a kertbe! Borzasztó! Így csak 5 - 6 évet él boldogan. Ezen komolyan bosszankodtam, de végül beszéltem valakivel, aki normálisabb macska díler, így talán lesz másik cicus. Elég jó artc, szerintem Mr. Tájfel leszármazottja.

Kiszámlázták a vízdíjunkat is, ami egy éve nem sikerült, ez persze így tetemes összeg. Panninak pedig eltört a szemüvege, hogy még sokkal jobb legyen. Szegény így az orráig se lát, a tartalék meg sehol. Egy régi baba szemóval létezik, de ez nem jó már, így suliba se engedem.A határidőim csúsznak, a ház szalad, Peti meg pénteken megint pörgött a buszon.

Csupa megoldható, de bosszantó hétköznapi történés. Nincs nagy dráma, de azért köszörüli az idegeimet. Így ért utol minket a hétvége. Direkt jó kevés dolgot terveztem, hogy kicsit egyenesbe jöjjünk, meg sokat aludjunk. Ez hatott is. Délután babmbultam a tévét, Peti mellettem ült a kanapén. Ebéd utáni nasit ettünk, cukorkát. Ritkán van ilyen, szóval nagy kincs. Nem tudom mi ütött belém, rápróbáltam arra, amire a diagnózis előtt sokszor, kértem Petitől egy cukrot. Szépen tátottam is a számat. Akkor lepődtem meg, mikor szépen beletett egy M&M's - t! Csak 14 év kellett hozzá. Szerintem ő csukta vissza a számat, mert leesett az állam. :) Azt hiszem bírom még egy darabig. :)

Eszik, vagy isszák?

Petya néha még mindig nagyon meg tud lepni az auti dolgaival. Ez történt múlt héten is. Ugyanis főzött kakaót csináltam, amilyet gyerekkoromban kaptam a nagypapámtól, mikor beteg voltam, és náluk aludtam. Meséltem róla Panninak, ő meg kíváncsi lett rá, szóval megfőztem. Véletlenül még túl is cukroztam, szóval sikerem volt vele. :)

Adtam Petyusnak is, nehogy már kimaradjon valami jóból. Valamiért a bögréjében hagytam a kiskanalat. Nosza, neki is állt kanalazni! Mondanom sem kell, mindenhová jutott kakaó. Adtam neki szívószálat, hátha akkor letesz a kanálról, nem tett. Mutattam, hogy inni szoktúk ííígy, és nagyokat kortyoltam a bögrémből. Megpróbálta, de nem tetszett neki.

Végül leküzdötte a kakaóját és ment kezet mosni. Becsületére válljon, megpróbált maga után takarítani, de azért nekem is maradt munka.

Ma megint csináltam kakaót, rutinosan szívószállal szervíroztam Petyának. Keresett kanalat...

Egyébként meg tényleg miért esszük a pudingot kanállal, a kakaót meg isszuk. Tiszta egy káosz az élet. :)

Tojástánc

Írhatnék arról, hogy milyem szép karácsonyunk volt, és mennyire nagyon nincs kedvem visszacsöppenni a hétköznapokba, de nem fogok. Azért nem mert nem ez az, amivel most tele van a fejem, hanem már megint Peti gyógyszerelése. 

Ez egy hosszabb ideje zajló folyamat, ami most megint mozdul, és azért aggódom, mert nem látom, hogy merre. A mese eleje az, hogy a tavalyi év második felében már láttuk, ahogy lopakodnak vissza a vielkedésproblémák. Igaz, hogy nem olyan markánsan, mint a gyógyszer előtt, de azért újra felütötte a fejét a kiabálás, és az önbántalmazás. Sajnos ez nem egy egyenesen arányos dolog, vagyis sokkal bonyolultabb annál, hogy ha megint gond van, akkor nyomunk a gyerekbe még több gyógyszert. Ennél több okból is árnyaltabb a szitu. Ilyenkor azért érdemes kicsit mögé nézni a tüneteknek, megnézni nics - e pl fizikai oka annak, amit látunk, és a gyógyszer adagja sem emelhető a végtelenségig következmények nélkül.. Mi is voltunk pl fogorvosnál, mert a suliban felmerült a fogfájás gyanúja. Bónuszként Petya totál együttműködő volt és nincs is rossz foga.

Nem fogom a részleteket leírni, mert nem biztos, hogy érdekes, meg nem is emlékszem mindenre pontosan, de a lényeg, hogy végül úgy döntöttünk, Peti kicsit itthon marad. Ez az őszi szünet előtt volt, utána pedig néhány nap plusz, mert a suliban a nevelés nélküli munkanap miatt így volt jó. Az eredmény az lett, hogy jórészt én voltam itthon Petyával, és tényleg tojástáncoltunk. Láttam, hogy mennyire feszült, és nagyon figyeltem arra, hogy a lehető legjobban segítsek neki. Ez viszont nagyon sokat kivett belőlem. Alapból ugyanis nekem is el tud durranni az agyam, de ebben a helyzetben ez nem vezetett volna sehová. Az itthon maradás apropója az volt, hogy menet közben emeltük a gyógyszer adagját, és figyeltük a hatást. Így visszatekintve nagyon érdekes, hogy milyen álláspontok voltak ezzel kapcsoltaban. Az egyik az volt, hogy Petyát be kell fektetni a pszichiátriára, mert ott értenek hozzá, ott majd jól beállítják a gyógyszerét. A másik, amit végül csináltunk, hogy pszichiáterrel folyamatosan egyeztetve itthon állítottuk be a gyógyszert. A pszichiáter egyébként a gyógyszerelés kezdete óta velünk van, ismer minket. Szándékosan nem írom meg, hogy kitől, és hogyan jöttek ezek a javaslatok. 

