Ahogy írtam, hétfőn szülőklub volt és szuper jól sikerült. Sokan jöttek, olyanok is akik nem szoktak és olyanok is akik rendszeresen ott vannak. Voltak velünk gyerekek is és jó volt látni őket a szüleikkel. Leginkább akkor voltam boldog, mikor a téma végre kicsit nem az autizmus volt. Persze nagyon fontos és hasznos, hogy beszélünk róla, de nekem az a fixa ideám, hogy néha ki kell szállni belőle. (Ha Ember ezt olvassa, meg fog szakadni a röhögéstől, hogy ezt tényleg én írtam.)
Kedden reggel már nagyon fáradt voltam és ez így is maradt a héten. Úgy tűnik kicsit túlvállaltam magam. De a mókuskerék pörög tovább és nagyon sok munkám volt, tekintettel a tanévkezdésre. Ráadásul Petya valamire allergiás lett és csupa pötty. A rázókeveréknek nagyon örül és vihog, ha kenegetjük, de a gyógyszer bevételéért cseppet sem rajong. Mindig mutogatjuk neki a jutalmat, de ettől nem feltétlenül lesz lelkesebb. De egyre kevesebbet vakarózik, úgyhogy megéri. A Doki Néni meg Ember elmondása szerint el van ájulva Petitől, már csak ezért is megérte elmenni hozzá.
Egyébként Peti hétfőn kezdi az iskolát. Ez már valami! Nyilván nem olyan, mint más gyereknél, de azért izgalmas. Most még rázósabb a helyzet, mert már biztos írtam, itt eddig nem volt auti osztály. A termet még készítik és minden új lesz. De nagyon bízom a tanító nénik lelkesedésében. A jövő hét eleje még biztosan zötyögni fog, de remélem utána már rend lesz. Nagyon korán kell majd kelni és menni, így legalább Panni is rászokik a sulis időbeosztásra.
A héten Panninak is volt szülőije, vicces módon javarészt már az is az iskoláról szólt. Ha jól értettem idén még jobban figyelnek majd rájuk, különös tekintettel arra, hogy elég ügyesek - e már az iskolához. Gondolom Panni az és már előre sajnálom itt hagyni az ovit és az óvónéniket. Félek, hogy a suliban nem lesz idő nádból tutajt építeni és megnézni, hogy tényleg fent marad a vízen. És tartok tőle, hogy ott már a reggeli ölelés sem jár, mint az oviban. Biztosan ez a dolgok rendje, de azért izgulok.
Nem tehetek róla, de ezeken az ovis szülőiken rendre eszembe jutnak a másféle ovik, amiket láttam. Például az, ahol vécépapír gurigákból volt a készségfejlesztő játék, meg a másik, ahová szinte sosem sütött be a nap. Azt gondolom, hogy a másféle gyerekeknek is szüksége van jó minőségű eszközökre és napfényre és a mi (felnőttek, pedagógusok, szülők) felelősségünk, hogy megkapják. Bűn azt gondolni, hogy csak azért, mert nem tudnak szólni, még nincsenek is igényeik. És nem csak ennivalóra, meg tiszta ruhára, hanem a szépre is, hiszen ők is gyerekek és csak utána fogyatékkal élők. Tudom, ez az én defektusom, igyekszem nem nagyon foglalkozni vele, de nem lehet mindent az erre rendelt szőnyeg alá söpörni. Mert különben olyan fáradt és nyűgös lesz az ember, mint amilyen a héten én voltam. De holnap vendégjárás, hétfőn meg nagy iskolás fiam lesz!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése