2019. augusztus 24., szombat

Egy tökéletes nap

Feltehetőleg ez lesz az eddigi legunalmasabb bejegyzésem, de mégis megírom, mert ilyen napból időről időre van , és attól tartok nem veszem észre, hogy milyen jó dolgom is van.
Igazából semmi extra nem történt, csak ma valahogy minden passzolt. Reggel keltünk relatíve normális időben, utána kicsit kuckóztunk az ágyamban. Ember dolgozni ment, mi reggeliztünk, aztán tollas Pannival, utána játék Petivel. Panni a délelőtt jó részét kézműveskedéssel töltötte, szuper cuccokat csinált. Ma Igy neveld a sárkányod tematika volt, szerintem nincs ezzel semmi gond. 



Ebéd a kertben, ez már önmagában is király! Quiche - t csináltam mindenféle maradékból, meg volt egy kis bableves, az is maradék. Jutott egy kis fagyi is, szóval teljes volt a boldogság.
Ebéd után Peti mesét kért, Panni a szobájába vonult kamaszodni. Én készültem bebóbiskolni a tévé előtt, de valahogy mindig kiktötött egy gyerek a hónom alatt. Nagy mamlaszok már, de azért kell az ölelés. :)
Mire az összes gyerekemet megszeretgettem, Ember is hazaért. Ő is ebédelt, aztán boltba szaladt, én takarítottam kicsit az ebéd romjait. Utána sövényt nyírtam, Ember dogozott egy keveset, aztán medecézés a srácokkal, amíg el nem eredt az eső.
Este egy kis tévé, (Pannival a Red 2.) aztán szundi. Úgy tűnik, nekem ennyi elég is a boldogsághoz. Ebben persze szerepe lehet annak, hogy jó pár olyan évünk volt, amikor ez mind elképzelhetetlen volt, ahogy az is, hogy lesz olyan napunk, amiben nincs sikítás, ordítás és mindenféle dolgok dobálása. Valahogy felértékelődtek az egyszerű örömök, na!

2019. március 15., péntek

Kiszeretgetni a félelmet és a feszültséget

Sokat gondolkodom mostanában Petyán. tizennégy éves, és hihetetlenül gyorsan változik. Egy ideje már nyugisabb időket élünk, de még így is előfordul, hogy feszült. Ilyenkor alulról felfelé néz, szuszog, vagy billeg és kántál. Megfeszülnek az izmai, jól látszik az állánál és a vállain. Amikor ilyen állapotban van sokszor egyszrűen megszeretgetem. Szépen kimasszírozom, kidögönyözöm az izmaiból a feszültséget, és sikerül ezzel úgy megnyugtatni, hogy igazából nem is tudom, mitől feszült meg. Persze jobb lenne tudni, de ez nem mindig megoldható, hiszen Peti nem az a locsifecsi fajta. :(
Nincs ezzel semmi gond, jó, hogy tudok neki segíteni, de most már több mint 170 centi és 70 kiló, a szája sarkában legénytoll pelyhedzik és a férfiasodás egyéb jeleit is mutatja. Simán el tudom képzelni, hogy annak, aki nem ismeri, a feszült Peti ijesztő lehet, és esze ágában sincs nemhogy megszeretgetni, de a közelébe menni. A mostani tanárai közül többen ismerik még kicsi korából, mikor a sulit kezdte, nekik még megvan a kis Peti, de akik ezután fogják segíteni, azok ezt a nagy Petyát kapják. Ezek nem jó gondolatok, és nagyon messzire vezetnek. 
Ha elfogadjuk, hogy Petinek is fel kell nőnie, akkor az is benne van a pakliban, hogy  egyszer majd nem leszünk vele. Nem mi fogjuk a napi történések során segíteni. De így elveszhetnek azok a kis apróságok amiket észre sem veszünk, és amik neki a biztonságot jelentik. Van például egy csomó kis buta mondókánk, amiket kicsi kora óta mondunk neki. Aztán ott az öltözés. A napokban kaptam magam rajta, hogy a póló felvételénél mondtam neki, ahogy szoktam. Okos feje (itt dugta be a fejét a pólóba), utána jött az, hogy kicsi keze, és már igazította is magán a pólót. A kicsi kezén mosolyogtam, nagyobb a tenyere, mint az enyém. :) Ezeket a mondókákat, kedvességeket majd át lehet vele adni. De egyszer, mikor nagyon fáradt voltam, önkéntelenül felmerült bennem, hogy ki fogja majd úgy szeretni, mint én. Napokig futtatam magamban ezt a rossz mondtatot. Aztán persze megjött a válasz is rá, csak egy kicsit pihenni kellett. Eszembe jutott az a lakóotthon, ahol a nagygyakorlatomat töltöttem, meg több másik hely, ahol felnőttekkel dolgoztnak, és Persze Peti mostani tanárai is. A nagy okosság az volt, hogy rájöttem, úgy senki nem fogja szeretni, ahogy én, de másképp igen. Annyi kedves és értelmes embert láttam ezeken a helyeken, hogy el tudom képzelni, mindig lesz valaki, ainek fontos lesz Petya. És nem lebecsülendő Peti személyes varázsa. :) 
 Persze ott van Panni is, de azt remélem ő sem fogja Petyával tölteni az egész életét. Erről nemrég beszélgettünk is, mert érdekelte, hogy mit gondolok, engem meg az, hogy neki mi van a fejében.
És egyébként ez az egész még nagyon messze van. A mostanin kívül Petyusnak van még két tanéve, és utána sem szeretném, ha elmenne itthonról. Nem auti gyerekek sem sűrűn költöznek el 17 évesen. Azt remélem, találunk neki nappali ellátót, és ha eljön az ideje, átvezetjük őt egy másik lakhatásba. Tudom, kevés az esély, és nem lesz könnyű megtalálni a megfelelő helyet. De azt hiszem ezekkel a démonokkal minden ilyen gyerkőc szülője birkózik időnként, és én most voltam elég fáradt ahhoz, hogy ne tudjak védekezni a saját gondolataimmal szemben.

