2017. február 5., vasárnap

a nap poénja

Ez igazából nem a mai nap poénja, hanem jónéhány nappal ezelőtti, de csak most van időm leírni. A helyzet az, hogy a Vezetőség utasítása szerint tilos a pedagógusokkal a saját elérhetőségeiken kommunikálnunk, mert ezt valamiféle szabály (törvény?) tiltja. Bevallom, nem kerestem utána. Egyébként ha ellépünk kicsit a mi ügyünktől, akár még ráció is lehet benne, hiszen a pedagógusoknak is van magánszférája, amit védeni kéne, és biztos vagyok benne, hogy vannak szülők, akik átlépik az ezzel kapcsolatos határokat. Mindazonáltal az, hogy az a kb két anyuka, akikkel a suliban kapcsolatban vagyok, nem hallott erről a szabályról, vagy miről, az szerintem elég komikussá teszi a helyzetet. 
Az is izgis, hogy eddig az összes gyerekem összes pedagógusa azzal kezdett, hogy lediktálta nekünk szülőin az elérhetőségeket, amin kapcsolatot szeretnének tartani és ez kivétel nélkül mindig a saját kontaktjuk volt, ugyanis ez a leggyorsabb.

Szóval, aki bevállalja, hogy jelzi, a gyereke pedagógusával saját elérhetőségeken tart kapcsolatot, az nyugodtan nyomjon ez alá a poszt alá kommentben egy szmájlit!  :)

Ja, a megengedett (értsd: ellenőrzött) kommunikációs csatornák: az iskola központi e - mail címe és telefonszáma és az ellenőrző. Kíváncsi vagyok, hogy fogadóórára is beül  - e valaki, vagy ott még esetleg beszélgethetek Peti tanító néniivel. Egyébként nem szoktunk puccsot tervezni, vagy bárkit bántani, szóval tényleg vicces az egész és persze klasszisokkal körülményesebb.
Egyébként meg csütörtökön kaptam e - mailt és levelet, hogy hétfőn fejlesztés után, mikor visszük be Petit a suliba, fáradjunk be az igazgató nőhöz megbeszélni. Fáradunk. Jövő héten összesen három Petivel kapcsolatos szülőire plusz fejlesztésre és az éves kontrollvizsgálatra megyünk. Azon tűnődöm, eszébe jut - e néha valakinek, hogy mindketten főállásban dolgozunk és van még egy gyerekünk, vagy csak rángatnak kedvük szerint.
És, hogy valami jóval fejezzem be megírom azt is, hogy Petyus milyen jó fej volt este. A fiuk elindultak aludni az emeletre, én meg felszóltam, hogy jó éjszakát. Erre van egy dallamos verziónk, még Panni baba korából, mikor beszélni kezdett. Persze Apja vissza és Pannival is mindenki keresztbe kívánta a jó éjszakát és végül Peti is! Oké, nem artikulálta szépen, még érthetően sem feltétlenül, de akkor is echolálta a mi köszönésünket. Lövésem sincs róla, hogy ez számít - e, de mindenki örült neki. Szóval, jó éjszakát! :) 

