Ez már nem olyan vicces

Mostanában extra sok a dolgom és a vizsgaidőszakba is sikerült belecsúszni, de kaptam néhány kedves nógatást, szóval gyorsan igyekszem leírni, hogy mi is történt az utóbbi időben.

Ott hagytuk abba, hogy mentünk a suliba megbeszélésre. El is ballagtunk, ahogy illik. Igazgató, helyettes és még valaki, plusz mi. Mint kiderült, jegyzőkönyvezni akarták a megbeszélést. Ez azért volt jó, mert én is ezt szerettem volna, de így nem kellett kérnem, legalább nem voltam alapból én a "problémás"anyuka.

A találkozó arról szólt, hogy közölték velünk, hogy kezdeményeznek egy újabb szakértői vizsgálatot annak érdekében, hogy Petya magántanulói státuszba kerüljön. Nagylelkűen azt is felajánlották, hogy két napot bejárhat, ilyenkor majd hozza a busz, az ezzel kapcsolatos papírokat itt írjuk alá.

Ezzel az a helyzet, hogy a magántanulói státusszal kapcsolatban nem az iskola, vagy a bizottság dönt, hanem a szülő. (2011. évi CXC. törvény 45. § (5) )A két nap pedig az a heti 10 óra, ami ebben az esetben jár, vagyis nem jófejség, hanem kötelező. Ráadásul nem írok alá helyben olyan papírt, amit nem olvastam, értelmeztem és gondoltam át. Itt volt némi cívódás, mert mondtam, hogy nem írom alá, amit azonnal jegyzőkönyvezni i akartak. Kértem, hogy úgy kerüljön a jegyzőkönyvbe, hogy most azonnal nem írom alá, de egy héten belül visszakapják. Tényleg visszakapták kitöltve, bele is írtam a szülő megjegyzéseihez, hogy nem szeretnénk magántanulói státuszt.

Erre csak azért tértem ki ilyen hosszan, mert úgy látom, hogy az intézmények rendszeresen játsszák ezt a koreográfiát. Eléd nyomják, jó hosszú, aláírod, így jártál. Olyan, mintha nem lenne más stratégiájuk. Mintha negyven éve ezt tanulták volna, ez működik, más meg nincs. Azóta ezzel kapcsolatban csönd van. Kaptunk még egy löketet az Alapítvány lehúzásából, némi siránkozást, hogy milyen nehéz jó asszisztenseket találni és nekik milyen rossz, hogy sokan elmennek. A kollégák félnek átmenni Peti csoportjába (?!) stb. Természetesen ment az agymosás a gyógyszereléssel kapcsolatban is, a vonatkozó és általuk preferált intézmény sűrű emlegetésével. Komolyan kíváncsi voltam, hogy mikor kezdenek a Lipótmezei út felé hajlongani, de ezt végül nem tették. Kicsit megjámborodtak, mikor kiderült, hogy közel az aktuális kontroll, majd érzékeny búcsú és távoztunk. Ja, és kaptunk egy alig burkolt fenyegetést, hogy nem tudják garantálni, hogy Peti mellett mindig azok a pedagógusok lesznek, akik megfelelők. Ez azért gáz, mert Peti körül kialakult egy kis "kemény mag"a pedagógusaiból, akik szakmai alapon közelítik meg a fejlesztését és úgy érzékelem, hogy ez intézményen belül komoly feszültségeket okoz. Úgy érzem a Vezetőség nem kedveli az ilyen fajta összetartást és ez az egy dolog, amitől komolyan tarok is, hogy bukjuk ezt a jó csapatot, akiket nagyon szeretünk, nem mellesleg Peti is.

Ez idáig kellemetlen, de tiszta ügy. Valami majd lesz, új intézmény, vagy ki tudja, de várni kell. Van viszont a történetben egy újabb csavar. Ahogy írtam, aktuális volt Petya kontrollja, el is mentünk rá. Apja elvitte Petit vizsgálatra, én maradtam beszélgetni valakivel, akit még nem ismertem. Kiderült, hogy pszichiáter, téma a gyógyszerelés. Ettől teljesen lefagytam. Két nagyon alap dolog ütközött a fejemben. Egyrészt eddig mindenki, akinek az autizmus tudását értettem és jónak gondoltam, azt mondta, írta stb, hogy a gyógyszer nagyon ritkán indokolt, ha már minden más lehetőség kudarcot vallott. Másrészt az Alapítvány az a hely, aminek a tudását, szakmaiságát el tudom fogadni, akikben megbízom. Végül több ülésből és Emberrel közösen úgy döntöttünk, hogy legyen, próbáljuk meg a gyógyszert. Peti tehát most gyógyszeres terápiában részesül a gyógypedagógia mellett, a suli boldog, ez a létező világok legjobbika. Akkor miért is voltam olyan nagyon rosszkedvű? Mert nem nekem lett igazam? Azt hiszem nem. Ez nem verseny, vagy háború, amit meg kell nyerni, sokkal inkább olyan, mintha lenne egy nagyon szép kövem, amiből a lehető legszebb szobrot szeretném kifaragni és ehhez a jó szerszámokat kell megtalálni. Némi önvizsgálat után rájöttem, hogy én ezt mégis kudarcként éltem meg. Peti nem lett "rendes"autista, aki a megfelelő eszközök hatására megszólal és elhagyja a súlyos viselkedésproblémákat, pedig én abban hittem, hogy ez így működik. Hát nem. De az minden esetre érdekes, hogy most nyugodtabb és így a mindenféle eszközök használata is könnyebb. Szóval már megint bennem volt a hiba és nem Petyában :)

Ami még nagyon fontos ezzel kapcsolatban, hogy mennyire másképp vezette fel ez a témát a suli és az Alapítvány. A suliban egy érv volt, ők ezzel nem tudnak mit kezdeni és ennek a különböző variációi, leginkább Peti kártékonyságára, a suli felelősségére és a szakemberek tehetetlenségére vonatkozóan. Az Alapítvány ezekkel a dolgokkal nem érvelt és nem azért, mert nem látott még ilyet. Ők arról beszéltek, hogy Petinek a létezés lenne könnyebb. Talán közelebb kerülhetnénk hozzá és előbbre juthatna. Az Alapítványnál nem voltak biztosak benne, hogy ez működni fog és tudtak válaszolni a mindenféle kérdésemre. (Partnerként, egyenrangú félként kezeltek.) Értették, hogy félek ettől és nagyon féltem Petit és ezt tiszteletben tartották. Azt gondolom, hogy emiatt adagoljuk olyan módon a gyógyszert, ahogy. 

És a lényeg, úgy tűnik, Peti csakugyan jobban működik, de a hosszú távú eredményekre még várni kell. Minden esetre kevesebb tárgy repül el alacsonyabb a zajszint és több a bújás. :)