Ami nekem nagyon fura, hogy miért logikus bárkinek, hogy fogunk egy auti embert, aki egyébként sincs jól, kiszakítjuk a megszokott környezetéből és rutinjaibó, majd bedobjuk egy új helyzetbe, és ott oldjuk meg, amit meg kell. Azért írtam ezt ennyire általánosan, mert nem csak a mi esetünkben látom ezt a logikát. Az egyesületbe pl rendszeresen jönnek olyen megkeresések, hogy a gyereket/fiatal egyedül nevelő szülőnek valamiért - általában egészségügyi okból - el kell mennie. Sokszor csak egy nap és éjszaka, amiről szó van. Ilyenkor a megkereső, általában elkötelezett és szakképzett segítő azt kérdezi, hogy hová vihetné addig az auti embert. Amikor visszakérdezek, hogy miért kéne őt elvinni az ottonából, és ezzel még nagyobb steresszt okozni, mint amit feltétlenül muszáj, akkor meglepődnek, meg arról beszének, hogy a keretekbe (pl munkaidő) nem fér bele, hogy otthon maradhasson az emberünk. Ez engem végtelenül bosszant, mert nem a leginkább jó, hanem a rendszerbe beilleszthető megoldást keressük. 

Az itthoni gyógyszerbeállítás valóban nagyon nehéz és embert próbáló feladat volt, de végül sikerült Petit újra suliba küldeni. A is igaz, hogy azóta folyamatosan van egy kis görcs a gyomromban hogy biztos minden rendben van - e. Petya tanárai persze szuperek, szóval lehet, hogy feleslegesen aggódom, de ez egy darabig feltehetőleg még így lesz.

Amikor végre túljutottunk ezen a mizérián, akkor jöttek a buszos gondok. Peti a buszon nyugtalan volt, bántotta magát, csapkodott, szóval megint nem volt "jó gyerek". A szokásos kísérő néha azt mondta jó napja volt, néha mondta, hogy pocsék, de nem igazán tudtunk a helyzettel mit kezdeni. Egészen addig, amíg sajnos kórházba nem került a kísérő gyerkőce. Ez váratlan volt, és nekem kellett felülni a buszra, és lehozni a gyerekeket. 

Ez is egy érdekes dolog. Rólam lehet tudni, hogy itthonról dolgozom, ezért a többi szülő úgy gondolja, hogy én szükség esetén simán be tudok ugrani. Az, hogy a home office ugyanúgy munka, az nincs meg a fejekben. Ennek a kultúrája nagyon fura, úgy látom. Erről lehet, hogy érdemes lenne külön is írni, de adott helyzetben hiába volt sok, és határidős munkám, mentem. Petit egyébként kocsival is haza tudtuk volna hozni, szóval nem elsősorban nekem volt fontos a dolog. 

A másik, ami még tényező volt, hogy Petitől fél a többi szülő. Ezt el is tudom fogadni, meg nem is. Peti ugyanis akkora, mint én, illetve kicsit nagyobb, és nagyon tud kiabálni. Nekem csak az a fura, hogy ha az ember lánya akár öt oldalt is olvasott autizmusról, akkor érthetné, hogy nem a félelemmel segít. De attól tartok, hogy mi auti szülők egy centivel sem vagyunk jobban a nem auti szülőknél. A más gyerekéről, és nevelési módszereiről kész véleményünk van, amin nem akarunk változtatni. Már csak azért sem, mert ha a másik semmit nem csinál rosszul, akkor esetleg az én gyerekem is lehet majd egyszer "ilyen". De bocsánat, elkalandoztam. Szóval felültem a srácokkal a buszra, és azonnal világossá vált, hogy mi a gond. A gyerekek száma a tavalyihoz képest megduplázódott, ráadásul nem egy közülük zajong, kiabál, echolál. Peti meg szépen megőrül ettől. Sakk és matt. Minden autinak jár és kell a szállítás, a túltöltéssel meg előidéztük azokat a körülményeket, amik miatt a közforgalomban ezek a srácok nem tudnak utazni. Láttam, hogy Petya tényleg szenved, ezért az utolsó kb másfél hónapban Ember hozta és vitte Petit. Ennek lesz most vége, a megemelt gyógyszer adaggal visszaültetjük a buszra. Először csak délután, aztán a jövő héttől már reggel is. Ezért nem fér most be nekem a zabszem se. Ugyanis a körülmények nem változtak, a gyógyszer adagjának emelése meg nem tudom, hogy mire lesz elég. 