2017. január 24., kedd

Gyermekem a szörny - ventillálok

Tegnap megint nagyon nehéz helyzetbe kerültünk. A szmogriadó miatt nem ment a busz, ami Petit suliba viszi, ezért mi vittük és hoztuk. Nyugodtak voltunk, mert végre két napja nem ébredt éjjel, és jó kedve volt. 
Amikor délután érte mentünk nagy ribilliót találtunk. Az egyik lenti pedagógus fent kiabált, egy másik a konyhában pakolászott, Peti tanárnénijén meg láttuk, hogy sírt. Peti egyedül ült a szobában és kiáltozott. Látszott, hogy ő is ki van borulva. Hirtelen nem is értettük, mibe csöppentünk. Aztán kiderült, Peti nagyon rondán megharapta a tanító nénit és még jól nyakon is ragadta. Ez eddig egy igen ronda dühroham leírása. A tanítónéni azt magyarázta, hogy ebben a szituban nem is ő a fontos, meg, hogy ne vele foglalkozzunk, mert persze nagyon sajnáltuk és tényleg szerettük volna megvigasztalni, láttuk, hogy megviselte a dolog. Próbálta elmagyarázni, hogy mi válthatta ki a dührohamot. A hangulatkeltő üvöltöző közben ordibált tovább, hogy azonnal menjen az irodába és ezt így nem lehet, ilyen gyereket ide nem lehet hozni. 
Végül elvittük Petit, aki meglehetősen zaklatott volt, de az autóban később szépen megnyugodott. Itthon elment lezsilipelni az emeletre, aztán már bújt és csinálta az estét, mint rendszerint, bár éreztük, hogy neki is nagyon nehéz.
Tudtam, hogy mi fog következni és nem is csalódtam. Az iskola igazgató helyettese hívott, hogy ultimátumot adjon. A szokásos fensőbbséges stílusában közölte, hogy addig, amíg Peti valamilyen gyógyszeres kezelés alatt nem áll, nem vihetjük az iskolába. Telefonon? Normális? Ő is tudja, hogy ennek nem ez a módja. Kértem, hogy írja szépen le ezt és pecsét is legyen rajta, a sulié. Két percen belül kiderült, hogy Peti mégis mehet suliba. De nagyon hosszú és kellemetlen beszélgetés következett. Gyakorlatilag újra előkerült minden. Vigyük Petit a Vadaskertbe, mert szerinte az Autizmus Alapítvány nem érti a dolgát, csak a pénzünket veszi el. Nem is érti, minek hordjuk oda Petit. Az már nincs meg neki, hogy annak idején konkrétan ők segítettek az első auti csoport kialakításában. 
Sietve írom le nem gondolom, hogy a Vadassal bármi gond van, sőt! De ha már egyszer folyik Peti terápiája a hasonlóan magas szakmai színvonalon dolgozó Autizmus Alapítványnál, miért kéne máshová mennünk. Különösen úgy, hogy egy csomó gyerek vár ellátásra. És még egy béka ezzel kapcsolatban, amit le kell nyelni. Mi vagyunk a szülők, mi döntjük el, hogy kiben bízunk, hová visszük Petit és milyen terápiára
Természetesen az is előkerült, hogy én nem vagyok szakember, milyen alapon vonom kétségbe az ő véleményét stb. Ezzel meg az a helyzet, hogy szerintem ezt az iskolát nagyon jól menedzselik, de a menedzsmentnek nem az a dolga, hogy mindenhez értsen és mindent kontrolláljon. A gyerkőc mellett dolgozó szakemberek kompetenciáját egy pillanatig sem vonom kétségbe. Évek óta most először éreztem, hogy a megfelelő emberek vannak Peti mellett.
Viszont ahányszor hallottam, hogy az Alapítvány javaslatai itt nem valósítható meg, mert ez egy iskola, annyiszor vert le a víz. És persze a legfőbb ütőkártya az ilyen típusú vitákban az, hogy miért nem veszi át Petit az Alapítvány a sulijába, ha ennyire segíteni akar. Erre már nem tudok mit válaszolni, én is jobban örülnék, ha oda járhatna.
Próbáltam elmagyarázni, hogy ha abbahagyjuk kicsit a személyeskedést, jó lenne rájönni, hogy miért látunk agressziót a suliban és másutt miért nem. Ezt persze személyes sértésnek, az intézménye elleni támadásnak érezte, holott tényleg csak az okokat szeretném tudni. Néhányat már tudunk. Pl azt, hogy van egy srác, aki sikítozik és Peti ezt nem tudja elviselni, szenzorosan megterhelő a számára. Ezt a fiút nem teszik át másik csoportba, mert "nem lehet egy gyereket se kitenni és minden csoportban van túlhallásos" Ez nagyon jó, de a képlet innen egyszerű. autizmus+szenzoros túlterhelés=dühroham. Min lepődünk meg? Ez az érv sem megy át. Ugyanakkor tény, csakugyan nem veszhet el egy gyerkőc sem, ebben legalább egyet értünk. Ez egy nagyon komoly szakmai kérdés, de szokás szerint a titokzatos "vezetőség" dönt a hozzáértő pedagógusok helyett.
A másik ilyen zűrös helyzet az ebédlő. A gyerekeknek ott kell enni, mert ez egy iskola. Kit érdekel, hogy nem bírják? A képlet a fenti.
A számomra legborzasztóbb helyzet, amikor a busz korán ér fel a sulihoz és a "vezetőség" nem engedi be őket. Mindegy, hogy hány fok van és az is, hogy hogy bírják ezt a gyerekek.
Javasoltam már azt is, hogy ha nem tudják ellátni Petit "ez nem pszichiátria" "megfelelő fizikumú asszisztens kell" "a kollégák félnek"akkor kérjenek új intézmény kijelölést célzó vizsgálatot. Ez sem megy, mert ők nem kirúgni akarják Petit. Csak azt nem tudom, hogy akkor mit. 
Este elalvás előtt Peti keservesen sírt. Nem a szokásos üvöltözést produkálta, hanem zokogott. Ez borzasztó volt. Ő ugyanis érzi, hogy valami rossz van, fél és egyébként elég rondán szét is verte magát. Ez persze az íróasztal mögül nem fontos. Erről nem veszünk fel látleletet. 
A ma reggeli menetre viszont végképp nem voltam felkészülve. Autó vitte Petit és a többieket és a kísérő tök jó fej volt. Elmondtuk neki, hogy Peti zaklatott lehet pl a kocsi és nem busz szitu miatt, meg a tegnapi sokk miatt is, de mondta, hogy álljunk a dologhoz pozitívan, neki Peti nem szokott ilyesmit csinálni. Nem is volt gond, amíg be nem értek. A tegnapi üvöltöző ma reggel is bent volt és ma is jó volt a torka. Elkezdett kiabálni a kísérővel, hogy mit képzel, hogy ide hozta Petit, ide nem jöhet stb. Kapott erősítést is egy másik asszisztens személyében. Nagyon hálás vagyok neki, mert azonnal felvitte Petit, nem tette ki ennek az ordénáré és számára érthetetlen, tehát felzaklató helyzetnek. A saját tanítónénije persze fogadta Petit, hiszen ebben maradtunk. Szegény kísérő lefelé kapott még egy adagot és eljött. Nekünk nem is szólt, látta, hogy kivagyunk véletlenül derült ki az egész. Írtam az vezetőnek, ő semmi ilyenről nem tudott. 
Én meg állok, mint olyan sokszor és nem értem. Nem értem, hogy miért üvöltözök ezzel a vezető hölggyel, aki nem kar rosszat, bár sokat hibázik és néha nem egyenes. De ezért én nem szoktam kiabálni. 
Nem értem, hogy miért nem számít a pedagógusok és az Alapítvány véleménye, miért szent grál a normál iskolai működés.
Azt sem értem, hogy mit vétett Peti, miért nem lehet vele foglalkozni. Azt tudjuk, hogy toalett tréninget kezdtek vele a tanító nénik, mert úgy ítélték meg, hogy lehet. Azt is tudjuk, hogy a csoport megszokott asszisztense, akit Peti nagyon szeret, nem volt. Helyette egymás után két ember jött fel, Peti pedig nagyon rosszul viseli az átjáróházat. Azt is tudjuk, hogy később értünk érte, mint ahogy a busz szokott, de ezen azért nem aggódtunk, mert a múlt heti fogadóórára is később jöttünk és nem voltak következményei. De lehet, hogy ez a sok minden összeadódott, ezért a dühroham. 
És végül ami nagyon fontos, nem mentegetni akarom Petit. Az agresszió rossz. Meg kell tanulnia, hogy ezzel a stratégiával nem élhet a suliban sem. De ehhez szakszerű segítség és együttműködés kell, nem hiszti. 
Talán le sem kell írnom, hogy milyen vacak esténk volt. Senki nem gondol bele, hogy ez milyen lehet szülőként. Elvégre Peti tényleg bántotta a tanárnénit, fájdalmat okozott. És persze az utána következő gonoszság sem tesz jót, mit tudatosan nekünk szántak. Mit számít már a remekül zárt félév öröme két nappal ezelőttről, meg a múlt heti fogadóóra jó légköre. Máskor használ, ha arra koncentrálok, hogy mennyien segítenek nekünk. A tanító nénik és a kísérő, a gyerekorvos, aki már ismeri azt a játszmát, hogy az iskolaorvos betegnek látja Petit, ezért nem menjen és segít nekünk és biztos van még más is, de most nem jut eszembe. Most az sem old meg semmit, ha erre a sok kedvességre és jó szándékra gondolunk. Beszűkült tudattal ülünk a gépeink előtt, próbálunk dolgozni. Pörgetjük magunkban a helyzetet, a fájdalmas mondatokat, amiket olyan nagyon könnyű a fejünkhöz vágni, meg azt, hogy mi lesz így Petivel és igyekszünk, hogy Panni ne vegye észre, hogy milyen állapotban vagyunk. Mi vagyunk a szörny családja, ez jár!