2019. január 26., szombat

Apróságok

Régen, amikor még nem voltak gyerekeink, azt gondoltam, hogy a gyereknevelés valami fennkölt és nagyszerű dolog, amitől mellesleg benő az én fejem lágya is. Azóta rájöttem, hogy sok bosszantó, meg fárasztó apróság sorozata megszakítva néha pici kedvességekkel, hogy ne bolonduljak meg teljesen.
Mostanában elég sok olyan történés jött össze, ami nem tragédia, csak olyan "Egye már inkább meg a fene" dolog. Panni felvételit írt, ami nem traumatizálta, igaz még nem tudjuk az eredményt. A macskánk több hete elkódorgott, és attól félek, már nem igazán jön haza. A hivatalos kommunikáció családon belül az, hogy én nem szeretem a macskákat, de azért mégse jó érzés, hogy eltűnt. Próbáltam örökbe fogadni másikat, mert Panni nagyjából kibőgi a szemét, de ez sem olyan egyszerű.Kiderült, hogy a menhelyek szerint nem vagyok felelős gazda, ha ugyan ivartalaníttatom és oltatom a macskát, sőt etetem, meg gyógyítom, amikor beteg. De a fő bűnöm, hogy kiengedem a macskát a kertbe! Borzasztó! Így csak 5 - 6 évet él boldogan. Ezen komolyan bosszankodtam, de végül beszéltem valakivel, aki normálisabb macska díler, így talán lesz másik cicus. Elég jó artc, szerintem Mr. Tájfel leszármazottja.
Kiszámlázták a vízdíjunkat is, ami egy éve nem sikerült, ez persze így tetemes összeg. Panninak pedig eltört a szemüvege, hogy még sokkal jobb legyen. Szegény így az orráig se lát, a tartalék meg sehol. Egy régi baba szemóval létezik, de ez nem jó már, így suliba se engedem.A határidőim csúsznak, a ház szalad, Peti meg pénteken megint pörgött a buszon.
Csupa megoldható, de bosszantó hétköznapi történés. Nincs nagy dráma, de azért köszörüli az idegeimet. Így ért utol minket a hétvége. Direkt jó kevés dolgot terveztem, hogy kicsit egyenesbe jöjjünk, meg sokat aludjunk. Ez hatott is. Délután babmbultam a tévét, Peti mellettem ült a kanapén. Ebéd utáni nasit ettünk, cukorkát. Ritkán van ilyen, szóval nagy kincs. Nem tudom mi ütött belém, rápróbáltam arra, amire a diagnózis előtt sokszor, kértem Petitől egy cukrot. Szépen tátottam is a számat. Akkor lepődtem meg, mikor szépen beletett egy M&M's - t! Csak 14 év kellett hozzá. Szerintem ő csukta vissza a számat, mert leesett az állam. :) Azt hiszem bírom még egy darabig. :)


2019. január 13., vasárnap

Eszik, vagy isszák?



