2020. október 1., csütörtök

Tanévkezdés

 


Pár hete készülők már, hogy megírjak egy igazán kedves pillanatot. Semmi extra, de nekem mégis fontos. Azt hiszem írtam már arról, hogy kicsit aggódtam a tanévkezdés miatt, hiszen Petya nagyon sokáig volt itthon, és ráadásul új csoportban is kezdett. 

Amiatt sem voltam egészen nyugodt, hogy mi is megkaptuk a mindenféle óvintézkedésekről szóló tájékoztatókat. Ezek nagyon fontos és érthető intézkedéseket tartalmaztak, de nehezen tudtam elképzelni, hogy Petya sulijában minden zökkenőmentesen működni fog. Ott volt mindjárt a kötelező lázmérőzés. Mindig sok gyerek érkezik egyszerre és alapból is nagyon kevés parkoló van. (Nem luxushiszti, ezek közül a srácok közül sokan nem tudnak részt venni a közösségi közlekedésben, vagy nagyon messziről járnak suliba) Attól féltem, hogy egymásra fog torlódni a sok érkező család, és Petya nem fogja jól bírni a tumultust. Ezzel szemben minden pöcc és röff működött. Bónusz, hogy Petya megtanult egyedül felmenni a csoportjába. :)

Ez úgy néz ki, hogy elvonulunk reggel közösen a bejáratig, ott elköszönünk tőle és ő elindul fel a lépcsőn. Mi lent hallgatjuk, hogy felér és kinyitja az ajtót. csak ekkor megyünk a dolgunkra. Volt, hogy nem a megfelelő hangokat hallottuk, akkor kaptunk segítséget, és kiderült, Petya valamiért csakugyan nem nyitott be a csoportba. 

De kicsit előre szaladtam, ez már az aktuális rutin. Az én kedves pillanatom, amit szeretnék nem elfelejteni, az első, vagy második hétre datálódik. Annyi történt, hogy sétáltunk be a suliba Petivel. Ez már önmagában is jó dolog, gyönyörű helyen van az iskola, nagyon szép a kertje. Szembe jött valaki, talán egy asszisztens és köszönt nekünk, szia Petya! Amikor megérkeztünk a kis házhoz, amiben a csoport van, ott várt minket az aktuális lázmérő tanár, aki mosolyogva fogadta Petit. Pillanatok alatt megmérte, majd még mindig mosolyogva felküldte az emeletre. Hallottuk, hogy fent a tanára fogadja és békén mentünk is tovább.

Semmi különös? Minden gyerekkel így kéne? Igaz, de tudjuk, nincs ez így. Különösen a Petyához hasonló srácokkal és a családjaikkal. Ezért is kedves nekem ez a kép. Meg azért, mert átfutott az agyamon, hogy mennyi minden kellet ahhoz, hogy ide megérkezzünk. Amikor dolgozom, és hozom a példákat a saját életünkből - mert azzal ugye nem beszélek ki senkit- sokszor kapom meg, hogy mi milyen szerencsések vagyunk. És tényleg. De a jó suli nekünk sem volt készen. Rengeteget dolgoztunk mi is, Petya is és a suli munkatársai is azon, hogy én ennyire idilli képet festhessek. Sok olyan helyzetben maradtunk benne, amikor törtem a fejem, hogy ne kéne-e mégis elszaladni. Utólag úgy látom, volt értelme, mert mindenki épült belőle. Voltak nem megfelelő pedagógusok és olyan is, akivel egyszerűen én nem tudtam hangot találni, és persze nálunk is felmerült a magántanulói státusz is. Ez úgy tűnik mind előre vitt, minket és az ügy többi szereplőjét, nem utolsó sorban Petyát. 

És amit még nagyon fontos észben tartanom, hogy ez a kép mennyire törékeny. Most jó, működik, de sokszor előfordult már, hogy tört valahol az egész és Petya néhány napra, hétre otthon ragadt, akár kovid nélkül is. Talán ezért is értékelem ennyire magasra a jó pillanatokat. 

De most jó, és ezt mindenki érzi. A tanárokkal sikerült olyan kapcsolatot kialakítani, ami nagyon élhető, így nincs görcs a gyomromban minden délelőtt. Tudom, ha Petyának nehezebb napja van, csak akkor feszül meg mindenem, de azt is tudom, amikor  ügyes, és mostanában erre volt több példa. :)

Újra tanulom és nagyon élvezem a nappali műszakot, vagyis azt, hogy nem kell éjjel dolgoznom, van rá idő, amíg Petya suliban van. Azért néha marad munka éjszakára, de mégis könnyebb így.

Nehézséget az okoz, hogy nem tettük fel Petyát a buszra. Novemberben, mikor levettük őt, láttuk, hogy mekkora stressz az utazás, milyen zaklatottan ér az iskolába. Ennek folyománya, hogy mi autózunk vele, illetve igazából Ember, hiszen én még mindig csak nagyon keveset vezetek. Ez megterhelő egyrészt időben, másrészt anyagilag, tudjuk, hogy ezzel még lesz problémánk. De a buszon nagyon sok a gyerek és néha eszembe jut, hogy sikerült kialakítani egy olyan szolgáltatást, amiben felerősítjük azokat a hatásokat, amiktől védeni szerettük volna a gyerekeket. Elég abszurd, de egy csomó családnak még így is könnyebbség, hogy a gyerekük akár ilyen módon is, de eljut a suliba. Jó volna ebben haladni, de most épp nem látom a módját.

Panniról is szeretnék írni, de ő már nagy és nem feltétlenül örül annak, ha kiblogolom. Azért tán nem haragszik ha megírom, hogy mennyire ügyes, és milyen büszke vagyok rá, hogy annyit beletesz most a tanulásba, amennyit. A nyolcadik első féléve fontos, ezt ő is tudja és nagyon dolgozik.  Én meg élvezem a közös tanulást, szól, ha segítségre van szüksége, ez maradt az itthon tanulásból. :)

Ráadásul kipróbálta a varrógépemet is, abban is nagyon ügyes, de ezen nem csodálkozom. :)

 



Most épp így vagyunk és azt remélem, hogy még sok ilyen kedves pillanatot gyűjthetek be és írhatok majd meg. :)

2020. augusztus 26., szerda

A mi koronanaplónk, avagy a nagyon hosszú vakáció

 Jó rég készülök, hogy megírjam, mi hogyan éltük meg a karantén időszakát, és mindazt,ami ezzel járt. Fura helyzet volt, mert a sulibezárások előtt néhány nappal mi már megkaptuk Petyát. Akkoriban megint éppen szétcsúszott a gyógyszere, és olyan sebet sikerült ütnie a fejére, aminek az ellátását a suli már nem vállalta be. Bizonyos fokig meg is értem, hiszen nekik nem csak egy Petyájuk van, de ez a helyzet nekünk szokás szerint nagyon nem volt jó. Aggódtunk Petyáért, rendszeresen konzultáltunk a pszichológussal, de közben a munkánk miatt is főtt a fejünk. Ebbe a helyzetbe jött az össznépi fékhúzás. Hirtelen nem csak nekünk állt meg az élet, hanem mindenki másnak is. Egy darabig még gurultak a megkezdett feladatok, meg az átütemezések, de azután elértünk oda, hogy tényleg leeresztettünk, mert nem volt már hová rohanni.

Több okból is nagyon érdekes volt a helyzet. Személy szerint nekem az egyik legnagyobb félelmem, hogy mi lesz a családdal, ha Petya valahogy kicsöppen az ellátórendszerből. Tudom, senki sem marad az út szélén, de én valahogy mégis sokat forgolódok emiatt éjjel. Most majdnem pontosan ez a helyzet modelleződött, és ugyan nem könnyen, de úgy tűnik, megbirkózunk vele.

A helyzet nagyon hasonlított a vakációhoz is, ilyenkor 8-9 hétre ragad itthon Petya, mert a suli valamennyi tábort eddig mindig adott. Most viszont nem volt idő agyalni, hirtelen kellett mindent elrendezni, és mi sem tudtuk pontosan, hogy mennyi időre berendezkedni. Talán azért, mert nem volt időm túlgondolkodni a dolgokat, azok egészen jól összeálltak. Számot vetettem azzal, hogy kinek mit lehet, és kell csinálni. Az nyilvánvaló volt, hogy mindkét gyereknek kell tanulni, mindenkinek (igen Petinek is) kell házmunkát végezni és testmozgásra, szabad levegőre is szükségünk van. Emellett mi felnőttek üzemeltetjük az életet és dolgozunk is. Ezek mentén a támpontok mentén egy nagyon kényelmes napirendet sikerült kialakítani, ami közös reggelivel indult, sétával folytatódott, utána jött a tanulás, házimunka és némi szórakozás. Ez kényelmesen működtethető is volt, igaz, én többnyire csak éjjel tudtam dolgozni, és ez a vakációval sem változott.

Megpróbáltam bevezetni a rendes időben kelést, de az sajnos nem működöt sokáig, főleg azért, mert miután éjjel dolgoztam, nem tudtam  "rendes időben" kelni. A család nagyon tapintatos volt, és csak kicsit röhögtek, mikor felhívtam a figyelmüket arra, milyen fontos időben ébredni. Mondjuk Panni minden online óráját elérte, szóval gond egy szál se. Ennek a dolognak a vakáció adta meg a kegyelemdöfést, de sajnos nemsoká úgyis vissza kell állni a  "normál" működésre.

Nagyon érdekes volt megtapasztalni, hogy milyen az, amikor egy kicsit mindenki úgy él, mint mi általában. Korlátok és szabályok között, amik miatt nem mindegy, hogy mikor mit történik, egy bevásárlás megvalósítása is szervezést igényel. Emiatt hirtelen nem volt probléma, ha azt mondtam, hogy valahová nem tudok odamenni, vagy nem tudok akármikor rendelkezésre állni. Hirtelen nagyon sokan tapasztalták meg, hogy milyen, amikor folyamatosan ott vannak a gyerekek és háztartás, és mindezek mellett egyensúlyozol a munkáddal is. Ez most úgy tűnik, mintha kárörvendeznék, pedig becsszó nem azt teszem. Csak nagyon kényelmes volt, hogy megváltoztak az elvárások.

Különböző módokon, de a srácok iskoláival kapcsolatban is nagyon kellemes tapasztalataink voltak. Petya sulija naponta küldte a feladatokat, én hetente vissza nekik a dokumentációt, leginkább fotókat. elérhetők voltak cseten és videón is, mi főleg írogattunk egymásnak. A Kréta kicsit nehezen állt a kezemhez, de tudtunk működni. Ráadásul kaptam egy jó vastag, Petyára gyártott feladatgyűjteményt, ami nem más, mint a kapott feladatok és inspirációk kinyomtatva. Mondjuk én is rákaptam az eszközök gyártására, és lassan nem tudok úgy elmenni két különböző színű kupak mellett, hogy ne akarjak valami játékot készíteni belőlük. Egy idő után úgy voltam ezzel is, mint a főzéssel. A "Mit főzzek ma?" analógiája lett a "Mit játsszunk ma?" Mivel sokat fotóztam, arra gondoltam, hogy megosztom a képeket naponta, de végül nem tettem, nem akartam magamat fényezni. De néhányat most ide teszek, mert szeretek ezekkel foglalkozni :)




























Panni sulijában egy kis ideig eltartott, amíg sikerült kialakítani a rutint, de azt hiszem, ez teljesen elfogadható volt ebben a szituációban. Azt éreztem, hogy mindenki nyitottan áll a helyzethez, nem volt "beszólogatás"se a suli, se a szülők részéről. Panninak csak kicsit kellett segítenem, leginkább a teendők listázásában, követésében. Még így is volt, hogy kimaradt valami, de azt remélem tanult ebből is.Nagyon gyorsan rákapott arra, hogy ebéd után, mindig ugyanabban az időpontban üljön le tanulni, ami történetesen Petyának pont a mese nézés ideje, és engem csak a nehezéhez hívjon. Azokhoz a feladatokhoz, amikkel egyedül nem boldogult.
Amikor elindultak az online órák, poénkodtunk Pannival, hogy mit fognak szólni a tanárai, ha Petya egy szál semmiben jelenik meg a monitoron, jelezve, hogy készen van a fürdéssel. Erre természetesen nem került sor, de azon azért többször izgultunk, hogy ne akkor dübörögjön, vagy kiabáljon, amikor Pannusnak órája van. ezzel szerencsénk volt és a kezdeti nehéz időszak után már Petya se nagyon hangoskodott. 
Új tapasztalás volt nekem az is, hogy én tanulok a gyerekekkel. Petyával nem sokat változott a helyzet a Korai óta, ott és akkor alakítottuk ki azokat a rendszereket, amik még ma is működnek. Pannival viszont nem tanultam már ennyit együtt nagyon régen, amit kicsit sajnálok is. Kiderült, hogy sosem lesz belőlem kémia, vagy fizika tanár, de a töri és az irodalom még mindig működik. Tudom, hogy van, aki úgy gondolja, hogy az itthon tanulás azért tett jót a gyerekek eredményeinek, mert a szülők helyettük dolgoztak, és biztosan volt ilyen is, de én azt láttam, hogy a személyes figyelem volt a kulcs. Ha Panni nem értett valamit, kérdezett. Én meg nagyon sokféleképpen próbáltam segíteni. volt, hogy neten kerestünk dolgokra, volt, hogy viccet csináltunk valamiből és volt, amikor azt mondtam, hogy ezt most engedjük el, térjünk rá vissza később. Őszintén élveztem a közös tanulást, és meg is beszéltük, hogy ezt valahogy átmentjük a tanévkezdés utánra is. Emellett minden tiszteletem a pedagógusoké fogalmam nincs, hogy tudják ezt több gyerekkel csinálni. :)
Az érem másik oldalát is láttam, mert egy pici kurzust vittem valahol, ahol viszont én tartottam online órákat. Nagyon fura volt, hiányoztak az arcok, a visszajelzések, de úgy tűnik, hogy a végén mindenki elégedett volt.
Az élet többi része is érdekes volt. Meglepően keveset változtak a társas kapcsolataink, de azért nagyon örültünk egy telefonhívásnak, vagy videó beszélgetésnek. 
Mivel Anyu is velünk lakik evidens volt, hogy neki is segítünk. Becsületére váljék, minden szabályt betartott, mindenre figyelt, de egy idő után azért neki is elég lett a bezártságból. Ő ráadásul nagyon aktív, sokat sétál, rosszul viselte a tétlenséget. Így fordult elő, hogy egyik nap azt láttam, hogy valami furát csinál a kertben. Gyorsan megkértem Pannit, hogy magyarázza el, mit látok, mert nekik vannak külön ügyeik. Panni közölte velem, hogy "futkározik a nagyi". 
Ember el tudott néha menni dolgozni, és ő végezte a bevásárlásokat is. Peti megtanult ablakot tisztítani, Panni főleg a mosógép és ruhák körüli teendőkben segített, meg zöldséget szeletelt, gyakorlatilag bármilyen ételhez.



