Az idézetek forrása a "vezetőség"

2017. január 9., hétfő

2016 vége

Nézzük, hogy is telt a tavalyi év vége. Peti kitalálta, hogy megmutat nekünk mindent, amit hallani/olvasni lehet az autista gyerekekről. Természetesen nem a zseniális számtani és egyéb képességeket, hanem az apró, bosszantó szokásokat, rákattanásokat.
A sikoltás, kiabálás, köpködés már régen megvan, ezeket már ismertük. Viszont ehhez hozzátette még a vizezést, dobálást,k és a tévézést. A vizezés poén, mert így kicsit könnyebben megy a fürdőbe. A suliban olyan karácsonyi ajándékot kapott, ami szintén ennek megy alá. Valami fura kis műanyag szörny, ami vizet fröcsizik, ha beteszed a kádba. Gyakorlatilag egy mini szökőkút. :)




 A vizezés egyébként neki azt jelenti, hogy a tenyerébe folyat némi vizet és azt feldobja a levegőbe. Hogy a padló és minden más vizes lesz, az őt a legkevésbé sem érdekli. Azt találtam ki, hogy vizezni csak a fürdőben szabad és a csapba, vagy a kádba mehet a víz, így valamennyire kezelhető ez a dili. Persze, ha egy kis potya randalírozás jut a mosogatónál és még némi lisztet, vagy porcukrot is tud rá szórni, akkor garantáltan kész a ragacs a padlón és az én idegrendszerem is.
A tévézésben az az érdekes, hogy nagyon tudatosan választ ki magának filmeket. Elmo, Szezám utca, Thomas, Hunyor major, Pettson, ezek a kedvencei. Ha rajta múlna, napjában százszor is megnéznénk ezeket. Először a dvd - k tokjával kérte őket, de most már kapott képeket. Vicces volt, mert nem voltam benne biztos, hogy jó - e úgy, ahogy kitaláltam, de már a készülő képek között is lelkesen válogatott. Néha még meccselünk, ha mi szeretnénk tévézni, de lassan ennek is kialakul a rendje.
A ruhák és egyebek dobálása sajnos továbbra is zajlik, de ezzel most nem nagyon tudok mit kezdeni, rontja tovább a vérünket.
Volt egy csomó szülinap, Petinek és nekem is, no meg karácsony és szilveszter. Ezek meglehetősen jól alakultak, bár a nonstop díszítés idén is megvolt. Jöttek vendégek és voltunk kirándulni, szóval jó volt minden, persze olyan petisen.

Ezek az apró és nagyobb furcsaságaink nem is zavartak olyan nagyon sok vizet, ami jobban zavar, hogy megint előkerült a gyógyszerezés téma a suliban. Nagyon fura a helyzet, mert a tanító nénik, akik Petyával vannak, értik az autizmust, tudják, hogy Petya problémás viselkedését ebből az irányból kell megfogni. A titokzatos "vezetőség" fedőnévvel dolgozó intézményi rész, viszont nagyon felületes ismeretekkel rendelkezik autizmus témában és gyógyszerelést akar. A gond az hogy Peti tényleg veszélyes helyzetekbe keveredik, pl betört egy üvegajtót. Most nem menjünk abba bele, hogy egy ilyen intézményben miért van betörhető üvegajtó, mert erre nem tudok értelmes választ adni. Volt, hogy agresszíven viselkedett, ami tekintve, hogy már nagyfiú, majdnem akkora, mint én, ijesztő lehet. Ez is a legfőbb érv a gyógyszer mellett, hogy már nem olyan kis cuki. Csak ettől én mindig dühös leszek, ugyanis kis cuki korában is rossz volt neki, meg most is az. Nem tudom elfogadni azt a gondolatmenetet, hogy most már minket is zavar, hogy neki rossz, szóval toljunk egy kis anyagot neki. Kisebb korában is nagyon keményen kellett volna már dolgozni vele, nem csak most, amikor már mindenki számára nehéz a helyzet, nem csak neki. De arról persze megint senki nem tehet, hogy az évek alatt számtalan különböző képzettségű és habitusú ember foglalkozott Petivel, ami végső soron időnként többet használt, mint ártott. A mai napig nem tudom és soha nem is fogom tudni, hogy ki mit csinált vele és mit váltott ki ezzel. (Nem engem nem érdekelt a téma) A lényeg, hogy a mostani helyzettel kell kezdeni valamit és tudom, hogy én baromira nem vagyok objektív a gyógyszer témában, szóval megint konzultációra várunk. A legnagyobb segítség Peti tanító nénii és bácsija, ők nem feltétlenül akarnak Petinek gyógyszert adni és azt hiszem elég komolyan lobbiznak érte a suliban. Dolgoznak vele sokat, amit én is látok, de attól félek, ennek meg is adják az árát. Ezzel most itt tartunk, egy újabb start mező, innen indulunk neki 2017 - nek. 