Petya néha még mindig nagyon meg tud lepni az auti dolgaival. Ez történt múlt héten is. Ugyanis főzött kakaót csináltam, amilyet gyerekkoromban kaptam a nagypapámtól, mikor beteg voltam, és náluk aludtam. Meséltem róla Panninak, ő meg kíváncsi lett rá, szóval megfőztem. Véletlenül még túl is cukroztam, szóval sikerem volt vele. :)
Adtam Petyusnak is, nehogy már kimaradjon valami jóból. Valamiért a bögréjében hagytam a kiskanalat. Nosza, neki is állt kanalazni! Mondanom sem kell, mindenhová jutott kakaó. Adtam neki szívószálat, hátha akkor letesz a kanálról, nem tett. Mutattam, hogy inni szoktúk ííígy, és nagyokat kortyoltam a bögrémből. Megpróbálta, de nem tetszett neki.
Végül leküzdötte a kakaóját és ment kezet mosni. Becsületére válljon, megpróbált maga után takarítani, de azért nekem is maradt munka.
Ma megint csináltam kakaót, rutinosan szívószállal szervíroztam Petyának. Keresett kanalat...
Egyébként meg tényleg miért esszük a pudingot kanállal, a kakaót meg isszuk. Tiszta egy káosz az élet. :)