A buszos dolognak volt még egy fura leágazása. Mire mi megbeszéltük, hogy nem tesszük fel Petyát a buszra, a klik is megírta, hogy nem szállítja. Valahogy úgy fogalmazott az ügyintéző, hogy keressünk megoldást. Akkor ő szegény már a sokadik volt, a találjunk ki valamit, meg csináljunk valamit üzenettel, és bevallom, elszakadt a cérnám. Nem érdemelte meg, mindig kedves, és segítőkész, abszolút a gyerekek érdekeit nézi, egyszerűen rosszkor talált meg egy rossz mondattal. Megkérdeztem tőle a válasz levélben, hogy szerinte ha lehetne valamit kitalálni, vagy megoldani, nem tettük volna már meg. Meg, hogy belegondolt - e abba, hogy mennyire szenved az a gyerek, aki már csak ordítani és magát harapni tud. És egyébként, hogy én, aki ennek a gyereknek a szülője vagyok, mit érzek, amikor ezt látom, és nem tudok segíteni, vagy ktalálni valamit. Merthogy az autizmus ilyen is tud lenni. Tényleg nagyon sajnálom, hogy ezt mind megkapta, de átment az üzenet. Bementünk, és megbeszéltük, hogy most sem ő, sem más nem tud segíteni, hacsak a körülményeken nem változtatunk. Kevesebb gyerek, több kísérő, esetleg ötpontos biztonsági őv, ilyenek. Elvileg jövőre ezek lehetnek, idén már nem. Nekem ebben az volt érdekes, hogy hányszor dobnak rám ilyen mondatokat úgy, hogy nem akarnak a világon semmi rosszat. Egyszerűen nem gondol bele, aki ezt mondja, hogy milyen helyzetben van az, akivel beszél. És persze túlérzékeny voltam, vagyok, de azt hiszem lehetek is. Hiszen a lelki terhek mellett, amit mindez jelentett, mindketten dolgozunk, dolgoznunk kell, hogy meg tudjunk élni, és azért is, mert szeretjük a munkánkat. De ha autózunk a sulihoz, meg gyógyszert állítunk be itthon, ez azért elég nehéz. Ez is egy stressz forrás, amit nagyon nehéz kezelni. Az a furcsa, hogy sok éve élünk így, de mégsem tudom megszokni.

De, hogy pozitívumot is írjak, az autóztatással eléggé rendbe jött Petya, Ember meg látta, hogy szép csöndben begolyózok, így elkezdtem tornázni járni. Ez elég jót tett, úgy tűnik sokat segít abban, hogy ezt a nehéz helyzetet kezelni tudjam. Ember meg muzsikál, és csinált a szülinapomra egy szuper, zárható konyhaszekrényt. Petyát azóta nem érdekli a téma. Semmi liszt szórás, só lopkodás, meg ilyesmi. Suliba is eljutottam jópárszor, és bár egy félévet csúszok, mert jelen körülmények között nem igazán tudtam szakdogát ítni, meg záróvizsgára készülni, azért jó volt más közegben lenni, másról, vagyis nem autizmusról gondolkodó emberek között. A szakdogán dolgozni is jó, érdekel  téma, azért választottam, szóval azért nem csak halálhörgés, siralom van mögöttünk. Az ünnepek alatt mindenki pihent, hátha Petyában megint sokkal több lesz, mint amennyit én gondolok és fölöslegesen féltem mindentől. Holnap délutánra okosabb leszek...

Tojástánc:kicsi mosoly, kicsi seb

Ez meg csak jó :)

Nyári időszámítás

Nemrég felhívott egy kedves barátom, és megkérdezte, hogy vagyok. Reflexből és őszintén vágtam rá, hogy jól. :)  Mivel ő is sokat dologozik auti gyerekek szüleivel, azt hiszem sikerült meglepnem. Kicsit magamat is, mert rájöttem, hogy tényleg jól vagyok.

Ezért persze nagyon sokat kell dolgozni, de azt hiszem érdemes. A vakáció ugyanis nekem egy elég nagy mumus. Kezdődik azzal, hogy Peti kap a sulijától kb két hét napközis tábort, amiért nem győzök elég hálás lenni. Ilyenkor nem tanulnak, hanem csavarognak. Állatkert, szuper játszóterek, ilyesmik. Erre a táborra már nem jár a busz, tehát autózunk. Viszünk egy másik srácot is, akit be merünk vállani, de összességében ez a szitu elég jó. Az az izgalmas benn, hogy ilyenkor van két hetünk, amiben Panni már itthon van, de Petya még nincs. Ilyenkor igyekszünk elvégezni minden nagy munkát, ami sürgős, és persze a lehető legtöbb időt tölteni Pannival. Moziztunk, fagyiztunk, voltunk a CSOPÁ - ban, ilyesmik.

Aztán jön a mélyvíz, Peti is vakációzik. Neki szüksége van a struktúrára, különben teljesen szétesik. És ha neki nem jó, akkor garantáltan mindenki más is rosszul, de legalábbis kényelmetlenül érzi magát. Emiatt mindig nagyon rápörgök a vakációra, és az életünk megszervezésére. Aztán vagy sikerül, vagy nem. Idén is megegyeztünk Emberrel pár dologban. Az egyik az, hogy hetente egyszer szervezünk családi programot. Az a vicces, hogy idén tényleg megy és azt hiszem, mindenki jól érzi magát. Persze vannak aróbb nehézségek, pl mikor Petya az Állatkertben nagyot toppantott, és ettől megfájdult a lába. Utána leült a földre és nem nagyon akart tovább jönni. Már azt néztük, hogy biztos megrántotta a térdét, mikor kiderült, hogy csak a közeli játszótérre szeretett volna bemenni. És itt jön a vicces rész, senkit nem zavart, vagy érdekelt, hogy egy 13 éves nagyfiú ül a játszótéren, ahogy a Tropicáriumban sem zavart senkit az integetés és a rikkantás. (Olyan alapzaj van, hogy alig vették észre.) Akinek feltünt, hogy Peti némiképp másmilyen, másképp örül, az max megnézte kicsit, de ez szerintem elfogadható, hiszen lássuk be, elég szokatlanul viselkedik néha. :) A Velencei tóról majd írok külön, mert az különösen érdekes volt. Azért persze teszek ide pár képet. :)

Állatkert - oroszlánok

Állatkert - van ami sosem változik. Mindörökké rugós hinta!