2016. október 5., szerda

Egy nagyon nehéz döntés

Ha valakinek autista gyereke van, gyorsan megtanulja, hogy jobban jár, ha elenged dolgokat. Nekem ez valamiért eddig viszonylag kevés nehézséget okozott. Mivel nem volt a cél a három diplomás, jól idomított gyermek, nem volt nehéz tudomásul venni, hogy Petya nem lesz ilyen. Alapvetően boldog gyereket (és később felnőttet) szerettünk volna nevelni és ez elvben autizmussal együtt is lehetséges, tehát a cél adott, csak az oda vezető út kanyargósabb.
Kicsit nehezebb volt megválni az én fogalmaim szerint otthonos lakás kialakításának lehetőségétől, de ezen is nagyon sokat dolgozunk és azt hiszem jó irányba haladunk. Erről bővebben már itt írtam.
De amiről most írni fogok, az csúnyán megpróbált. Történt ugyanis, hogy Petya a nyári javulás után valamiért nagyon elkezdett félni Artitól, A taktikája az volt, hogy ha a kutya a kertben volt, bejött a házba, ha Pedig Arti volt házon belül, Peti ment a kertbe. Ez működött is valamennyire, bár nem volt egy kellemes állapot. Komoly problémát az jelentett, ha valamiért a kutya és Petya is a házban volt. Peti ilyenkor kiabált, csapkodott és bántotta magát, Arti meg befészkelt valamelyik sarokba és nem igazán akart onnan kijönni. Ez jellemzően olyankor fordult elő, ha esett, dörgött, vagy valaki tüzijátékkal durrogott. Nagy türelemmel ilyenkor is ki lehetett csalogatni a kertbe, de nem volt jó érzés hagyni őt félni és/vagy fázni.
Biztos lett volna megoldás, ha több energiánk van erre, de sajnos nem volt. Ezért Artit visszaadtuk azoknak, akik kicsi korában közvetítették ki hozzánk. Általában nem szoktam nevesíteni itt senkit, de azt hiszem ebben az esetben kivételt tehetek. A Rex Alapítvány ugyanis megérdemli, hogy megírjam, mennyire jó fejek voltak. Annak idején négy éve, mikor Artit elhoztuk és most is, amikor meg kellett válnunk tőle.
Amikor Arti hozzánk került, megmondtuk nekik, hogy nem terápiás kutyát szeretnénk, de olyan habitusú ebet, aki elvisel egy hadonászó, kiabáló autit és értették, hogy mit kérünk és miért. A visszavitelkor sem sem ítélkeztek, igaz megírtam nekik, hogy miért van erre szükség. Még biztattak is, hogy Artinak jók az esélyei arra, hogy új gazdija legyen. Remélem igazuk lesz.
És, hogy miért viselt meg a dolog ennyire? Magam sem tudom. Talán azért, mert úgy hiszem, hogy egy kutya nem játékszer, nem lehet csak úgy adni - venni. Ha befogadtam, otthont és biztonságot ígértem neki és ezt az ígéretet nem tudtam megtartani. Ugyanakkor valahányszor hallom, hogy esik az eső és érzem, hogy milyen fránya hideg van, azt érzem, hogy jól döntöttünk. Arti érdekében el kellett őt engedni, nem tarthattuk rossz körülmények között csak azért, mert szerettük. De azért ez még nagyon sokáig dolgozni fog bennem.



Örökbe fogadható

2016. augusztus 31., szerda

Miért kell ezt így?