2019. január 2., szerda

Tojástánc

Írhatnék arról, hogy milyem szép karácsonyunk volt, és mennyire nagyon nincs kedvem visszacsöppenni a hétköznapokba, de nem fogok. Azért nem mert nem ez az, amivel most tele van a fejem, hanem már megint Peti gyógyszerelése. 
Ez egy hosszabb ideje zajló folyamat, ami most megint mozdul, és azért aggódom, mert nem látom, hogy merre. A mese eleje az, hogy a tavalyi év második felében már láttuk, ahogy lopakodnak vissza a vielkedésproblémák. Igaz, hogy nem olyan markánsan, mint a gyógyszer előtt, de azért újra felütötte a fejét a kiabálás, és az önbántalmazás. Sajnos ez nem egy egyenesen arányos dolog, vagyis sokkal bonyolultabb annál, hogy ha megint gond van, akkor nyomunk a gyerekbe még több gyógyszert. Ennél több okból is árnyaltabb a szitu. Ilyenkor azért érdemes kicsit mögé nézni a tüneteknek, megnézni nics - e pl fizikai oka annak, amit látunk, és a gyógyszer adagja sem emelhető a végtelenségig következmények nélkül.. Mi is voltunk pl fogorvosnál, mert a suliban felmerült a fogfájás gyanúja. Bónuszként Petya totál együttműködő volt és nincs is rossz foga.
Nem fogom a részleteket leírni, mert nem biztos, hogy érdekes, meg nem is emlékszem mindenre pontosan, de a lényeg, hogy végül úgy döntöttünk, Peti kicsit itthon marad. Ez az őszi szünet előtt volt, utána pedig néhány nap plusz, mert a suliban a nevelés nélküli munkanap miatt így volt jó. Az eredmény az lett, hogy jórészt én voltam itthon Petyával, és tényleg tojástáncoltunk. Láttam, hogy mennyire feszült, és nagyon figyeltem arra, hogy a lehető legjobban segítsek neki. Ez viszont nagyon sokat kivett belőlem. Alapból ugyanis nekem is el tud durranni az agyam, de ebben a helyzetben ez nem vezetett volna sehová. Az itthon maradás apropója az volt, hogy menet közben emeltük a gyógyszer adagját, és figyeltük a hatást. Így visszatekintve nagyon érdekes, hogy milyen álláspontok voltak ezzel kapcsoltaban. Az egyik az volt, hogy Petyát be kell fektetni a pszichiátriára, mert ott értenek hozzá, ott majd jól beállítják a gyógyszerét. A másik, amit végül csináltunk, hogy pszichiáterrel folyamatosan egyeztetve itthon állítottuk be a gyógyszert. A pszichiáter egyébként a gyógyszerelés kezdete óta velünk van, ismer minket. Szándékosan nem írom meg, hogy kitől, és hogyan jöttek ezek a javaslatok. 
Ami nekem nagyon fura, hogy miért logikus bárkinek, hogy fogunk egy auti embert, aki egyébként sincs jól, kiszakítjuk a megszokott környezetéből és rutinjaibó, majd bedobjuk egy új helyzetbe, és ott oldjuk meg, amit meg kell. Azért írtam ezt ennyire általánosan, mert nem csak a mi esetünkben látom ezt a logikát. Az egyesületbe pl rendszeresen jönnek olyen megkeresések, hogy a gyereket/fiatal egyedül nevelő szülőnek valamiért - általában egészségügyi okból - el kell mennie. Sokszor csak egy nap és éjszaka, amiről szó van. Ilyenkor a megkereső, általában elkötelezett és szakképzett segítő azt kérdezi, hogy hová vihetné addig az auti embert. Amikor visszakérdezek, hogy miért kéne őt elvinni az ottonából, és ezzel még nagyobb steresszt okozni, mint amit feltétlenül muszáj, akkor meglepődnek, meg arról beszének, hogy a keretekbe (pl munkaidő) nem fér bele, hogy otthon maradhasson az emberünk. Ez engem végtelenül bosszant, mert nem a leginkább jó, hanem a rendszerbe beilleszthető megoldást keressük. 
Az itthoni gyógyszerbeállítás valóban nagyon nehéz és embert próbáló feladat volt, de végül sikerült Petit újra suliba küldeni. A is igaz, hogy azóta folyamatosan van egy kis görcs a gyomromban hogy biztos minden rendben van - e. Petya tanárai persze szuperek, szóval lehet, hogy feleslegesen aggódom, de ez egy darabig feltehetőleg még így lesz.
Amikor végre túljutottunk ezen a mizérián, akkor jöttek a buszos gondok. Peti a buszon nyugtalan volt, bántotta magát, csapkodott, szóval megint nem volt "jó gyerek". A szokásos kísérő néha azt mondta jó napja volt, néha mondta, hogy pocsék, de nem igazán tudtunk a helyzettel mit kezdeni. Egészen addig, amíg sajnos kórházba nem került a kísérő gyerkőce. Ez váratlan volt, és nekem kellett felülni a buszra, és lehozni a gyerekeket. 
Ez is egy érdekes dolog. Rólam lehet tudni, hogy itthonról dolgozom, ezért a többi szülő úgy gondolja, hogy én szükség esetén simán be tudok ugrani. Az, hogy a home office ugyanúgy munka, az nincs meg a fejekben. Ennek a kultúrája nagyon fura, úgy látom. Erről lehet, hogy érdemes lenne külön is írni, de adott helyzetben hiába volt sok, és határidős munkám, mentem. Petit egyébként kocsival is haza tudtuk volna hozni, szóval nem elsősorban nekem volt fontos a dolog. 