Állatkert - Japánkert

Állatkert szeretettel

A régi körhinta

Tropicarium

Tropicarium

Tropicarium

Strandolás

A másik ami idén eléggé bejött, az étlap. Ugyanis Panni elég kevés fajta ételt eszik meg. Ezzel az a gond, hogy nekem nem nagyon van kedvem erőszakoskodni ezzel kapcsolatban (sem). Vagyis nem megy a "Ha nem etted meg a nemtommit, akkor nem kapsz fagyit", meg a többi praktika többe között azért sem, mert vannak ételek, amiket én sem szívesen eszem meg és nem lennék nagyon boldog, ha bárki azt akarná elérni, hogy ezekkel lakjak jól. Szóval alternatívának mindig van vajas kenyér. De én eléggé szeretek főzni, szóval alkudozunk. Minden héten felkerülnek olyan dolgok, amiket Panni szeret, de pl minden héten kell, hogy legyen egy főzelék. Panni pedig mindent becsületesen megkóstol (És csak aztán nem eszi meg.) Én főzhetek változatosan, Panni meg néha megeszi. Mindenki jól jár. Az étlapot egyébként innen szedtem le, mert lusta vagyok rajzolni.

Terv volt, hogy Petyát bevonom a házimunkába. Így ő kap egy új aktivitást, és addig is a szemem előtt van. Különben is szeretek vele lenni. Ez érdekesen alakul. Segít nekem teregetésnél felrakni a csipeszeket és kipakolni a mosogatógépet. Ezeket a dolgokat persze (még) nem csinálja egyedül, de szuper, hogy bent marad a helyzetekben. Próbálta a porszívózást és a söprést is, de sokat levon a helyzet idilli voltából, hogy saját maga után takarított. Azt szedte fel, amit kiszórt. Ugyanis ha nem foglalom el, elfoglalja magát. Annak meg úgyis takrítás a vége. Mivel a konyhapolcról szerzett zsákmányaival jórész az emeletre, konkréta Apja ágyára vonul fel, több lepedőt mosok, mint egy közepes forgalmó bordély, de legalább van mit teregetnünk. :)

Teregetés

Teregetés

Gőzerővel folyik a szobatisztaság projekt is, ami időnként sikerélményt, máskor további mosni valót generál.

Néha ügyeskedünk is. Természetesen Peti ezekből a dolgokból sem marad ki és időnként jól elvagyunk a kertben.

Panni hableánya gyurmából

Vendégek is jönnek néha, akiknek örülünk. Most van itt az ideje a jó beszélgetéseknek a diófa alatt, meg persze a ráérős falatozásoknak. Mondanom sem kell, Petya ezekben is örömmel részt vesz. Ma pl céklakrémlevest evett és mákos gubát. Úgy tűnik, hogy Pannival ellentétben ő nem válogatós. Emiatt viszont felmerült bennünk, hogy zárat szerelünk a hűtőre, ugyanis ő időnként kiszolgálja magát, ami súlygyarapodáshoz és további maszatos lepedőkhöz vezet. Ezzel kapcsolatban elég komoly ellenérzéseim vannak, de a fürdőben beváltak a zárak. Azóta nem vesszük kétnaponta a tusfürdőt, csak ha elöl felejtjük. ;)

A fentiekből következik, hogy a napjaim eléggé tele vannak anyukaságokkal. Fura ez, mert egy lelassult és kiszámítható életritmust eredményez, ami nagyon jól esik. Viszont továbbra is van munkahelyem, meg az egyesület, ahol ugyan nem kapok fizetést, de dolgozom és a szakdolgozatomat is meg kéne írni. Az már csak hab a tortán, hogy a tavasszal esedékes diplomámhoz egy nyelvvizsgát is produkálnom kell. Noha nem nulláról kezdek, azért ez is idő és munkaigényes.

Ez nem kis feszültség lehetne. Évekkel ezelőtt, egy rodeósabb vakációban kötöttem egy kompromisszumot, hogy nem dolgozom ha a gyerekek itthon vannak, mert  mellettük egyszerűen nem megy. Ha hangoskodtak, ideges lettem, és mindig paráztam, hogy az elvégzett munkában hiba van. kb két évvel ezelőttig így írtam és valósítottam meg pályázatokat, és alkudoztam magammal, hogy nem olyan rossz ez, de ha mégis rossz akkor meg mindenképpen szükséges, miközben folyamatosan jelezte vissza a család, hogy nekik ez a helyzet vacak. Nagyon szeretem a munkámat, és a sulit is, de egyidő után rájöttem, hogy így már engem sem tesz boldoggá a munka. És ez az igazi meló. Elhinni és elfogadni, hogy ebben két lassú és anyukás hónapban mindenkit, beleértve engem is az tesz boldoggá, ha főzök, takarítok (bármennyire sziszifuszi vállalkozás), és csak annyit dolgozok, amennyi belefér.

Mindezzel együtt tudom, hogy nagyon szerencsés vagyok. A munkahelyem full normális és toleráns de azért a munkámat el kell végeznem. Amit csak tudtam, úgy ütemeztem, hogy júliusban és augusztusban kevesebb munkám legyen, de azért marad. Ahogy idő is marad, leginkább akkor, mikor a többiek már alszanak. Annyi csak a bibi, hogy borzasztóan rosszul tűröm a meleget, szóval néha én is kidőlök. Marad tehát az éjszakázás, a heveny lekiismeret furdalás és a tudat, hogy szeptemberben mindaz a nyakamba szakad, amit most oda toltam. 