Rosszkedvű vagyok, fáradt és szomorú. Ez "természetesen" a tanévkezdéshez köthető. Igazából annyira nagyon szeretném, hogy csak egyszer az életben ne legyen macerásabb Peti évkezdése, mint Pannié. (Vagy csak pont annyira legyen macerás.)
A helyzet a következő. Tegnapra behívott minket a KLIK ügyintézője, hogy megbeszéljük az idei szállítást. Örültem, mert ugyan pénteken szólt a keddi időpontról, de legalább volt miről beszélgetni. Idén idejében indult az egyeztetés, a feltételek ugyan nem voltak tiszták, de nem fenyegetett a tavalyihoz hasonló szitu, hogy szeptemberben még semmit nem tudunk és októberben indul csak a busz.
Szóval bementünk egyeztetni. Ott megpróbálta az ügyintéző letolni a torkomon, hogy a busz inkább nem ide jönne Petiért, hanem a buszfordulóba, ami tőlünk jó tíz perc séta nekem, Petinek több. Elmondtam, hogy ez nagyon nem lesz jó, mert ha ott kell várni Petinek és nem jön a busz, ki fog akadni és vihetnek egy sikító gyereket. Szokás szerint úri huncutságnak tűnt a mondandóm, mert hát ugye az autista tud járni, mit hőbörgök én. Na jó, ez nem hangzott el, csak az, hogy ez a szállítás privilégium és ilyen az országban sehol nincs. Tudják, hogy van, mert elmondtam, de simán meghazudtolt az ügyintéző és a buszos cég vezetője (?!) Ők már csak tudják. Mindegy, az infó átment, helybe jön a busz, bevállalják azt a mintegy fél percnyi késlekedést, amit okozunk. 
Ezután arról alkudoztunk, hogy ugyan négyig kell a gyerekeknek suliban lenni, de fél négykor elhozná őket a busz. Ez volt az, amin nem pörögtem, mert ha négykor indulnak egy csomót veszítenek a dugó miatt és a gyerekeknek lesz rossz. Mindezt békésen megbeszéltük, írásban természetesen nem rögzítettük, mert nem kell azt anyuka, a szülők nem kísérnek a buszos céggel meg van szerződés. Még el is tréfálkoztunk, milyen gyorsan sikerült megegyezni, jövőre már csak telefonálni kell. Ez volt az a pillanat, amikor tényleg örültem. Talán nem volt hiábavaló a sok levelezés, meg gyomorgörcs és végre kialakul egy működő rendszer. (Bár a feljegyzés hiánya és a privilégium duma azért nyomta a gyomrom, de úgy voltam vele, hogy ez már masszív paranoia és abba kéne hagyni)
A megbeszélésünk tartalma 24 óráig sem volt érvényes, ma már azzal talált meg az ügyintéző, hogy fél háromkor haza kell jönni a gyerekeknek, mert a suli azt mondja. Ja, ha a suli azt mondja, simán csinálunk bármit az arcunkból!
Telefon a sulinak, mégis mi a tüdő van, miközben pontosan tudtam, hogy jogalap nélkül szórják ki fél háromkor az ápolásis gyerekeket. A nem éppen nyugodt beszélgetés tárgya az volt, hogy én ugyan főállásban dolgozom (erről majd egy másik bejegyzésben, mert izgis), tehát járna, hogy Peti négyig bent legyen és busz hozza haza, de hát a másik három gyerek ápolásis, tehát nem tudnak hozzám igazodni. Mi van? Nem a másik három gyerek kap többletet, hanem én nem kapom meg azt, ami jár és amit egy napja megbeszéltünk. Már megint ott tartunk, hogy nekem vannak úri hóbortjaim, amik mellékesen jogos igények, de erről nem beszélünk. Ugyancsak mellékes szempont, hogy az egész napos iskola bevezetése óta nem kell az ápolásis gyerekeknek korábban eljönni, de ez az infó valahogy nem megy át, itt az érv a "nincs emberem"szokott enni. Milyen kifacsart, beteg logika szerint dobjuk inkább haza a gyerekeket, minthogy lobbizzunk több forrásért? 
És most ezért eszem itt a kefét, mert nem értem. Nem értem, hogy miért kell olyan emberekkel vitatkozni, akik alapvetően egészen biztosan rendes, szimpatikus valaki, csak ebben a vacak gépezetben, ami a mi oktatási rendszerünk egymás ellen fordulunk. Sok esetben nincs meg a megfelelő tudás a helyzet kezeléséhez és ami szerintem a legnagyobb hiba, a szülő semmi esetre sem lehet partner, a szülő vagy alany, vagy ellenség. Az ellenséggel szemben pedig bármilyen eszköz bevethető, lejárathatjuk, meghazudtolhatjuk, kifáraszthatjuk, nem érdekes, csak ne pattogjon itt, pláne ha igaza van. És a gyerekről meg inkább ne is beszéljünk, mert csak a gond van vele. Azt hiszem írtam már valahol, hogy azt tapasztalom, hogy nagyon nagy a szakadék a ténylegesen a gyerekekkel dolgozó szakemberek és az íróasztal mögül intézkedők szemlélete között. A mai nap jó eseménye is Peti tanító nénije volt. Felhívtam, hogy nem tudunk felmenni a szülőire, mert cserben hagyott az autónk és fél úttól haza kellett fordulnunk. Már írt is e - mailt, hogy hogyan legyen, mikor beszéljünk és szívesen alkalmazkodik hozzánk. A helyzet kulcsa talán az lehet, hogy ő ismer minket, látja, hogy néha kajára is alig van pénzünk, hogy nagyon szeretjük Petit és nem utolsó sorban tudja, hogy ki is a Peti. Szóval azt hiszem hálás lehetek a jó sorsomnak a tanító néniért, a többiekkel meg megint hosszas ügykezelésre lesz szükség. Úgysem értik mi a bajom, de ha megint kötelezi őket valaki arra, hogy a munkájukat végezzék, akkor nem is érdekel. És bevállalom az összes jegyzőkönyvön kívüli komisz beszólást és "harcolok", amit utálok csinálni. Bográcsolni szeretek, meg olvasni és biztonságban tudni a családomat, de ez nem is olyan egyszerű. :(