A másik, ami még tényező volt, hogy Petitől fél a többi szülő. Ezt el is tudom fogadni, meg nem is. Peti ugyanis akkora, mint én, illetve kicsit nagyobb, és nagyon tud kiabálni. Nekem csak az a fura, hogy ha az ember lánya akár öt oldalt is olvasott autizmusról, akkor érthetné, hogy nem a félelemmel segít. De attól tartok, hogy mi auti szülők egy centivel sem vagyunk jobban a nem auti szülőknél. A más gyerekéről, és nevelési módszereiről kész véleményünk van, amin nem akarunk változtatni. Már csak azért sem, mert ha a másik semmit nem csinál rosszul, akkor esetleg az én gyerekem is lehet majd egyszer "ilyen". De bocsánat, elkalandoztam. Szóval felültem a srácokkal a buszra, és azonnal világossá vált, hogy mi a gond. A gyerekek száma a tavalyihoz képest megduplázódott, ráadásul nem egy közülük zajong, kiabál, echolál. Peti meg szépen megőrül ettől. Sakk és matt. Minden autinak jár és kell a szállítás, a túltöltéssel meg előidéztük azokat a körülményeket, amik miatt a közforgalomban ezek a srácok nem tudnak utazni. Láttam, hogy Petya tényleg szenved, ezért az utolsó kb másfél hónapban Ember hozta és vitte Petit. Ennek lesz most vége, a megemelt gyógyszer adaggal visszaültetjük a buszra. Először csak délután, aztán a jövő héttől már reggel is. Ezért nem fér most be nekem a zabszem se. Ugyanis a körülmények nem változtak, a gyógyszer adagjának emelése meg nem tudom, hogy mire lesz elég. 
A buszos dolognak volt még egy fura leágazása. Mire mi megbeszéltük, hogy nem tesszük fel Petyát a buszra, a klik is megírta, hogy nem szállítja. Valahogy úgy fogalmazott az ügyintéző, hogy keressünk megoldást. Akkor ő szegény már a sokadik volt, a találjunk ki valamit, meg csináljunk valamit üzenettel, és bevallom, elszakadt a cérnám. Nem érdemelte meg, mindig kedves, és segítőkész, abszolút a gyerekek érdekeit nézi, egyszerűen rosszkor talált meg egy rossz mondattal. Megkérdeztem tőle a válasz levélben, hogy szerinte ha lehetne valamit kitalálni, vagy megoldani, nem tettük volna már meg. Meg, hogy belegondolt - e abba, hogy mennyire szenved az a gyerek, aki már csak ordítani és magát harapni tud. És egyébként, hogy én, aki ennek a gyereknek a szülője vagyok, mit érzek, amikor ezt látom, és nem tudok segíteni, vagy ktalálni valamit. Merthogy az autizmus ilyen is tud lenni. Tényleg nagyon sajnálom, hogy ezt mind megkapta, de átment az üzenet. Bementünk, és megbeszéltük, hogy most sem ő, sem más nem tud segíteni, hacsak a körülményeken nem változtatunk. Kevesebb gyerek, több kísérő, esetleg ötpontos biztonsági őv, ilyenek. Elvileg jövőre ezek lehetnek, idén már nem. Nekem ebben az volt érdekes, hogy hányszor dobnak rám ilyen mondatokat úgy, hogy nem akarnak a világon semmi rosszat. Egyszerűen nem gondol bele, aki ezt mondja, hogy milyen helyzetben van az, akivel beszél. És persze túlérzékeny voltam, vagyok, de azt hiszem lehetek is. Hiszen a lelki terhek mellett, amit mindez jelentett, mindketten dolgozunk, dolgoznunk kell, hogy meg tudjunk élni, és azért is, mert szeretjük a munkánkat. De ha autózunk a sulihoz, meg gyógyszert állítunk be itthon, ez azért elég nehéz. Ez is egy stressz forrás, amit nagyon nehéz kezelni. Az a furcsa, hogy sok éve élünk így, de mégsem tudom megszokni.
De, hogy pozitívumot is írjak, az autóztatással eléggé rendbe jött Petya, Ember meg látta, hogy szép csöndben begolyózok, így elkezdtem tornázni járni. Ez elég jót tett, úgy tűnik sokat segít abban, hogy ezt a nehéz helyzetet kezelni tudjam. Ember meg muzsikál, és csinált a szülinapomra egy szuper, zárható konyhaszekrényt. Petyát azóta nem érdekli a téma. Semmi liszt szórás, só lopkodás, meg ilyesmi. Suliba is eljutottam jópárszor, és bár egy félévet csúszok, mert jelen körülmények között nem igazán tudtam szakdogát ítni, meg záróvizsgára készülni, azért jó volt más közegben lenni, másról, vagyis nem autizmusról gondolkodó emberek között. A szakdogán dolgozni is jó, érdekel  téma, azért választottam, szóval azért nem csak halálhörgés, siralom van mögöttünk. Az ünnepek alatt mindenki pihent, hátha Petyában megint sokkal több lesz, mint amennyit én gondolok és fölöslegesen féltem mindentől. Holnap délutánra okosabb leszek...