De ez még nincs itt, nappal látom a gyerekeimet, nem csak a suliból haza esve fáradtan, és attól félek, hogy az anyuka idő elfogy, legkésőbb, amikor felnőnek, szóval jelenleg tényleg jól vagyok. :)

Apák napja

Az a helyzet, hogy szeretem az Apák napját. Persze lehet rajta fanyalogni, hogy már megint egy olyan ünnep, ami nem széria mifelénk, de nekem már kicsi koromban is fura volt, hogy ha Anyák napja van, akkor az apáké miért nincs. Kicsit elfilóztam rajta, hogy akkor vajon kétszer kéne virágot "szerezni", vagy mi lenne, mert nehezen tudtam elképzelni, hogy Aput is megtaláljuk egy csokor orgonával, aztán elfelejtettem az egészet. Azt hiszem Adrien Mole naplójából tudtam meg, hogy másutt ünneplik az apákat. :)

A téma kézenfekvő módon akkor kezdett újra foglalkoztatni, amikor megszülettek a gyerekeink. Mázlista vagyok, azóta számtalan jó fej apukát ismertem meg, jellemzően olyanokat, akik autista gyereket (is) nevenek. Sokat törtem a fejem, hogy mennyiben mások az auti srácok apukái, mint a nem autistáké. Végülis az apukák sokfélék, pont mint az anyukák, és azt hiszem a legtöbben szeretetben és biztonságban szeretnék felnevelni a gyerekeiket, függetlenül attól, hogy autisták - e, vagy sem. Ráadásul nincs igazi viszonyítási alapom, hiszen nekünk van egy auti Petink, el sem tudom képzelni, milyen lenne az a másmilyen élet, amiben nincs, következésképpen a nem auti gyerek apukáját sem.

Erre a gondolatra egyébként pont ma kaptunk egy nagyon tiszta választ. Történt ugyanis, hogy jó sokáig aludtunk reggel. Ezt azért is tehettük, mert Peti megtanulta, hogy ha mindenki alszik, halkan foglalja el magát és lehetőleg maradjon is az ágyában. Ennek szellemében ma lebontotta az ágya mellet az elosztó fedelét, ami mögött a villanyvezeték megy többfelé. Békésen kipiszkálta az áram alatt lévő vezetéket és makramézott kicsit velük. Ember erre ébredt, meglehetősen gyorsan és viharosan. Leizzadt négyszer, majd elindult villanyt szerelni és dobozokat bombabiztossá tenni. Amikor ezen túl voltunk és egy füst alatt megjavította a konyhában is a rossz konnektort, békésen megkávéztunk és megbeszéltük, hogy Petya őranygyala valószínüleg egy szenvedélybeteg idegroncs és gondolkodik, hogy leugrik egy felhőről és inkább mégis ember lesz. Szóval azt hiszem, hogy a nem auti gyerekek apukái valahogy más dolgokban erősek, mint az auti srácoké. :) De ez a gondolatmenet nem lenne kerek, ha nem említeném a másfajta örömöket is. Pl, hogy Petya tegnap egész nap gatyában volt és tiszta maradt. Ez elég szép teljesítmény és közös, hiszen javarészt Apja hordta vécére. 

Aztán ott van az a régi emlék, amikor Ember Peti kicsi korában hazaért hulla fáradtan, mert elég sok fizikai munkát is végzett, az alkarjára fektette Petit és elkezdett vele fel és alá sétálni a konyhában, mert Peti így tudott megpihenni. Akkoriban ezt még a hasfájására fogtuk, lehet, hogy az is volt az ok, talán sosem tudjuk meg, de tény, hogy Ember rengeteg kilométert megtett a konyhakövön és Peti sokáig elfért az alkarján. :)

És ha már emlékezgetek, van még két kép, ami szerintem mindent elmond arról, hogy nálunk mi az apaság. Sajna egyiket sem tehetem fel, mert a családtagjaim rendszerint alulöltözöttek, mikor fotózom őket és nem dícsérnének meg, ha közkinccsé tenném őket gatyában/pelóban. :)

Az egyik képen Ember ül az ágyon és gitározik. Mellette áll Panni kék gumicsizmában (?) és pelenkában kb egy évesen és úgy néz az apjára, mint egy istenre. Apja természetesen ennek megfeleően néz rá vissza és tök egyforma kék a szemük. Nem vagyok egy érzelgős típus, de ezt a képet  imádom. :)

A másik képen Ember alszik keresztben az ágyon, a hóna alatt Peti kb két évesen. Nyár lehet, mert itt is a peló és meztelen felsőtest kombó játszik, de olyan béke van az arcukon, amilyet ébren ritkán látni. :)

És ha azt hinném, hogy csak nekem van ilyen jó dolgom, akkor eszembe jutnak mások. Például az az apuka, aki a támogatott életvitellel kapcsolatos tudnivalókba ásta bele magát, mert már nagy fia van. Vagy egy másik kedves bartáunk, akiknél négy pici gyerkőc van és persze az egyik auti. Türelmes és kedves velük, pedig néha az az érzésem, hogy egy zsák bolhával is könnyebb lenne. És még sorolhatnám hosszan, hogy melyik apuka miért is szuper, de tuti, hogy sértődés lenne a vége, mert biztos kihagynék valakit. Plusz azt gondolom, hogy nem csak azok az apukák jó fejek, akik valami extra blikkfangosat talának ki, mint pl egy csokiműhely, hanem azok is, akik "csak" szép csöndben elmennek dolgozni egy bankba, vagy egy építkezésre, aztán hazamennek és segítenek menedzselni a családot, szeretik a gyerekeiket és azok anyukáit. Őket mintha kicsit kevésbé vennénk észre, pedig nélkülük sokkal kevésbé lenne színes a világ.