2016. augusztus 23., kedd

Jó kis nap

Az ilyen napokat, mint a mai jól meg kell jegyezni. Nem történt semmi extra, csak valahogy minden passzolt. Délelőtt én tudtam dolgozni, délután pedig Ember, de vitte magával Pannit is.
A kettő között elsétáltam Pannival a játékboltba, mert szeretett volna valamit venni a spórolt pénzén és ha már arra jártunk, ittunk egy tejturmixot is, hogy igazán kirúgjunk a hámból.
Amikor ketten maradtunk Petivel, ő kertezett, utána előkotorta a napirendi kártyák közül az asztali képét, hát kapott játékokat. Gyorsan végignyomta, én meg tettem ki neki a hűtőre is játékos cuccokat, hogy tudja kérni. Így aztán felváltva kertezett és játszottunk. Időnként hagytam egyedül is játszani és ez is ment, bár így lassabban boldogult a formatáblákkal, de megcsinálta. Ez nála tényleg nagy eredmény és látszott is, hogy várja a folyamatos dicsérgetést, de megkapta egyben a végén. :)
Tableteztünk is és az egyik játékban simán jobb, mint én. :) És egész délután bújt, meg puszit kért és adott, bár ez neki még mindig nem megy rendesen, de a szándék a fontos. :)
Ember és Panni egy malomkerék méretű pizzával állított haza, az egyik helyen kapták, ahol Embernek dolga volt. Ez megalapozta az este jó hangulatát. :) Kiabálás is alig volt, csak lefekvés előtt a kutya miatt, de ennyit ki lehetett bírni.
Most persze vérzik a szívem, hogy mindjárt vége a vakációnak, mert ilyen remek kis napokból még jó párat el tudnék viselni. :)