Tojástánc:kicsi mosoly, kicsi seb

Ez meg csak jó :)


2018. augusztus 4., szombat

Nyári időszámítás

Nemrég felhívott egy kedves barátom, és megkérdezte, hogy vagyok. Reflexből és őszintén vágtam rá, hogy jól. :)  Mivel ő is sokat dologozik auti gyerekek szüleivel, azt hiszem sikerült meglepnem. Kicsit magamat is, mert rájöttem, hogy tényleg jól vagyok.
Ezért persze nagyon sokat kell dolgozni, de azt hiszem érdemes. A vakáció ugyanis nekem egy elég nagy mumus. Kezdődik azzal, hogy Peti kap a sulijától kb két hét napközis tábort, amiért nem győzök elég hálás lenni. Ilyenkor nem tanulnak, hanem csavarognak. Állatkert, szuper játszóterek, ilyesmik. Erre a táborra már nem jár a busz, tehát autózunk. Viszünk egy másik srácot is, akit be merünk vállani, de összességében ez a szitu elég jó. Az az izgalmas benn, hogy ilyenkor van két hetünk, amiben Panni már itthon van, de Petya még nincs. Ilyenkor igyekszünk elvégezni minden nagy munkát, ami sürgős, és persze a lehető legtöbb időt tölteni Pannival. Moziztunk, fagyiztunk, voltunk a CSOPÁ - ban, ilyesmik.
Aztán jön a mélyvíz, Peti is vakációzik. Neki szüksége van a struktúrára, különben teljesen szétesik. És ha neki nem jó, akkor garantáltan mindenki más is rosszul, de legalábbis kényelmetlenül érzi magát. Emiatt mindig nagyon rápörgök a vakációra, és az életünk megszervezésére. Aztán vagy sikerül, vagy nem. Idén is megegyeztünk Emberrel pár dologban. Az egyik az, hogy hetente egyszer szervezünk családi programot. Az a vicces, hogy idén tényleg megy és azt hiszem, mindenki jól érzi magát. Persze vannak aróbb nehézségek, pl mikor Petya az Állatkertben nagyot toppantott, és ettől megfájdult a lába. Utána leült a földre és nem nagyon akart tovább jönni. Már azt néztük, hogy biztos megrántotta a térdét, mikor kiderült, hogy csak a közeli játszótérre szeretett volna bemenni. És itt jön a vicces rész, senkit nem zavart, vagy érdekelt, hogy egy 13 éves nagyfiú ül a játszótéren, ahogy a Tropicáriumban sem zavart senkit az integetés és a rikkantás. (Olyan alapzaj van, hogy alig vették észre.) Akinek feltünt, hogy Peti némiképp másmilyen, másképp örül, az max megnézte kicsit, de ez szerintem elfogadható, hiszen lássuk be, elég szokatlanul viselkedik néha. :) A Velencei tóról majd írok külön, mert az különösen érdekes volt. Azért persze teszek ide pár képet. :)

Állatkert - oroszlánok

Állatkert - van ami sosem változik. Mindörökké rugós hinta!

Állatkert - Japánkert

Állatkert szeretettel

A régi körhinta
Tropicarium

Tropicarium

Tropicarium
Strandolás

A másik ami idén eléggé bejött, az étlap. Ugyanis Panni elég kevés fajta ételt eszik meg. Ezzel az a gond, hogy nekem nem nagyon van kedvem erőszakoskodni ezzel kapcsolatban (sem). Vagyis nem megy a "Ha nem etted meg a nemtommit, akkor nem kapsz fagyit", meg a többi praktika többe között azért sem, mert vannak ételek, amiket én sem szívesen eszem meg és nem lennék nagyon boldog, ha bárki azt akarná elérni, hogy ezekkel lakjak jól. Szóval alternatívának mindig van vajas kenyér. De én eléggé szeretek főzni, szóval alkudozunk. Minden héten felkerülnek olyan dolgok, amiket Panni szeret, de pl minden héten kell, hogy legyen egy főzelék. Panni pedig mindent becsületesen megkóstol (És csak aztán nem eszi meg.) Én főzhetek változatosan, Panni meg néha megeszi. Mindenki jól jár. Az étlapot egyébként innen szedtem le, mert lusta vagyok rajzolni.
Terv volt, hogy Petyát bevonom a házimunkába. Így ő kap egy új aktivitást, és addig is a szemem előtt van. Különben is szeretek vele lenni. Ez érdekesen alakul. Segít nekem teregetésnél felrakni a csipeszeket és kipakolni a mosogatógépet. Ezeket a dolgokat persze (még) nem csinálja egyedül, de szuper, hogy bent marad a helyzetekben. Próbálta a porszívózást és a söprést is, de sokat levon a helyzet idilli voltából, hogy saját maga után takarított. Azt szedte fel, amit kiszórt. Ugyanis ha nem foglalom el, elfoglalja magát. Annak meg úgyis takrítás a vége. Mivel a konyhapolcról szerzett zsákmányaival jórész az emeletre, konkréta Apja ágyára vonul fel, több lepedőt mosok, mint egy közepes forgalmó bordély, de legalább van mit teregetnünk. :)

Teregetés

Teregetés

Gőzerővel folyik a szobatisztaság projekt is, ami időnként sikerélményt, máskor további mosni valót generál.
Néha ügyeskedünk is. Természetesen Peti ezekből a dolgokból sem marad ki és időnként jól elvagyunk a kertben.