Amikor ilyesmiről gondolkodom (tényleg szoktam!) akkor eszembe jutnak azok az apák is, akik valamiért nem maradnak a családjaikkal. Valahogy az az érzésem, hogy ők sem azért csinálják ezt, mert rosszak és gonoszak, hanem mert valami túl sok, vagy túl nehéz nekik. Jó lenne, ha el lehetne érni, hogy valahogy könnyítsünk az apukák terhein, azt hiszem akkor mindenki boldogabb lenne. :)

De száz szónak is egy a vége: Éljenek az apukák, főhajtás és pacsi nekik! :)

Vagabondok

Múlt szombaton volt a városunkban a Vagabond Korzó. Ez egy olyan rendezvény, mint egy nagy utcabál, vagy egy kis fesztivál. Gyakorlatilag bármerre csámborog az ember a fúbb utcákon, zenébe botlik. 

Azért szeretem nagyon ezt a dolgot, mert teljesen a helyi közösségről szól. Akik ismernek, tudják, hogy ez már egy ideje nagyon foglalkoztat. Mármint a helyi közösség téma. Tök abszurd, hogy a neten lógva élünk, és közben nem tűnik fel, hogy jó fej a szomszéd, vagy, hogy kettővel arrébb is egy auti srác lakik.De vissza a bulihoz!

Ezen a jeles alkalmon természetesen Ember is muzsikál már évek óta. Mindig nagyon szerettem volna hallani, de eddig sosem mentem el. Petivel nehezen indultam neki, tartottam tőle, mi lesz, ha hamar haza kell indulnunk, mert sok lesz neki a jóból. Most viszont szerencsém volt, mert volt nálunk egy kölcsön autó. Így Embernek is volt kocsija, de nekem is maradt, ha gyors távozásra kerülne sor. A legviccesebb az, hogy nem került. :) Bónuszként Anyut is el tudtam vinni, akiről nekem sosem jut eszembe, hogy idős, de most már azért néha fáj a lába, szóval jól jött, hogy nem kellett mindenen végig gyalogolnia. Autonóm személyiségként gyorsan lepattant rólunk, amikor a központi helyszínre értünk, de időről időre összeakadtunk, Panni pedig hol vele bóklászott, hol velünk.

Először a Szaft nevű remek formációt hallgattuk meg, amiben Ember és egy séf barátja muzsikált. Ezt Peti nagyon szerette, végig billegett velem a színpadnál. Utána átsétáltunk egy másik helyszínre és útközben szert tettünk némi fagyira. Innentől már beindult a buli, Peti érezte, hogy ez most egy jó kis nap lesz. 

A másik helyen A Blues Rádió Budapest tolta, ami Ember kb száz éve létező zenekara és szerintem szuper. Arra azért figyeltem, hogy elhozzuk Petya telóját, mert számítottam rá, hogy lesznek üresjáratok. Ez jó ötlet volt, mert amíg a zenekar felállt a színpadra, addig Petya békésen eljátszogatott. Nagyon vicces volt, hogy találkoztunk egy kedves ismerősünkkel, akivel nyárra integrált alkotótábort tervezünk auti és nem auti srácoknak. Ő festőművész és valaha pedagógus volt, így több társával együtt be meri vállalni a srácokat. Erről bővebben itt. (Akinek van kedve, egy kattintással akár támogathat is minket egy kattintással! Köszi! :) )

Amint találkoztunk, egyből rákattant Petyára, noha mondtam neki, hogy nem fogjuk egy hétre vinni táborozni, hiszen neki is sok lenne, meg a környezetnek is. Ettől függetlenül figyelte, hogy játszik, mit csinál és ötleteltünk, mibe is lehetne bevonni. Annyira jól esett, hogy nem a frász jött rá, hanem a lehetőséget látta Petiben!

Amikor a zene elkezdődött, Peti teljesen lelkes lett. Nagyokat nevetett és néha belevisított a zenébe, amit kb senki nem hallott. Azon mosolyogtam magamban, hogy néha pont jó helyre kiabált. Szerintem most állt össze neki, hogy Apja miket zenél otthon. Ugyanis nálunk előfordul, hogy Ember lecsücsül szépen valahová az ölében egy gitárral és játszik valamit. Ez ilyenkor nem éppen az az idilli helyzet, aminek kinéz, ugyanis az elektromos gitárnak hangosítás nélkül elég fura hangja van. De a motívumok felismerhetők és Petyának simán átjött, hogy aha! ezt szoktam én otthon hallani! Ráadásul ott volt a többi hangszer, szóval komplett zeneként hallotta vissza a dallamokat. Nagyon tetszett neki. Nekem meg az tetszett, hogy a kutya sem törődött Petivel Mért is tette volna, egy szép nagy kamasz srác bulizott, meg nyomkodta a telóját. Az is igaz, hogy jöttek még barátok, szóval általában olyan emberek ültek mellettünk, akit nem lepett meg, egy orr fogás, vagy billegés. De nagyon jó volt kimoccanni Petivel.

Visszafelé a kocsihoz sietni kellett, mer megerősödött a sél. Ezt sajnáltam, mert elfújt egy koncertet, amibe belehallgattam volna. (Mojo Workings)

Apró vidámságként találkoztunk még Petya egyik volt gyerekvigyázójával, az elsővel, még a korais időkből és vettem egy nagyon szép kendőt egy nem nagyon szomjas pólóárustól, aztán hazajöttünk és lazultunk a kertben, amíg el nem kellett kezdeni az estét. Szuper napunk volt, és még most, egy héttel később is vigyorgok, ha eszembe jut. :)

Kicsit megkésve

Már egy ideje szeretném megírni, hogy milyen szuper nyarunk is volt. Kicsit túlpörögtem, mert nagyon jó napom volt, szóval pont itt a megfelelő alkalom. :)

Kezdődött az egész azzal, hogy megkaptuk a bizonyítványainkat. Most épp hárman, Panni, Peti és én. Mindenkié meglehetősen jó lett, de Petyáé különösen izgalmasra sikerült. A tanárai olyasmit is leírtak, aminek itthon nyomát sem látom. Ez nem azért van, mert nem írtak igazat, autizmusban előfordul, hogy egyes képességek csak adott helyhez kötve működnek. Nálunk ez most a szobatisztaság. A suliban már képpel jelzi, ha mennie kell, itthon viszont tesz mindenre, a szó szoros értelmében. Nosza felbuzdultam, itt a nyár, itt is menni fog és szeptemberben egy pöpecül szobatiszta gyerek megy majd suliba. Hát ez nem jött össze. 

Az viszont igen, hogy egy kisimult, nyugis srác ment ősszel, de addig nagyon sok minden történt.

Kezdődött azzal, hogy a sulitól idén is kaptunk plusz két hét napközis tábort, amiért nem tudok elég hálás lenni. Ezeken a napokon a srácok bemennek, de nem tanulnak, hanem mindenféle szabadidős progin vesznek részt. Állatkert, játszóterek, ilyenek. Idén Petyáék osztálya még a Velencei tóra is elment. Rendesen vonattal. 

A táborra már nincs szállítás, mivel ez nem tanév, mi hordtuk fel Petit. Azért ez nagyon más, mintha tejes tanévet nekünk kellett volna eltolni, ráadásul nagyon vakációs hangulat volt, jó volt a tanárokkal is beszélgetni. Tök jó volt látni, hogy mennyire lelkesek, nem, letudni akarták a plusz két hetet, hanem szerveztek és azt hiszem jól érezték magukat a srácokkal.

Mivel nem volt szállítás, egy másik srácot is felhordtunk, mert tudtuk róla, hogy ő egy nyugis legény, vele nem lesz gond. Ráadásul az anyukája is nagyon jó fej, egyedül neveli a gyerekeit és neki sem mindegy, hogy mennyit tud dolgozni. Ez mókás volt, mert Peti féltékenykedett. Semmi extra baj, de láthatóan azt gondolta, hogy ebben a kocsiban vele kell foglalkozni, őt kell szeretgetni és max még a Pannit. Panni egyébként nagyon ügyes volt, sokat segített a két srác kapcsán, mert én nem tudtam mindig ott lenni plusz kéznek. Vizet adott, ha szomjasak voltak, meg ilyenek, de jó, hogy ezt nem Embernek kellett megoldani vezetés közben.

Aztán jött a vakáció, amikor már mi gondoskodtunk a gyerekek szórakoztatásáról, de legalábbis elfoglaltságáról. Voltunk medveotthonban és kirándulni, jöttek barátok és mi is mentünk, csupa jó kedvű dolog. 

Néha fagyizunk, sőt igazából egészen sokat és szerintem a hazai dinnyék jelentős részének elpusztulása is a mi lelkünkön szárad. Peti gyomra rendben jött és lelkesen ette a gyümölcsöt, mostanig is főleg a szőlőt. Ebből kapott extra verziót is.

Egyik nap dolgoztam a helyemen, ahonnan kilátok a kertre és fél füllel hallottam, hogy valaki azt mondta, hogy Péter légyszíves gyere ide, majd láttam, hogy Petyus jön be az ösvényen és hoz valamit nagyon óvatosan a kezében. Az arcán láttam, hogy nem tudja, hogy ezt most szabad - e, vagy sem. Kimentem hát a konyhába és megnéztem, hogy mi is történik. Kiderült, hogy a szomszéd bácsitól kaptunk egy nagy adag szőlőt. Tudtuk, hogy tőle van, mert már máskor is megkínált minket és megismertem, mert jellegzetesen hosszúkásak a szemek. Ja, és nagyon finomak! Ember úgy szaladt át megköszönni, úgy tűnik a szomszéd nem akart ebből ügyet csinálni. Ha néha kapunk tőle ilyesmit, mindig csak annyit mond, hogy a gyerekeknek, aztán már megy is el, mintha valami olyat tenne, amiről nem kéne beszélni. Egyébként ezzel én is gondban vagyok, mert hogyan fogadjunk el bármit, de ilyen kedvességet egyszerűen nem lehet visszautasítani. A szituban az dobott fel mégis, hogy Peti tök szépen együttműködött, kiderül, hogy a szomszédunk azt mondta neki, hogy vigye be a szőlőt a házba. Ezt hiba nélkül megoldotta. :)

Izgalmas volt még a Decathlon is, mert elmentünk mindenfélét venni, többek között Petyának szandit. Évek óta nem vettünk neki úgy cipőt, hogy ő is ott volt, most ez is simán ment. Igaz csináltam neki egy rövid kis itinert, vagy nem is tudom minek hívjam. Ez sok fotó és kevés szöveg arról, hogy mit fogunk csinálni. Leginkább talán mobil napirend. Ezt több programhoz is elkészítettem, pl a Medveotthonhoz is. Ezekkel szuper jól működött, különösen ha mondjuk volt benne Meki is. :)