A nyugi és a rutinok hatására, meg mert állítottunk a gyógyszerén, Petya is szépen megtalálta a nyugalmát. egy idő után már a viselkedés naplót sem írtuk, nem volt mit. Így szépen vissza tudtuk vezetni a képes napirendjét, aminek mi is örültünk, és a tanárai is. Apropó, Petya tanárai. Nagyon aggódtunk amiatt, hogy nem tudunk tőlük elbúcsúzni, ugyanis Peti most volt nyolcadikos. Nagyon szeretjük őket, nélkülük az életünk biztosan nem lenne annyira élhető, amennyire most az. Bizalmat és őszinteséget kaptunk tőlük, ami nekem nagyon sokat számít. Igazi partnerként dolgoztunk közösen Petyáért, és szeretném azt hinni, hogy meg is kedveltek minket az összes zűrünk ellenére. Nagyon szerettem volna mindezt illő módon megköszönni, és örültem neki, hogy végül ez is sikerült. Hab a tortán, kiderült, hogy egyikük jön tovább a szakiskolába, szóval nem fogjuk elveszíteni. Ez Petyának is nagyon jó, fél év kihagyás után megy vissza, megváltozott körülmények közé, jó, hogy lesz, akiben bízik.

Ez így mind nagyon idillinek hat, pláne, ha megírom, hogy végül kb 20 év után elővettem a varrógépet, és varrtam egy táskát, vagy, hogy anyu kertjét is egészen szépen rendbe tudtam tenni. Ahogy az idillekkel lenni szokás, ez sem tart örökké. A munka kezdett szép lassan vissza csorogni, idővel ömleni, de a  gyerkőcök miatt még mindig az éjszakai műszak játszik. A vakáció alatt nincs szakmai támogatás, igaz, ezt nem is kértem, nem szeretnék visszaélni senki türelmével.

Arra is rájöttem, hogy a legjobb időszak az volt, amikor ember sem ment sehová. A nagy megvilágosodás ugyanis az volt, hogy az "egy emberes" gyerekhez igazából két ember kell. Mert amíg én napirendi kártyát gyártok, nem főzök ebédet, és nem figyelek rá, hogy ki nyalja ki a vajat a tartóból.

De azért a vakáció is jó volt. Volt medence, meg pingpong, tábor, amit mi szerveztünk.  Megünnepeltük Panni szülinapját, és sátoroztunk a kertben.

Nagyon nem várom a dolgos hétköznapokat. Megint lehet hatkor már a kocsiban ülni, hogy Petya időben a suliban legyen, és megint eltankoljuk a fizum felét azért, hogy egyáltalán elérje a sulit. Ugyanakkor persze lehet majd nappal dolgozni és talán néha gyerekek nélkül is tölthetek némi időt Emberrel. Úgy tűnik, végül minden megoldás rejt előnyöket, és kihívásokat. Majd meflátjuk, hogyan találjuk meg az egyensúlyt.

2019. augusztus 24., szombat

Egy tökéletes nap

Feltehetőleg ez lesz az eddigi legunalmasabb bejegyzésem, de mégis megírom, mert ilyen napból időről időre van , és attól tartok nem veszem észre, hogy milyen jó dolgom is van.
Igazából semmi extra nem történt, csak ma valahogy minden passzolt. Reggel keltünk relatíve normális időben, utána kicsit kuckóztunk az ágyamban. Ember dolgozni ment, mi reggeliztünk, aztán tollas Pannival, utána játék Petivel. Panni a délelőtt jó részét kézműveskedéssel töltötte, szuper cuccokat csinált. Ma Igy neveld a sárkányod tematika volt, szerintem nincs ezzel semmi gond. 



Ebéd a kertben, ez már önmagában is király! Quiche - t csináltam mindenféle maradékból, meg volt egy kis bableves, az is maradék. Jutott egy kis fagyi is, szóval teljes volt a boldogság.
Ebéd után Peti mesét kért, Panni a szobájába vonult kamaszodni. Én készültem bebóbiskolni a tévé előtt, de valahogy mindig kiktötött egy gyerek a hónom alatt. Nagy mamlaszok már, de azért kell az ölelés. :)
Mire az összes gyerekemet megszeretgettem, Ember is hazaért. Ő is ebédelt, aztán boltba szaladt, én takarítottam kicsit az ebéd romjait. Utána sövényt nyírtam, Ember dogozott egy keveset, aztán medecézés a srácokkal, amíg el nem eredt az eső.
Este egy kis tévé, (Pannival a Red 2.) aztán szundi. Úgy tűnik, nekem ennyi elég is a boldogsághoz. Ebben persze szerepe lehet annak, hogy jó pár olyan évünk volt, amikor ez mind elképzelhetetlen volt, ahogy az is, hogy lesz olyan napunk, amiben nincs sikítás, ordítás és mindenféle dolgok dobálása. Valahogy felértékelődtek az egyszerű örömök, na!