2016. augusztus 11., csütörtök

Fáradunk

Most már alaposan benne vagyunk a nyárban és igazam volt, tényleg fárasztó. Sok dolgot elterveztem, hogy kipróbálunk Petivel és persze megint csak a töredékét sikerül megvalósítani. Pl régóta tervezem, hogy bevonom Petit a ház körüli teendőkbe, de eddig ezzel nem nagyon haladtunk. Most is csak kis eredmények vannak, de vannak.
Az egyik ilyen apró csoda a hajtogatás. Petinek készítettem fázisfotókat a póló összehajtogatásáról és azokkal kezdte megtanulni, hogyan is kell ezt csinálni. Viszonylag ritkán fogom be erre, mert őszintén szólva baromira lassan haladunk és általában sietve megcsinálom ezt is, csak legyen kész. Ha Petyussal csináljuk, egyik kosárban a hajtogatni való, az asztalon dolgozunk és a másikba tesszük a kész műveket, szóval elég időigényes. Ja és alapvetően ilyenkor is az én kezem dolgozik, mert Peti egyszerűen nem tud olyan finomat mozdítani a sajátjával, ami egy póló hajtogatásához kell. Vagyis az én kezemmel hajtogat.
Nem is ez a lényeg, hanem, hogy a napokban jogosnak vélt dühében elkezdte kihajigálni a kosárból az összehajtott tiszta ruhát. Én meg nagyon dühös lettem és szépen összehajtattam vele. Képek, meg minden egyéb nélkül. Működött. Hiába volt dühös, benne volt a mozdulat a kezében. Megcsinálta, én meg megdicsértem.
Ugyanígy vagyunk a söpréssel és felmosással. Peti még mindig nagyon szereti szétszórni a dolgokat, én meg rettentően unom a takarítást utána. Ezért elkezdtem megtanítani, hogy söpörjön szépen össze, ha malacólat csinál. Egészen sajátos egy kezes technikája van, de alakul. A lapátra pl profin felsöpri a cuccot. A felmosás dettó, a szétköpködött innivalókat takarítja maga után. Itt néha szépen bele is rúg a felmosóba, ami tényleg nagyon vicces, szóval erősen kell koncentrálnom, hogy ne röhögjem el az egészet.
Amiben profi, az a tésztanyújtás és ma zöldséget is hámozott, meg szeletelt. Sokszor keverget is dolgokat, csak itt sem túl finom a keze, ilyenkor jut mindenhová az ételből. Viszont látom, hogy igyekszik, szeretné ezt csinálni.
Tetszik neki a konyha, csak ennek negatívumai is vannak. Ha nem figyelek oda és nem takarom le a készülő ételt, bizony ő is kreatívkodik kicsit. Pl beledob némi kolbászt a vanília sodóba. Tisztára, mint a Lecsóban a levesfőzés. :)
Nagyon szereti a fűszereket, és keresi az alkalmat, hogy játszhasson velük, meg bekajálhassa őket. Ma este szegfűszeget evett, ami döbbenet, mert én biztos nem tudnék elrágni magában egy csomó szegfűszeget. Borzasztó erős az íze.
Egyébként ezek a tevékenységek mindig rövidek, néha csak néhány másodperc, de szerintem akkor is szuper. Olyasmi, amit együtt tudunk csinálni és végre dicséret jár érte.
Vannak persze gondok is, hogyne lennének. A sikítozás, a kutyafóbia és úgy általában a kiskamaszkor.
Sajnos a sikítozás velünk van és nagyon keveset tudunk tenni vele (ellene?) Látjuk, hogy ha nem engedünk valamit, akkor ez a reakció. Meg ha unatkozik, vagy ha fáj valami, szóval sokszor. Persze igyekszünk megoldani a helyzetet, de nem egyszerű. És nem tudom ki próbálta már, de egy masszívan végigsikoltozott nap után nagyon nehéz kedvesnek és türelmesnek lenni. Nekem sajnos nem is mindig megy mostanában és ezt nagyon bánom. Ott van pl a szabály, hogy a kertben nem szabad sikoltozni. Ha Petyus ezt teszi, be kell jönnie a házba. Fogalmam sincs, mit gondolnak a szomszédaink, de kezdem komolyan sajnálni őket. Mindig megnézem Petit ilyenkor, nem csípte - e meg valami, vagy nincs - e tüske benne, de sokszor nem látok okot.
Sajnos a kutya is sikoltozást eredményez, ami miatt nagyon nehéz döntést fontolgatunk. Félő, hogy új gazdát kell neki keresnünk, szóval ha valaki szeretne egy jó fej, szetter természetű, négy éves ivartalanított és csipezett középtermetű ebet, ne habozzon, szóljon nekem. Ja, fél a vihartól és a tüzijátéktól, ilyenkor be kell engedni. (Ettől Peti ordít és néha fejel is, szóval nehéz szitu)
A kamaszkori akaratoskodás ezek mellett már normálisnak tűnik, de persze auti módban ez is. Ma pl azért hisztizett fél délelőtt, mert nem kaphatta meg az összes csokis müzlit. Ezzel kapcsolatban megint át kellett vennem magammal a hisztivel kapcsolatos régi döntést, hogy szembe megyünk vele. Nagyon könnyű lett volna neki odaadni, amit akar, de mennyire! Aztán szépen megszokná, hogy mindent megkaphat és elvehet és soha, sehová nem tudna beilleszkedni emiatt. Hát ment az izmozás, de elég fárasztó volt.
Közben meg munka mindkettőnknek. Úgy terveztem, hogy augusztus közepéig nem nagyon dolgozom, de ez nem jött össze, mert a legtöbb pályázatot, amit beadtunk, megnyertük, így viszont nem tudok lazsálni. Embernek is sok a munkája, szóval megy az idő tetrisz.
És történnek jó dolgok is, amik nem ennyire Peti központúak. Ha már említettem a szomszédokat, kitérek rájuk kicsit bővebben. Az utcánkban az egyik család még nyár elején hívott minket bográcsozni, mi meg szabódtunk, hogy ne, mert Petivel ugye sok a gond, de azt mondták, hogy nem bánják és tényleg kedvesek voltak, szóval bográcsoltunk. Azóta néha összejárunk és tényleg nem nagyon zavarja őket Peti, szóval ez jó.
A másik vicces az a szomszéd, aki valahogy sose köszönt, azt hittük nem kedvel minket. Ez akkor oldódott, mikor találkoztunk az utcán és megszeretgettük a kutyusát. Mindketten kutyások vagyunk, teljesen ösztönös volt, de megtörte a jeget. Mikor a kocsink elromlott a szomszéd azonnal jött segíteni, egészen meghatódtam tőle. A pont az i - n az volt, mikor megjelent egyik nap egy nagy zacsi szőlővel, hogy hozta a gyerekeknek. Teljesen kész voltam .Egyáltalán nem vártam semmilyen kedves gesztust, hiszen évek óta hallgatja, hogyan ordít Peti. Egyébként Peti akkor is pont kiabált és láthatóan nem bántotta senki.
Vicces még a hintaágy, amit Anyu szerzett be. Kicsi gyerek korom óta vágyom egy ilyenre, bár most éppen Petya miatt terveztem, hogy veszünk egyet. Most van és nem csak Petya szereti, hanem én is. Ő egyébként azt játssza, hogy fűszálakat visz fel rá és azután csapkodja a ponyvát, a füvek meg pattognak. Értem, hogy mi a poén, de én maradok a hagyományos fröccsözéses és olvasós üzemmódnál.
A homokozóban is szórakoztató dolgai vannak. Ott egészen közel hajol a homokhoz és fújja. Tök jól néz ki. Meg átássa magát a homokozó kerete alatt. Mosolygunk rajta, hogy szökni próbál. :)
Ja, és kaptunk egy tabletet, ami olyan szuper, hogy még én is szívesen használnám. Petya élvezi és ki is használja. Ez az egy eset, amikor tényleg finoman mozog a keze.
Panni is nagyon jó fej, alakul a szobája. A legtutibb, hogy olvas. Hiába, Harry Potter tényleg nagy varázsló. Én olvasok egy fejezetet, ő meg még pár oldalt magának. Érdekes, hogy amíg én olvasok, ő szinte mindig rajzol és nagyon ötletesen.
Szombaton lesz a szülinapja és már nagyon várja. Nemsokára a bulija is jön és csillagokat is jó lenne nézni valamelyik este, úgyhogy lesz még dolgunk a becsengetés előtt. :)