A Decathlon ideális volt, mert nagy és tágas és senki sem egymást nézi, szóval ha Petyának éppen repkedhetnékje volt, az sem hatotta meg a népet. Az is jó volt, hogy nem szedegette le a cuccokat, de megmutatta, ami tetszik. Végül kapott egy labdát is, amitől iszonyú boldog volt. Csak arra kell vigyázni, hogy ne dobja át a kerítésen. Ezt most nagyon lelkesen csinálja, a túloldalt lakó bácsi pedig nagyon idős és néha elfelejti, hogy arra kértem, hogy dobálja vissza a holmikat.

Idén a medence problematika is másképp alakult. Nem vettünk újabb kiharapható medencét, így Petya beleszokott a fürdőkádba. Ezt próbáltam régebben is, de akkor nem ment. Most ezzel is szerencsénk volt. Persze azért a dobáláson kívül is talált magának elfoglaltságot a kertben. A hintaágy is jó buli, de a legjobb a sarazás. Kiengedte a vizet a kerti csapból, a többit pedig mindenkinek a képzelőerejére bízom. Végül a pancsolót is felállítottuk, de műanyaglemezekre és ponyvára, hogy ne lehessen abban is sarazni. Ez volt a kompromisszum. Így is sok víz fogyott, de kicsivel kevesebb volt a kosz.

Próbáltam Petit a ház körüli dolgokba is bevonni, volt amiben egész jók voltunk együtt. Ilyen a mosogatógép kipakolása, és a dolgok hámozása, szeletelése. Hosszú ideig ezekben nem sokszor maradt bent, de nagyon szeretném ezekre megtanítani. Időnk van. :)

szeletelés

ez is :)

Panni is ügyi volt, igaz sokat tévézett. Úgy döntött, hogy nem szeretne tovább zongorázni, mi mg nem erőltettük. Majd elválik, hogy jól döntöttünk - e, de azt hiszem igen. Mióta nem kötelező zenélni, nagy előszeretettel veszi elő a basszusgitárt és jobbára meg is találja rajta a hangokat.

Ő most ment felsőbe, és elég szomorú volt, mert szerette az alsós tanító nénijét. Úgy tűnik, hogy a felsős osztályfőnök is jó fej, de azért ez még néha most is előkerül.

Bevezettük a játékestéket is, amiket mind nagyon élvezünk. Ez arról szól, hogy Anyu és én nagyon szeretünk társasozni, de Ember nem igazán. Most már Panni is nagyon okos, szóval simán lehet hármasban játszani. Ilyenkor átmegyünk Anyuhoz, táblás játékokat játszunk és kirúgunk a hámból, ami nasizást jelent. :)

Panni is táborozott, de ez igazán egyikünkben sem hagyott mély nyomokat. Mindenféle programra mentek busszal, aztán jöttek haza. Azt hiszem ezt jövőre kihagyjuk.

Maradt még a sátorozás, felállítottunk a kertben egy sátrat, abban aludtunk néhányat. Paninak tetszett, de egyedül nem volt hajlandó aludni benne, pedig szerintem az vicces. Talán majd jövőre.

Embernek tudtunk venni egy új bringát, ami jobban passzol hozzá, mint a régi, így újra el tudott kezdeni bringázni. Ez több szempontból is érdekes. Azt vettem észre, hogy mióta nyugisabb az élet, mert nincs sikoltozás, kiabálás, fejverés, azóta  mi is egyre lazulunk. Nincs ebben semmi meglepő, de nekünk mégis nagy változás. Az elmúlt jó pár évben folyamatos készültségben léteztünk. Ez nem volt tudatos, de mintha leplankolt idegvégződésekkel léteztünk volna. Ebben az állapotban nagyon sok igényt elengedtünk azért, hogy ne őrüljünk meg teljesen. Most, hogy végre nincs folyamatos riadó, szépen visszatérünk a régi magunkhoz. Kinek az az igénye, hogy tekerjen, kinek, hogy nézze. Én pl a teljes Tor de France -t. 

Azon is elcsodálkozom néha, hogy abban a helyzetben is tudtunk dolgozni és én tanulni. Ezen is a nyáron gondolkodtam el. Régebben Peti mellett egyáltalán nem tudtam dolgozni, ez folyamatos stressz volt, mert mindentől függetlenül dolgozni kellett. Most lehetett, ugyan félgőzzel, de mégis.

Ez azért is fontos, mert lett egy állásom, ami ugyan nagyon családbarát, csak heti két napot járok irodába, a többit itthonról dolgozom, de azért ez munka, sőt! Meg persze maradtak az egyesületi dolgok. Pályázatokat írtam és zártam és nem volt para. Valahogy rutinosabbak lettünk ebben is. Embernek is szezon volt, ezért ez hihetetlenül jól jött ki.

Nagyjából ennyi volt az egész nyár, így leírva nem sok, de komolyan elszomorodtam tanévkezdéskor. Egyszerűen élveztem a srácok társaságát és a nyári lazaságot, nem sok kedvem volt visszaállni a normál működésre. De ez is szokatlanul zökkenőmentesen sikerült. Persze kellett hozzá Ember és Anyu, aki heroikusan elment a szülőire, de mindent összevetve egész jól alakult. :)