2019. március 15., péntek

Kiszeretgetni a félelmet és a feszültséget

Sokat gondolkodom mostanában Petyán. tizennégy éves, és hihetetlenül gyorsan változik. Egy ideje már nyugisabb időket élünk, de még így is előfordul, hogy feszült. Ilyenkor alulról felfelé néz, szuszog, vagy billeg és kántál. Megfeszülnek az izmai, jól látszik az állánál és a vállain. Amikor ilyen állapotban van sokszor egyszrűen megszeretgetem. Szépen kimasszírozom, kidögönyözöm az izmaiból a feszültséget, és sikerül ezzel úgy megnyugtatni, hogy igazából nem is tudom, mitől feszült meg. Persze jobb lenne tudni, de ez nem mindig megoldható, hiszen Peti nem az a locsifecsi fajta. :(
Nincs ezzel semmi gond, jó, hogy tudok neki segíteni, de most már több mint 170 centi és 70 kiló, a szája sarkában legénytoll pelyhedzik és a férfiasodás egyéb jeleit is mutatja. Simán el tudom képzelni, hogy annak, aki nem ismeri, a feszült Peti ijesztő lehet, és esze ágában sincs nemhogy megszeretgetni, de a közelébe menni. A mostani tanárai közül többen ismerik még kicsi korából, mikor a sulit kezdte, nekik még megvan a kis Peti, de akik ezután fogják segíteni, azok ezt a nagy Petyát kapják. Ezek nem jó gondolatok, és nagyon messzire vezetnek. 
Ha elfogadjuk, hogy Petinek is fel kell nőnie, akkor az is benne van a pakliban, hogy  egyszer majd nem leszünk vele. Nem mi fogjuk a napi történések során segíteni. De így elveszhetnek azok a kis apróságok amiket észre sem veszünk, és amik neki a biztonságot jelentik. Van például egy csomó kis buta mondókánk, amiket kicsi kora óta mondunk neki. Aztán ott az öltözés. A napokban kaptam magam rajta, hogy a póló felvételénél mondtam neki, ahogy szoktam. Okos feje (itt dugta be a fejét a pólóba), utána jött az, hogy kicsi keze, és már igazította is magán a pólót. A kicsi kezén mosolyogtam, nagyobb a tenyere, mint az enyém. :) Ezeket a mondókákat, kedvességeket majd át lehet vele adni. De egyszer, mikor nagyon fáradt voltam, önkéntelenül felmerült bennem, hogy ki fogja majd úgy szeretni, mint én. Napokig futtatam magamban ezt a rossz mondtatot. Aztán persze megjött a válasz is rá, csak egy kicsit pihenni kellett. Eszembe jutott az a lakóotthon, ahol a nagygyakorlatomat töltöttem, meg több másik hely, ahol felnőttekkel dolgoztnak, és Persze Peti mostani tanárai is. A nagy okosság az volt, hogy rájöttem, úgy senki nem fogja szeretni, ahogy én, de másképp igen. Annyi kedves és értelmes embert láttam ezeken a helyeken, hogy el tudom képzelni, mindig lesz valaki, ainek fontos lesz Petya. És nem lebecsülendő Peti személyes varázsa. :) 
 Persze ott van Panni is, de azt remélem ő sem fogja Petyával tölteni az egész életét. Erről nemrég beszélgettünk is, mert érdekelte, hogy mit gondolok, engem meg az, hogy neki mi van a fejében.
És egyébként ez az egész még nagyon messze van. A mostanin kívül Petyusnak van még két tanéve, és utána sem szeretném, ha elmenne itthonról. Nem auti gyerekek sem sűrűn költöznek el 17 évesen. Azt remélem, találunk neki nappali ellátót, és ha eljön az ideje, átvezetjük őt egy másik lakhatásba. Tudom, kevés az esély, és nem lesz könnyű megtalálni a megfelelő helyet. De azt hiszem ezekkel a démonokkal minden ilyen gyerkőc szülője birkózik időnként, és én most voltam elég fáradt ahhoz, hogy ne tudjak védekezni a saját gondolataimmal szemben.

2019. január 26., szombat

Apróságok

Régen, amikor még nem voltak gyerekeink, azt gondoltam, hogy a gyereknevelés valami fennkölt és nagyszerű dolog, amitől mellesleg benő az én fejem lágya is. Azóta rájöttem, hogy sok bosszantó, meg fárasztó apróság sorozata megszakítva néha pici kedvességekkel, hogy ne bolonduljak meg teljesen.
Mostanában elég sok olyan történés jött össze, ami nem tragédia, csak olyan "Egye már inkább meg a fene" dolog. Panni felvételit írt, ami nem traumatizálta, igaz még nem tudjuk az eredményt. A macskánk több hete elkódorgott, és attól félek, már nem igazán jön haza. A hivatalos kommunikáció családon belül az, hogy én nem szeretem a macskákat, de azért mégse jó érzés, hogy eltűnt. Próbáltam örökbe fogadni másikat, mert Panni nagyjából kibőgi a szemét, de ez sem olyan egyszerű.Kiderült, hogy a menhelyek szerint nem vagyok felelős gazda, ha ugyan ivartalaníttatom és oltatom a macskát, sőt etetem, meg gyógyítom, amikor beteg. De a fő bűnöm, hogy kiengedem a macskát a kertbe! Borzasztó! Így csak 5 - 6 évet él boldogan. Ezen komolyan bosszankodtam, de végül beszéltem valakivel, aki normálisabb macska díler, így talán lesz másik cicus. Elég jó artc, szerintem Mr. Tájfel leszármazottja.
Kiszámlázták a vízdíjunkat is, ami egy éve nem sikerült, ez persze így tetemes összeg. Panninak pedig eltört a szemüvege, hogy még sokkal jobb legyen. Szegény így az orráig se lát, a tartalék meg sehol. Egy régi baba szemóval létezik, de ez nem jó már, így suliba se engedem.A határidőim csúsznak, a ház szalad, Peti meg pénteken megint pörgött a buszon.
Csupa megoldható, de bosszantó hétköznapi történés. Nincs nagy dráma, de azért köszörüli az idegeimet. Így ért utol minket a hétvége. Direkt jó kevés dolgot terveztem, hogy kicsit egyenesbe jöjjünk, meg sokat aludjunk. Ez hatott is. Délután babmbultam a tévét, Peti mellettem ült a kanapén. Ebéd utáni nasit ettünk, cukorkát. Ritkán van ilyen, szóval nagy kincs. Nem tudom mi ütött belém, rápróbáltam arra, amire a diagnózis előtt sokszor, kértem Petitől egy cukrot. Szépen tátottam is a számat. Akkor lepődtem meg, mikor szépen beletett egy M&M's - t! Csak 14 év kellett hozzá. Szerintem ő csukta vissza a számat, mert leesett az állam. :) Azt hiszem bírom még egy darabig. :)


2019. január 13., vasárnap

Eszik, vagy isszák?



Petya néha még mindig nagyon meg tud lepni az auti dolgaival. Ez történt múlt héten is. Ugyanis főzött kakaót csináltam, amilyet gyerekkoromban kaptam a nagypapámtól, mikor beteg voltam, és náluk aludtam. Meséltem róla Panninak, ő meg kíváncsi lett rá, szóval megfőztem. Véletlenül még túl is cukroztam, szóval sikerem volt vele. :)
Adtam Petyusnak is, nehogy már kimaradjon valami jóból. Valamiért a bögréjében hagytam a kiskanalat. Nosza, neki is állt kanalazni! Mondanom sem kell, mindenhová jutott kakaó. Adtam neki szívószálat, hátha akkor letesz a kanálról, nem tett. Mutattam, hogy inni szoktúk ííígy, és nagyokat kortyoltam a bögrémből. Megpróbálta, de nem tetszett neki.
Végül leküzdötte a kakaóját és ment kezet mosni. Becsületére válljon, megpróbált maga után takarítani, de azért nekem is maradt munka.
Ma megint csináltam kakaót, rutinosan szívószállal szervíroztam Petyának. Keresett kanalat...
Egyébként meg tényleg miért esszük a pudingot kanállal, a kakaót meg isszuk. Tiszta egy káosz az élet. :)