Panni hableánya gyurmából

Vendégek is jönnek néha, akiknek örülünk. Most van itt az ideje a jó beszélgetéseknek a diófa alatt, meg persze a ráérős falatozásoknak. Mondanom sem kell, Petya ezekben is örömmel részt vesz. Ma pl céklakrémlevest evett és mákos gubát. Úgy tűnik, hogy Pannival ellentétben ő nem válogatós. Emiatt viszont felmerült bennünk, hogy zárat szerelünk a hűtőre, ugyanis ő időnként kiszolgálja magát, ami súlygyarapodáshoz és további maszatos lepedőkhöz vezet. Ezzel kapcsolatban elég komoly ellenérzéseim vannak, de a fürdőben beváltak a zárak. Azóta nem vesszük kétnaponta a tusfürdőt, csak ha elöl felejtjük. ;)
A fentiekből következik, hogy a napjaim eléggé tele vannak anyukaságokkal. Fura ez, mert egy lelassult és kiszámítható életritmust eredményez, ami nagyon jól esik. Viszont továbbra is van munkahelyem, meg az egyesület, ahol ugyan nem kapok fizetést, de dolgozom és a szakdolgozatomat is meg kéne írni. Az már csak hab a tortán, hogy a tavasszal esedékes diplomámhoz egy nyelvvizsgát is produkálnom kell. Noha nem nulláról kezdek, azért ez is idő és munkaigényes.
Ez nem kis feszültség lehetne. Évekkel ezelőtt, egy rodeósabb vakációban kötöttem egy kompromisszumot, hogy nem dolgozom ha a gyerekek itthon vannak, mert  mellettük egyszerűen nem megy. Ha hangoskodtak, ideges lettem, és mindig paráztam, hogy az elvégzett munkában hiba van. kb két évvel ezelőttig így írtam és valósítottam meg pályázatokat, és alkudoztam magammal, hogy nem olyan rossz ez, de ha mégis rossz akkor meg mindenképpen szükséges, miközben folyamatosan jelezte vissza a család, hogy nekik ez a helyzet vacak. Nagyon szeretem a munkámat, és a sulit is, de egyidő után rájöttem, hogy így már engem sem tesz boldoggá a munka. És ez az igazi meló. Elhinni és elfogadni, hogy ebben két lassú és anyukás hónapban mindenkit, beleértve engem is az tesz boldoggá, ha főzök, takarítok (bármennyire sziszifuszi vállalkozás), és csak annyit dolgozok, amennyi belefér.
Mindezzel együtt tudom, hogy nagyon szerencsés vagyok. A munkahelyem full normális és toleráns de azért a munkámat el kell végeznem. Amit csak tudtam, úgy ütemeztem, hogy júliusban és augusztusban kevesebb munkám legyen, de azért marad. Ahogy idő is marad, leginkább akkor, mikor a többiek már alszanak. Annyi csak a bibi, hogy borzasztóan rosszul tűröm a meleget, szóval néha én is kidőlök. Marad tehát az éjszakázás, a heveny lekiismeret furdalás és a tudat, hogy szeptemberben mindaz a nyakamba szakad, amit most oda toltam. 
De ez még nincs itt, nappal látom a gyerekeimet, nem csak a suliból haza esve fáradtan, és attól félek, hogy az anyuka idő elfogy, legkésőbb, amikor felnőnek, szóval jelenleg tényleg jól vagyok. :)




2018. június 17., vasárnap

Apák napja

Az a helyzet, hogy szeretem az Apák napját. Persze lehet rajta fanyalogni, hogy már megint egy olyan ünnep, ami nem széria mifelénk, de nekem már kicsi koromban is fura volt, hogy ha Anyák napja van, akkor az apáké miért nincs. Kicsit elfilóztam rajta, hogy akkor vajon kétszer kéne virágot "szerezni", vagy mi lenne, mert nehezen tudtam elképzelni, hogy Aput is megtaláljuk egy csokor orgonával, aztán elfelejtettem az egészet. Azt hiszem Adrien Mole naplójából tudtam meg, hogy másutt ünneplik az apákat. :)
A téma kézenfekvő módon akkor kezdett újra foglalkoztatni, amikor megszülettek a gyerekeink. Mázlista vagyok, azóta számtalan jó fej apukát ismertem meg, jellemzően olyanokat, akik autista gyereket (is) nevenek. Sokat törtem a fejem, hogy mennyiben mások az auti srácok apukái, mint a nem autistáké. Végülis az apukák sokfélék, pont mint az anyukák, és azt hiszem a legtöbben szeretetben és biztonságban szeretnék felnevelni a gyerekeiket, függetlenül attól, hogy autisták - e, vagy sem. Ráadásul nincs igazi viszonyítási alapom, hiszen nekünk van egy auti Petink, el sem tudom képzelni, milyen lenne az a másmilyen élet, amiben nincs, következésképpen a nem auti gyerek apukáját sem.
Erre a gondolatra egyébként pont ma kaptunk egy nagyon tiszta választ. Történt ugyanis, hogy jó sokáig aludtunk reggel. Ezt azért is tehettük, mert Peti megtanulta, hogy ha mindenki alszik, halkan foglalja el magát és lehetőleg maradjon is az ágyában. Ennek szellemében ma lebontotta az ágya mellet az elosztó fedelét, ami mögött a villanyvezeték megy többfelé. Békésen kipiszkálta az áram alatt lévő vezetéket és makramézott kicsit velük. Ember erre ébredt, meglehetősen gyorsan és viharosan. Leizzadt négyszer, majd elindult villanyt szerelni és dobozokat bombabiztossá tenni. Amikor ezen túl voltunk és egy füst alatt megjavította a konyhában is a rossz konnektort, békésen megkávéztunk és megbeszéltük, hogy Petya őranygyala valószínüleg egy szenvedélybeteg idegroncs és gondolkodik, hogy leugrik egy felhőről és inkább mégis ember lesz. Szóval azt hiszem, hogy a nem auti gyerekek apukái valahogy más dolgokban erősek, mint az auti srácoké. :) De ez a gondolatmenet nem lenne kerek, ha nem említeném a másfajta örömöket is. Pl, hogy Petya tegnap egész nap gatyában volt és tiszta maradt. Ez elég szép teljesítmény és közös, hiszen javarészt Apja hordta vécére. 
Aztán ott van az a régi emlék, amikor Ember Peti kicsi korában hazaért hulla fáradtan, mert elég sok fizikai munkát is végzett, az alkarjára fektette Petit és elkezdett vele fel és alá sétálni a konyhában, mert Peti így tudott megpihenni. Akkoriban ezt még a hasfájására fogtuk, lehet, hogy az is volt az ok, talán sosem tudjuk meg, de tény, hogy Ember rengeteg kilométert megtett a konyhakövön és Peti sokáig elfért az alkarján. :)
És ha már emlékezgetek, van még két kép, ami szerintem mindent elmond arról, hogy nálunk mi az apaság. Sajna egyiket sem tehetem fel, mert a családtagjaim rendszerint alulöltözöttek, mikor fotózom őket és nem dícsérnének meg, ha közkinccsé tenném őket gatyában/pelóban. :)
Az egyik képen Ember ül az ágyon és gitározik. Mellette áll Panni kék gumicsizmában (?) és pelenkában kb egy évesen és úgy néz az apjára, mint egy istenre. Apja természetesen ennek megfeleően néz rá vissza és tök egyforma kék a szemük. Nem vagyok egy érzelgős típus, de ezt a képet  imádom. :)
A másik képen Ember alszik keresztben az ágyon, a hóna alatt Peti kb két évesen. Nyár lehet, mert itt is a peló és meztelen felsőtest kombó játszik, de olyan béke van az arcukon, amilyet ébren ritkán látni. :)
És ha azt hinném, hogy csak nekem van ilyen jó dolgom, akkor eszembe jutnak mások. Például az az apuka, aki a támogatott életvitellel kapcsolatos tudnivalókba ásta bele magát, mert már nagy fia van. Vagy egy másik kedves bartáunk, akiknél négy pici gyerkőc van és persze az egyik auti. Türelmes és kedves velük, pedig néha az az érzésem, hogy egy zsák bolhával is könnyebb lenne. És még sorolhatnám hosszan, hogy melyik apuka miért is szuper, de tuti, hogy sértődés lenne a vége, mert biztos kihagynék valakit. Plusz azt gondolom, hogy nem csak azok az apukák jó fejek, akik valami extra blikkfangosat talának ki, mint pl egy csokiműhely, hanem azok is, akik "csak" szép csöndben elmennek dolgozni egy bankba, vagy egy építkezésre, aztán hazamennek és segítenek menedzselni a családot, szeretik a gyerekeiket és azok anyukáit. Őket mintha kicsit kevésbé vennénk észre, pedig nélkülük sokkal kevésbé lenne színes a világ.
Amikor ilyesmiről gondolkodom (tényleg szoktam!) akkor eszembe jutnak azok az apák is, akik valamiért nem maradnak a családjaikkal. Valahogy az az érzésem, hogy ők sem azért csinálják ezt, mert rosszak és gonoszak, hanem mert valami túl sok, vagy túl nehéz nekik. Jó lenne, ha el lehetne érni, hogy valahogy könnyítsünk az apukák terhein, azt hiszem akkor mindenki boldogabb lenne. :)

De száz szónak is egy a vége: Éljenek az apukák, főhajtás és pacsi nekik! :)