2019. január 2., szerda

Tojástánc

Írhatnék arról, hogy milyem szép karácsonyunk volt, és mennyire nagyon nincs kedvem visszacsöppenni a hétköznapokba, de nem fogok. Azért nem mert nem ez az, amivel most tele van a fejem, hanem már megint Peti gyógyszerelése. 
Ez egy hosszabb ideje zajló folyamat, ami most megint mozdul, és azért aggódom, mert nem látom, hogy merre. A mese eleje az, hogy a tavalyi év második felében már láttuk, ahogy lopakodnak vissza a vielkedésproblémák. Igaz, hogy nem olyan markánsan, mint a gyógyszer előtt, de azért újra felütötte a fejét a kiabálás, és az önbántalmazás. Sajnos ez nem egy egyenesen arányos dolog, vagyis sokkal bonyolultabb annál, hogy ha megint gond van, akkor nyomunk a gyerekbe még több gyógyszert. Ennél több okból is árnyaltabb a szitu. Ilyenkor azért érdemes kicsit mögé nézni a tüneteknek, megnézni nics - e pl fizikai oka annak, amit látunk, és a gyógyszer adagja sem emelhető a végtelenségig következmények nélkül.. Mi is voltunk pl fogorvosnál, mert a suliban felmerült a fogfájás gyanúja. Bónuszként Petya totál együttműködő volt és nincs is rossz foga.
Nem fogom a részleteket leírni, mert nem biztos, hogy érdekes, meg nem is emlékszem mindenre pontosan, de a lényeg, hogy végül úgy döntöttünk, Peti kicsit itthon marad. Ez az őszi szünet előtt volt, utána pedig néhány nap plusz, mert a suliban a nevelés nélküli munkanap miatt így volt jó. Az eredmény az lett, hogy jórészt én voltam itthon Petyával, és tényleg tojástáncoltunk. Láttam, hogy mennyire feszült, és nagyon figyeltem arra, hogy a lehető legjobban segítsek neki. Ez viszont nagyon sokat kivett belőlem. Alapból ugyanis nekem is el tud durranni az agyam, de ebben a helyzetben ez nem vezetett volna sehová. Az itthon maradás apropója az volt, hogy menet közben emeltük a gyógyszer adagját, és figyeltük a hatást. Így visszatekintve nagyon érdekes, hogy milyen álláspontok voltak ezzel kapcsoltaban. Az egyik az volt, hogy Petyát be kell fektetni a pszichiátriára, mert ott értenek hozzá, ott majd jól beállítják a gyógyszerét. A másik, amit végül csináltunk, hogy pszichiáterrel folyamatosan egyeztetve itthon állítottuk be a gyógyszert. A pszichiáter egyébként a gyógyszerelés kezdete óta velünk van, ismer minket. Szándékosan nem írom meg, hogy kitől, és hogyan jöttek ezek a javaslatok. 
Ami nekem nagyon fura, hogy miért logikus bárkinek, hogy fogunk egy auti embert, aki egyébként sincs jól, kiszakítjuk a megszokott környezetéből és rutinjaibó, majd bedobjuk egy új helyzetbe, és ott oldjuk meg, amit meg kell. Azért írtam ezt ennyire általánosan, mert nem csak a mi esetünkben látom ezt a logikát. Az egyesületbe pl rendszeresen jönnek olyen megkeresések, hogy a gyereket/fiatal egyedül nevelő szülőnek valamiért - általában egészségügyi okból - el kell mennie. Sokszor csak egy nap és éjszaka, amiről szó van. Ilyenkor a megkereső, általában elkötelezett és szakképzett segítő azt kérdezi, hogy hová vihetné addig az auti embert. Amikor visszakérdezek, hogy miért kéne őt elvinni az ottonából, és ezzel még nagyobb steresszt okozni, mint amit feltétlenül muszáj, akkor meglepődnek, meg arról beszének, hogy a keretekbe (pl munkaidő) nem fér bele, hogy otthon maradhasson az emberünk. Ez engem végtelenül bosszant, mert nem a leginkább jó, hanem a rendszerbe beilleszthető megoldást keressük. 
Az itthoni gyógyszerbeállítás valóban nagyon nehéz és embert próbáló feladat volt, de végül sikerült Petit újra suliba küldeni. A is igaz, hogy azóta folyamatosan van egy kis görcs a gyomromban hogy biztos minden rendben van - e. Petya tanárai persze szuperek, szóval lehet, hogy feleslegesen aggódom, de ez egy darabig feltehetőleg még így lesz.
Amikor végre túljutottunk ezen a mizérián, akkor jöttek a buszos gondok. Peti a buszon nyugtalan volt, bántotta magát, csapkodott, szóval megint nem volt "jó gyerek". A szokásos kísérő néha azt mondta jó napja volt, néha mondta, hogy pocsék, de nem igazán tudtunk a helyzettel mit kezdeni. Egészen addig, amíg sajnos kórházba nem került a kísérő gyerkőce. Ez váratlan volt, és nekem kellett felülni a buszra, és lehozni a gyerekeket. 
Ez is egy érdekes dolog. Rólam lehet tudni, hogy itthonról dolgozom, ezért a többi szülő úgy gondolja, hogy én szükség esetén simán be tudok ugrani. Az, hogy a home office ugyanúgy munka, az nincs meg a fejekben. Ennek a kultúrája nagyon fura, úgy látom. Erről lehet, hogy érdemes lenne külön is írni, de adott helyzetben hiába volt sok, és határidős munkám, mentem. Petit egyébként kocsival is haza tudtuk volna hozni, szóval nem elsősorban nekem volt fontos a dolog. 
A másik, ami még tényező volt, hogy Petitől fél a többi szülő. Ezt el is tudom fogadni, meg nem is. Peti ugyanis akkora, mint én, illetve kicsit nagyobb, és nagyon tud kiabálni. Nekem csak az a fura, hogy ha az ember lánya akár öt oldalt is olvasott autizmusról, akkor érthetné, hogy nem a félelemmel segít. De attól tartok, hogy mi auti szülők egy centivel sem vagyunk jobban a nem auti szülőknél. A más gyerekéről, és nevelési módszereiről kész véleményünk van, amin nem akarunk változtatni. Már csak azért sem, mert ha a másik semmit nem csinál rosszul, akkor esetleg az én gyerekem is lehet majd egyszer "ilyen". De bocsánat, elkalandoztam. Szóval felültem a srácokkal a buszra, és azonnal világossá vált, hogy mi a gond. A gyerekek száma a tavalyihoz képest megduplázódott, ráadásul nem egy közülük zajong, kiabál, echolál. Peti meg szépen megőrül ettől. Sakk és matt. Minden autinak jár és kell a szállítás, a túltöltéssel meg előidéztük azokat a körülményeket, amik miatt a közforgalomban ezek a srácok nem tudnak utazni. Láttam, hogy Petya tényleg szenved, ezért az utolsó kb másfél hónapban Ember hozta és vitte Petit. Ennek lesz most vége, a megemelt gyógyszer adaggal visszaültetjük a buszra. Először csak délután, aztán a jövő héttől már reggel is. Ezért nem fér most be nekem a zabszem se. Ugyanis a körülmények nem változtak, a gyógyszer adagjának emelése meg nem tudom, hogy mire lesz elég. 
A buszos dolognak volt még egy fura leágazása. Mire mi megbeszéltük, hogy nem tesszük fel Petyát a buszra, a klik is megírta, hogy nem szállítja. Valahogy úgy fogalmazott az ügyintéző, hogy keressünk megoldást. Akkor ő szegény már a sokadik volt, a találjunk ki valamit, meg csináljunk valamit üzenettel, és bevallom, elszakadt a cérnám. Nem érdemelte meg, mindig kedves, és segítőkész, abszolút a gyerekek érdekeit nézi, egyszerűen rosszkor talált meg egy rossz mondattal. Megkérdeztem tőle a válasz levélben, hogy szerinte ha lehetne valamit kitalálni, vagy megoldani, nem tettük volna már meg. Meg, hogy belegondolt - e abba, hogy mennyire szenved az a gyerek, aki már csak ordítani és magát harapni tud. És egyébként, hogy én, aki ennek a gyereknek a szülője vagyok, mit érzek, amikor ezt látom, és nem tudok segíteni, vagy ktalálni valamit. Merthogy az autizmus ilyen is tud lenni. Tényleg nagyon sajnálom, hogy ezt mind megkapta, de átment az üzenet. Bementünk, és megbeszéltük, hogy most sem ő, sem más nem tud segíteni, hacsak a körülményeken nem változtatunk. Kevesebb gyerek, több kísérő, esetleg ötpontos biztonsági őv, ilyenek. Elvileg jövőre ezek lehetnek, idén már nem. Nekem ebben az volt érdekes, hogy hányszor dobnak rám ilyen mondatokat úgy, hogy nem akarnak a világon semmi rosszat. Egyszerűen nem gondol bele, aki ezt mondja, hogy milyen helyzetben van az, akivel beszél. És persze túlérzékeny voltam, vagyok, de azt hiszem lehetek is. Hiszen a lelki terhek mellett, amit mindez jelentett, mindketten dolgozunk, dolgoznunk kell, hogy meg tudjunk élni, és azért is, mert szeretjük a munkánkat. De ha autózunk a sulihoz, meg gyógyszert állítunk be itthon, ez azért elég nehéz. Ez is egy stressz forrás, amit nagyon nehéz kezelni. Az a furcsa, hogy sok éve élünk így, de mégsem tudom megszokni.
De, hogy pozitívumot is írjak, az autóztatással eléggé rendbe jött Petya, Ember meg látta, hogy szép csöndben begolyózok, így elkezdtem tornázni járni. Ez elég jót tett, úgy tűnik sokat segít abban, hogy ezt a nehéz helyzetet kezelni tudjam. Ember meg muzsikál, és csinált a szülinapomra egy szuper, zárható konyhaszekrényt. Petyát azóta nem érdekli a téma. Semmi liszt szórás, só lopkodás, meg ilyesmi. Suliba is eljutottam jópárszor, és bár egy félévet csúszok, mert jelen körülmények között nem igazán tudtam szakdogát ítni, meg záróvizsgára készülni, azért jó volt más közegben lenni, másról, vagyis nem autizmusról gondolkodó emberek között. A szakdogán dolgozni is jó, érdekel  téma, azért választottam, szóval azért nem csak halálhörgés, siralom van mögöttünk. Az ünnepek alatt mindenki pihent, hátha Petyában megint sokkal több lesz, mint amennyit én gondolok és fölöslegesen féltem mindentől. Holnap délutánra okosabb leszek...


Tojástánc:kicsi mosoly, kicsi seb

Ez meg csak jó :)